A királyasszony lovagja 5.

Sikerült még két korabeli kritikát találni az 1956-os gyönyörű előadásról (Madách Színház, rendezte Vámos László, főszereplők Gábor Miklós, Tolnay Klári, Uray Tivadar, Darvas Iván). Ma kezdjük közülük a terjedelmesebbel.

Az Irodalmi Újság (az Élet és Irodalom előde) 1956. május 19-i, 20. száma munkatársa, Molnár Miklós tollából közölt egy egész oldalas írást Ruy Blas címmel. Ez a kritika  is, mint ahogy az ember sokszor találkozik ezzel a jelenséggel, terjedelmének szinte nagyobbik részében általános irodalom- és eszmetörténeti körképet adott a francia romantikáról és csak elég későn tért rá a konkrét előadásra. Viszont annyiban kifejezetten érdekes, hogy azon sajtóvisszhangok közül, amelyekre sikerült ráakadnom, Molnár Miklós az egyetlen kritikus, aki látta a sokszor hivatkozott francia előadást s így első kézből tudta összevetni Jean Vilar és Vámos László rendezését, Gérard Philipe és Gábor Miklós játékát. Egyébként, mint majd olvasni fogjuk, ő néhány kifogást is megfogalmaz Gábor Miklóssal, sőt az egész előadással kapcsolatban.

Akkor kezdjük is el olvasni, bár nem az elejétől másolom ide, csak onnét, ahol az érdemi rész indul. Előtte még emlékeztetek rá, hogy az előadás rádiófelvételét kedvenc videomegosztó portálunkon meghallgathatjuk. Külön a híres monológot is, amiről részletesen értekezik a kritikus, ennek a LINKnek a legvégéről gyorsan meg lehet nyitni. Előtte még egy kép, amit eddig nem mutattam és jöhet a kritika - dőlt betűvel szedve. Mint mindig, a Gábor Miklósról szóló mondatokat én emeltem ki.

 

Gábor Miklós, Ujlaky László, Bartha Mária, Tolnay Klári, Korompai Vali

A Ruy Blas - az "évtized sikere". Három éve szüntelenül játssza Jean Vilar és Gérard Philipe híres színháza, a 2700 személyt befogadó Théatre National Populaire. Nemrégen Varsóban mutatták be a Ruy Blast a franciák. Nagy sikerrel játsszák a darabot Moszkvában. Most Budapesten, a Madách Színházból tér haza estéről estére ezernyi ember, telve a Victor Hugo-i versek, képek és érzelmek parttalanul hömpölygő áradatával.

Ebben az óriási emocionális hatásban nagy része van a Madách Színház kitűnő előadásának, Vámos László rendező és a pompás együttes művészi munkájának is.

A siker titka itt - a szenvedély. Itt föl kell olvadni vad gyűlöletben és önemésztő szerelemben. Itt röpülni kell a versek szárnyán. Nos: ilyen a Madách Színház előadása. Művészeink azt értették meg Victor Hugo-ban, azt fejezték ki a Ruy Blas-ban, ami benne a legnagyobb: a lelki nagyságot, a szerelem, a büszkeség, az emberiesség - illetve - Don Salluste-ben - a gyűlölet és gonoszság feneketlen mélységeit. Ebből a szempontból a művészek és a rendező együtt és külön-külön csak a versmondás teljes szépségével maradnak adósaink. Pedig Mészöly Dezső szárnyalóan lendületes, szellemes és költői fordítása remekül mondható. A tűz és a lendület nem is hiányzik, de a szépség, az elegancia, a helyes hangsúlyozás, a tiszta artikuláció gyakran nagyon. Itt inkább jó kivételként kell kiemelni Urayt, akinél formája, leejtése, röpte is marad a versnek, ha íze elvész is olykor a modorosságban.

