Már nem olyan időket élünk - ahogyan én láttam

 Az előzőleg megmutatott két kritika olvasása és begépelése közben én is elgondolkodtam a filmen, és röviden összefoglalom, mire jutottam.

A történet dramaturgiája egyáltalán nem filmszerű, én színpadi művet érzek benne. Szerintem az író kezdetben színműben gondolkodott, aztán jöhetett a lehetőség, hogy filmet kellene írni. Meg is írta, de benne maradt a színpadi fogantatás - gondolok itt elsősorban arra, hogy elég jól kirajzolódnak a film szerkezetében a felvonások. Aztán ott van például a reggeli rituálé motívuma, ahogyan a boldog házaspár elkezdi a napot: ahogy csörög a ébresztőóra, ahogy ébrednek, az ezzel kapcsolatos állandó gesztusok, mondatok - és ahogy a görbe éjszaka után a vekkercsörgésre a férj ugyanúgy kezd reagálni és cselekedni, aztán egyszercsak rájön, hogy nem az otthoni ágyában van és nem a felesége fekszik mellette: ez is egyértelműen színpadi hatás.

Itt még szorgosan dolgoznak az ellenőrök...

Hozzá jön még, hogy ugye ez a film a prűd 60-as évek közepén készült és ennek megfelelően a "görbe éjszaka" semennyire sincs megjelenítve; két kedves becsípett embert ugyan látunk, de még egy kétértelmű tekintetet sem vetnek egymásra és egymáshoz sem érnek. Közvetlenül a becsípett beszélgetés után már az a kép jön, amikor egymás mellett alszanak, de azt is teljesen civilizáltan, nem összebújva. Szóval a látvány alapján simán el lehet képzelni, hogy kiütötte őket a jó kis pálinka és teljesen ártatlanul aludtak el egymás mellett - és ezzel máris erősen meggyengült az alapvető konfliktus. Úgyhogy azért valahogyan egyértelműsíteni kellett volna ezt az éjszakát, amit szerintem művészi eszközökkel, a "14 éven felülieknek" korhatár átlépése nélkül is meg lehetett volna tenni.

S ha már a pálinkáról van szó, vajon hogyan került hozzájuk? Ahogy a Váradi Hédi és Gábor Miklós által megjelenített figurákat megismertük, egyikükről sem képzelhető el, hogy egy üveg pálinkával kelnek hivatalos útra. Akkor csak az ellenőrizendő fiókvállalat igazgatója (Somogyvári Rudolf) tehette a szobába, mint gondos házigazda, viszont amilyen hivatalos volt a légkör közöttük, bár a helyi főnök próbálta oldani, nem hiszem, hogy merészelt volna egy üveg piát betenni a szobába. Viszont az írónak szüksége volt rá, hiszen az "eredendő bűn"-höz kellett neki két becsípett ember, így dramaturgiai megokolások nélkül, sőt, szerintem kifejezetten a helyzet ellenére mégis odavarázsolt egy üveg itókát. És ez csak egy egész kis apróság a film következetlenségeiből.

... és itt már becsíptek... (Film Színház Muzsika 1964. 15.)

A férfi főszereplő figuráját nekem egy kicsit túl ideálisra faragta az író. Azt értem, hogy erre azért