Ha valakinek, úgy Gábor Miklósnak van kiemelkedő része az előadás nagy emocionális erejében. Elsősorban az ő égő szenvedélyessége viszi, röpíti magával a nézőt. S ezen belül mennyi szín, hány árnyalat! Nagy monológjának első pillanataiból ugyan hiányzik a helyzetben és a szövegben benne rejlő lüktető feszültség. Gábor itt kissé erőtlen, színtelen. Az embernek az az érzése, hogy a kitűnő művész ezúttal nem annyira a koncon marakodó urakat ostorozza, hanem inkább a közönséghez beszél. S ez nem válik javára. A monológ sajátossága azonban az, hogy egyre inkább önmagának is szól, mintegy életprogramként írja fel önnön egére a zokogva haldokló Spanyolország és a nép állapotát. S ahogy átcsap a szöveg az ilyen félig "belső" monológba - úgy telik s hevül Gábor Miklós előadása. Eltűnik a játékát eddig olykor higító erőtlen-erőlködés és puhaság is. Egyre forróbb és egyre szemléletesebb, hogy végül - hatalmas intellektuális megjelenítő képességével - szinte elénk varázsolja a maga szörnyű látomásait. Mély mélyebbre jut Gábor Miklós a Don Salluste-tel és önnön szolgalelkével vívott viadalban.

Két évvel ezelőtt a párizsi Théatre National Populaire előadásában láttam a Ruy Blast. A nagyszerű előadás legszebb pillanataként őrzöm ma is magamban Gérard Philipe játékát. Nos, ezekben a jelenetekben Gábor Miklós semmiben sem marad alatta nagyszerű francia művésztársának. Gérard Philipe talán rugalmasabb, józanabb (ha lehet itt ezt a szót használni), szinte reménykedőbb ezekben a pillanatokban is, Gábor halálraszántabb, eltökéltebb, keserűsége egész tenger.

Don Salluste Urayban eszményi tolmácsot talált. A bosszúvágyó főúr kimért, hideg kegyetlensége Uray játékában olyan fölényes erővel és rideg biztonsággal is párosul, hogy ezzel a darab egész szerkezeti építményét biztosabb alapokra helyezi. Az ő Don Salluste-ja eltökélt gazságával valósággal a cselekmény hajtóerejévé válik. Sötét árnya még távollétében is a színpadra borul.

Darvas Iván játssza a dráma harmadik nagy szerepét s egyben legszínesebb, legsajátosabb figuráját, Don Cesar de Bazant. Ez a szerepe szerint lezüllött spanyol grand Darvas Iván játékában - híven Victor Hugo elképzeléséhez - úgy lép elénk, mint egy igazi párizsi koldus-király, rongyosan és büszkén, szegényen és szabadon, hogy a romantika elbűvölő virágaként hirdesse színpompájával a nagy költő szabad szellemét. Darvas játéka azáltal válik kitűnővé, hogy mindezt átszövi a Victor Hugói alak pompás, ízes, fanyar, furfangos humorával. Nemcsak kardja kész mindig kiröppenni, hanem szellem is vív - és vág! Csupán egy szempontból lehet és kell is elmarasztalni. Hugo Don Cesarja majd szétveti a házat, száguld, asztalra ugrik - mint aki elektromos árammal van tele. Darvas nem elég temperamentumos, sőt néha - főleg a IV. felvonásban - egyenesen lassú is.

Ruy Blas királynője: Tolnay Klári. A többihez képest mostoha szerep. A nagyszerű művésznő becsületére válik, hogy ebben is jelentős egyéniség tudott maradni. Megkapó szelíd szomorúsága a II. felvonásban, amely a spanyol udvar aranyos-brokátos börtönébe zárva ábrázolja az élni és szeretni vágyó fiatal asszonyt. Szép és átszellemült, amikor a rejtekajtón kilépve  Ruy Blas kezébe teszi le életét. Büszke, nagy, majd megindítóan emberi az V. felvonás tragikus jeleneteiben.

[...]

Ujlaky László ragyogó humorú, kedvesen groteszk, öreg spanyol grandját, Barta [Bartha] Mária gőgtől fagyott arcú, kitűnő főudvarmesternőjét, Korompai Vali, Soltész Anni [Annie], Perényi László, Solti György, Szabó Ferenc, Szénási Ernő, Kozák László s a többiek lelkes és művészi játékát nincs mód itt elemezni. A kritikus legfeljebb kéretlenül tolmácsolhatja a közönség köszönetét művészi munkájukért, amellyel segítettek sikerre vinni egy nagy dráma nagyszerű előadását.

Az utolsó bekezdés előtt kihagytam egy részt, mert a kritikus a szereplők értékelése közé - szerintem logikátlanul - belekeverte további gondolatait a rendezésről, különös tekintettel a francia előadással való összehasonlításra. Bár már így is nagyon hosszú lesz ez a poszt, mégis külön ide másolom.

A Madách Színház előadása nem sokkal marad el a párizsi mögött, büszkék lehetünk rá. Büszkék arra is, hogy pélául a királynő vagy Don Salluste szerepére a mi színházunk nagyobb művészeket, nagyobb egyéniségeket tuddott találni, mint a Théatre National Populaire. Ha francia kultúrán nevelt francia művésztársaik egyes szerepekben, vagy egyes részletekben felülmúlják a magyarokat - az természetes és nem is volna méltányos szóvátenni.

De egy alapvető vonatkozásban mégis jogos az elmarasztaló összehasonlítás. Akármilyen mélyen átélték a mi színészeink a Ruy Blas romantikus lényegét - annyira háttérbe szorították a dráma realista elemeit. Jó és felemelő érzés együtt úszni velük a szenvedélyek viharos tengerében, - de az is jó, ha olykor érezzük a földet a lábunk alatt. Pedig néha oly kevésen múlik ez. Mi szükség például arra, hogy a rejtekajtón kilépő királynő három lépcsőfokkal Ruy Blas fölött álljon? Mennyivel emberibb és igazabb, ha - híven az instrukciókhoz s a mű szelleméhet is - odasiet Ruy Blashoz s úgy beszél vele! Apróság? Igaz. De jellemez egy, a rendezésen végigvonuló hibát. Vagy egy másik példa: A II. felvonásban a szerencsétlen fiatal királynő bánatos, megtört, sajnálatraméltó. Ezt remekül ki is fejezi Tolnay játéka. De ez a fiatal asszony bosszankodik is az udvari etikett, no meg ostoba férje miatt. És máris a földön vagyunk, ahol az élet nagy szenvedélyei mellett van még ezernyi apró kellemesség és bosszúság is. Ugyanez áll a díszletekre is. Pedig itt látszólag fordított a helyzet. Gera ízléses, szép díszletei anyagszerűbbek s reálisabbak a szó köznapi értelmében. A fal itt fal, az ablak ablak, a trón trón, a palota palota. A Théatre National Populaire színpadán sokkal kevesebb a beépített fal, ajtó, lépcső, stb.. S az összhatás különösképpen mégis "reálisabb", mint a Madách Színházban. A díszletek, a jelzések s a fényhatások sajátos "együttműködése" olyan költőien szép, képzeletdús s ugyanakkor hiteles környezetet teremt, amilyet a mi realista (bár gyakran inkább naturalistának nevezném) díszletmegoldásaink soha nem tudnak elérni.

Hát a végére értem ennek a hosszú kritikának... Ami a legjobban meglepett az olvasás során, az az, hogy írója éppen a beszédkultúrával nem volt teljesen megelégedve... Mert ízlésbeli dolgokkal természetesen simán lehet vitatkozni, másképpen megítélni őket, de hogy ebben az előadásban ezzel (is) gondja volt, még ha nem is konkrétan Gábor Miklóséval, hanem úgy általában, amiben azért ő is benne foglaltatik, az szerintem rendkívül különös. Nem tudom, e vonatkozásban mit szólna a jeles kritikus, ha ma tévedne be véletlenszerűen egy színházba...

A királyasszony lovagja 4.

 Folytassuk tovább Illés Jenő kritikáját a Színház és Filmművészet című folyóirat 1956. évi 6. számából. Az írás itt tér rá a színészi alakításokra. A Gábor Miklósról írtakat én emeltem ki a vastag szedéssel :)

Ebben a nagy sikerben nem kis szerepe van a Madách Színház színészgárdájának, amely diadalra viszi ezt a darabot. A szereposztás kitűnő, keresve sem lehetne jobb színészgárdát találni ehhez a darabhoz, mint amilyennel a Madách Színházban találkozunk. Az egyes alakításokról szólva Gábor Miklóssal kell kezdeni a sort. A hugoi költészet tisztán, gyönyörűen csendült fel az ő elődásában. Gábor Miklós beszédkultúrája kitűnően érvényesül itt, mert Gábor Miklósnál a szó szépsége sohasem öncél, hanem csupán feladatának betöltésére szolgál - az alak, a jellem feltárására. Gyönyörködtet ez a szövegmondás és feltárja a figura érzelemgazdagságát, a Ruy Blas lelkében dúló roppant belső viharokat, hallatlan ellentéteket. Gábor Miklós egyszerűen tudja elénk állítani Ruy Blas ellentétekkel teljes jellemét, azt a vibrációt, amely célratörő szerelem és gyávaság, határozott tettrekész indulat és félelem vonásaiból tevődik össze. Megértjük, hogy végül is ezek a nagy belső ellentétek a tragikus okozói. Itt külön is kell hangsúlyozni egy momentumot. Gábor Miklós játékából világosan látni, hogy itt nem egy figura megmagyarázhatatlan, titokzatos jellembeli fogyatékosságairól van szó. Érezni lehet, hogy a kor s a helyzete formálta Ruy Blast ilyenné, az a bizonytalanság, amely jellemében kifejeződik, onnan van, hogy szolga. Nagyon messze az az idő, amikor a szolga föl tud fegyverkezni öntudattal, s bátran, minden belső konfliktus nélkül szembe tu szállni a hatalmasokkal. Ruy Blas győzelme nem lenne valószerű, Ruy Blas tragédiája forradalmasít. Mindezzel azt mondja: ha erős akarsz lenni, ha győzni akarsz, először magadat kell meggyőznöd és magadnak kell merni nagyot akarni, mert mindenfajta szövetség a hatalommal, a hatalmasokkal csak bukást okozhat. Gábor Miklós kitűnően játszotta Ruy Blast,  szerelmes ifjút. Ez a szerelem fölgyújt, perzsel, éget, ezzel szemben nincsen védekezés... S milyen egyszerű Gábor Miklós játéka! Érzelemgazdagság, nagy belső tűz, mély és megrázó emberség sugárzik az általa megalkotott figurából. A harmadik felvonásban különösen érdemes megfigyelni Gábor Miklós játékát. Kitűnő, amikor végtelen indulattal és gyűlölettel elmondja nagyhatású vádbeszédét, majd utána boldog szerelmesként odaborul a királyné elé, s rá szinte azonnal meg kell éreznie a bukás, a megsemmisülés fagyos jelenetét. Végtelen és végletes érzelmi hullámzás, de Gábor Miklós bírja színészi erővel, ezért az előadás egyik legszebb mozzanatává avatja az ő játéka ezt a jelenetet.

A királynőt Tolnay Klári játssza. Elsősorban azt hangsúlyozza, hogy ez az ifjú, rokonszenves asszony minden királyi ceremóniától irtózva végtelenül szenved a formák, az idegen világ, a kegyetlen környezet szorításában. Úgy tekint hajdani éveire, mint egy tökéletes, zavartalan boldogság idejére, amit nem hoz vissza semmi és senki, soha. S ekkor jelenik meg egy ifjú, aki életét teszi fel arra, hogy szerelmét megnyerje. Tolnay királynője szerelmes asszony. Minden játéka őszinte, igaz. [...]

A másik két fontos férfi szereplőről csak összefoglalás: Uray Tivadar alakítása emlékezetes színészi bravúr. Darvas Iván ötleteivel és játékával betölti az egész színpadot.

Végezetül itt van az előadás rádióközvetítésének második, nagyobbik része - bár gondolom, akiket érdekelt, az előző nyomán már ezt is megtalálták:

A királyasszony lovagja 3.

Ígértem, hogy ma egy hosszabb kritikát mutatok meg A királyasszony lovagja előadásáról (Madách Színház 1956, rendezte Vámos László, a főszerepekben Gábor Miklós, Tolnay Klári, Uray Tivadar, Darvas Iván).

A múltkori kritikát a Színház és Mozi című újságból másoltam ki, ami elsősorban a nagyközönségnek szóló, népszerű, képes hetilap volt (1956 októberében szűnt meg, utóda 1957. április 4-től a Film Színház Muzsika lett). Abban az időben ezen  a téren létezett egy másik lap, azaz inkább már folyóirat is, a Színház és Filmművészet. Havonta jelent meg, kiadta az 1950-ben megalakult szervezet, a Színház- és Filmművészeti Szövetség - így ez a folyóirat már elsősorban a szakmának szólt. Ennek 1956. évi 6., júniusi számába Illés Jenő írt egy meglehetősen hosszú kritikát, ebből fogok idézni részleteket.

Ruy Blas miniszterként, két néger lakájával

A kritika első része kifejezetten részletesen írt a franciák két évvel korábban a Théatre National Populaire-ben (TNP) bemutatott előadásáról , amelyet Jean Vilar rendezett, címszereplője pedig Gérard Philipe volt. Erről a témáról egyszer már szóltam itt a blogban, ugyanis a magyar "csapat" egy szép fényképalbummal lepte meg Jean Vilar-t, amit a francia társulat hasonlóképpen viszonzott.

Illés Jenő írásából viszont csak részleteket idézek, mert a teljes kritika tényleg nagyon hosszú, de azért azt a részt ide másolom, ahol összehasonlította a magyar és a francia előadást - igaz, a franciákét csak elbeszélésekből ismerhette:

[...] a Madách Színháznak e legjobb hagyományokkal kellett "megküzdeni", ha győzni akart. Mert mindig kicsit szánalmas dolog "vidékies" előadásokat látni, különösen akkor nagyon szembetűnő ez, ha tudjuk elbeszélésekből, leírásokból, hogy milyen is lehet mások, az úttörők produkciója. (Meg kell jegyezni, hogy mindazok, akik a TNP előadását látták, egybehangzóan állítják, hogy nem kell szégyenkeznünk ezzel az előadással, a magyar színházkultúra ismét nagyon dicséretes művet alkotott, ez az előadás kibírja még az összehasonlítás csábító próbáját is.)

A Madách Színház előadásának egészéről így értekezett Illés Jenő (persze gondoljuk hozzá az értelmezéshez az akkori politikai helyzetet is):

Az előadást Vámos László rendezte, s rendkívül helyesen zenét is íratott hozzá Kulka Jánossal, hogy ezzel is fel tudja fokozni a mű érzelmi hatását. A zenének a rendező komoly szerepet juttat az egyes drámai csomópontok kiemelésénél, egy-egy lírai tiráda hangulati aláfestésénél különösen nagyon jól tudja hasznosítani a zene kivételes erejét, érzelmi hatását. - Vámos László abból indult ki, hogy a Ruy Blas nem egyszerűen szerelmi történet, nem csupán meghökkentően érdekes história, egy lakáj és egy királynő szerelmi regénye, hanem komoly társadalmi mondanivalót is hordoz. Vámos László rendezése azt hangsúlyozza, amit Victor Hugo mond, hogy "Ruy Blas maga a nép, a szegény, árva, értelmes és erős nép". Ezért Ruy Blas minden tette különös hangsúlyt kap azzal, hogy benne a nép érzései, vágyai, indulatai fejeződnek ki, az a vágy és igény, hogy kezébe vegye sorsának alakítását, a lakmározó, botor grandokkal szemben érvényesítse jogait. A Madách Színház előadásában a társadalmi mondanivaló soha nem nehezedik súlyos ballasztként a műre, hanem mintegy a költészet mögül tör elő. Vámos László rendezése rendkívül plasztikusan ábrázolja, jellemzi az egyes alakokat, és gazdag emberi-pszichológiai alapot ad az elhangzó nagy tirádáknak. Szövegmondás és emberábrázolás nincsenek ellentétben ebben az előadásban, a kettő egymást egészíti ki, s mindezt fokozza a zene hangulatteremtő ereje. Ebben az előadásban csakúgy, mint a TNP előadásában (a kritikák szerint) a díszlet és a szó is az emberábrázolás szolgálatában áll. A rendezés csak annyi játékot enged a színésznek, amennyi a lelkiállapot kifejezéséhez elengedhetetlenül szükséges. Bízik és hisz a költészetben, reméli, hogy az a roppant arányú küzdelem, ami a színpadon zajlik, az az érzelemgazdag világ alkalmas arra, hogy megfogja, lenyűgözze a nézőt. S mindezt teljes sikerrel teszi. Még a negyedik felvonásban sem lankad el a néző figyelme egy pillanatra sem, mert ezt a látszólag félrevivő jelentést Vámos László eredeti és hatásos módon rendezi meg. Ez a szín megnyugtat és kizökkent a harmadik felvonás emelkedett s végsőkig feszített hangulatából. Ilymódon mint a vihar-előtti-csend, rendkívül hatásosan készíti elő az ötödik felvonást, ahol aztán valóban remekelhet a rendező és a színészgárda. Mert az ötödik felvonás volt az, amely talán legjobban sikerült rendezőileg, bár a második felvonás dermesztő atmoszférája, nyomott, fásult, kegyetlen hidegséget árasztó légköre is tökéletes a maga nemében. Talán a legnagyobb dicséret az lehet az előadásról, ha azt mondjuk, hogy soha egy pillanatig sem foglalkoztatott bennünket a darab egynémely dramaturgiai következetlensége, az egyes jellemekkel kapcsolatos tisztázatlan momentumok, a néző kénytelen átadni magát egy forró színházi est hatásának. Mert ünnepi, emelkedett, igazi nagy előadás tanúi lehettünk a Madách Színházban. Örömmel szemet hunyunk a kisebb hibák felett, mert maga az egész meghökkentően szép, lenyűgöző és eredeti.

Annyi jegyzetet ehhez a részhez hozzáfűzök, mert a kritikából nem derül ki, hogy az említett felvonások mely részeit jelentik a darabnak. A 2. felvonás a hírhedt spanyol etikett fullasztásában élő királyné helyzetét mutatja be. A 3. felvonás az udvarnál magas polcra emelkedett Ruy Blasról szól és itt hangzik fel a híres "Jó étvágyat urak!" monológ is. A 4. felvonás központi figurája az intrikus Don Salluste unokaöccse, Don Cesar (Darvas Iván), akinek a nevén Don Salluste mint rokonát a királyi udvarba plántálta lakáját, Ruy Blast. Az 5. felvonásban pedig beteljesedik a tragédia: Don Salluste (Uray Tivadar) csapdát állít a királynénak és Ruy Blasnak, kiderül, hogy Ruy Blas igazából nem nemes ember, csak egy lakáj. Miután megöli Don Salluste-t, öngyilkos lesz és haldokolva kéri imádott királynéja bocsánatát.

Végül igazi csemege következik. Az előadást annak idején közvetítette a rádió és az akkori teljes hangfelvétel ma is létezik. Az első részt a következő bekezdés után meg is lehet hallgatni. Mivel a technika ördöge folytán ebből a legutolsó körülbelül két-három perc lemaradt, utána ide másolom az első rész legvégét külön is, kicsit előbbről kezdve, mint ahogyan az véget ért - csak, hogy biztosan ne maradjunk le semmiről.

Legközelebb Illés Jenő kritikájából a Gábor Miklósra vonatkozó mondatokat mutatom meg, amelyekhez a hangfelvétel befejező részét fogom illeszteni.

 

A királyasszony lovagja 2.

Ma olvassuk el együtt Demeter Imre kritikáját a Színház és Mozi című hetilap 1955. évi 19. számából.

Előtte nézzük meg ennek a számnak a címlapját: ez is saját fényképezés a jó vastag bekötött évfolyamból, ezért a hibák - de így is olyan szép...

A cikkben némi irodalomtörténeti bevezető után így tér rá Demeter Imre a konkrét produkcióra (az idézett részben a kiemelés tőlem - természetesen):

A Madách Színház előadása régi vitára nyom csattanót: Victor Hugo drámái a polgári irodalomtörténet lapjai között - s valljuk meg, ezideig a mi tízesztendős színházi gyakorlatunkban is nem mindig kaptak valami fényes helyet. Egykor sokan elavultnak tartották e drámák sodró romantikáját, felfokozott érzelmeit, legfeljebb a zseni kezevonását s a lírai szépségeket vették észre benne. Ez a remek előadás tanúsítja: ma is él Victor Hugo drámáinak csillogó romantikája, roppant pátosza, hőseinek pompás jellemzése. (Vagy inkább: ma újra él.) Mészöly Dezső új fordítása nagyszerű. Szép költői nyelven zeng a szöveg, csupa szenvedély, líra, megelevenítés, s végig magas hőfokú. (Csak néhol kísértenek még a sokat vitatott modernizáló szavak.) Vámos László rendezte az előadást, mely hiánytalan élményt ad, pompás hangulatokat varázsol, s a külső szépségeket a mondanivalónak rendeli alá. Stílusában a nagy romantika áradását, nemes pátoszát követi, de nem engedi a deklamációt, a külszínes jellemzést. A kísérőzenét (Kulka János igényes, stílusos alkotása) érzelmek és helyzetek kifejezésére használja. Kiválóan váltja a tragikus, felemelő pillanatokat a szatirikussal, a mulattatóval s Gara Zoltán okosan nagyvonalú díszletei között bontja elemeire a drámát. A színészek (Kreibich Margit jelmezeiben) az együttes összekovácsoltságát tanúsítják. Ruy Blast Gábor Miklós kelti életre, szenvedélyes játékkal, feltárva a lakáj megalázó sorsát, tehetségét, töretlen jellemét és forró szerelmét. Alakítása érzelemgazdag, megannyi színe van, s csupa bensőség, őszinte pátosz. Versmondásának tisztasága és játékának mélysége adja meg a dráma-hős jellemének harmóniáját. Emlékezetes a nagy monológja, amikor a főurakat megleckézteti; erő, ész, emberség és acélos akarat árad szavaiból. Uray Tivadar Don Salluste intrikus alkatát, kicsinyes és szörnyű bosszúvágyát leplezi le fölényes művészettel; játéka valóságos színiiskola, mely a nagy mesterségbeli tudást egyesíti a belső átéléssel, az aprólékos, finom jellemformálással. Darvas Iván még az ilyen mester mellett sem tűnik fel egyszerű tanítványnak; Don Cesar szerepét mintázza remekbe, az arisztokráciától megundorodott nemest, aki állítólag "lezüllött", de aki különb rangos rokonainál. A szabad élet romantikus szerelmese ő, könnyed és könnyelmű, de férfias jellemét a rongyokban is őrzi, s megtoldja az emberséggel. Darvas játéka öngúny, emberség, nagy komédiázás. Minden mozdulatára oda kell figyelni, úgy formálja meg a különös figurát; s csak az előadás után gondolunk arra: mennyi színt csillogtatott meg ez a rendkívüli színész akár az utóbbi néhány szerepében is! Ujlaky László ezúttal egy epizódszerepben győz meg arról, hogy milyen szatirizáló tehetsége van: mintha régi spanyol festményekről lépett volna a színre a kecskeszakállú és kecskeérzelmű vén marquis, akit Ujlaky nagyszerű humorral megelevenít. 

Tolnay Klári alakítja a királynőt: fenségesen szép nőalak, aki vergődik a spanyol etikett ostoba regulái között, s akinek idegenek a madridi vagy aranjuezi palota termei. Mesterien egyszerű művészettel tárja fel a királynő vágyait, titkos álmait, lelkének - s nem rangjának - előkelőségét. S azt, mint győzi le a rabtartó etikettet az érlelődő szenvedély. Szép, nemes varázslatos alakítás ez. Egy-egy kisebb szerepben kitűnt Kozák László mulattatóan szatirikus lakájfigurája, Soltész Annie duennája, Korompay Vali finom leányalakja.

Két kiegészítés, illetve pontosítás: Ujlaky László szerepneve Don Guritan volt; Tolnay Klári nem királynőt, hanem királynét játszik, mint a darab magyar címváltozatából is kiderül.

Legközelebb egy jóval hosszabb kritikát szeretnék megmutatni az akkori Színház és Filmművészet című folyóiratból.

Addig itt van a Demeter Imre által is kiemelt nagy monológ, a "Jó étvágyat, urak!" hangfelvétele az eredeti előadásból, Gábor Miklóssal: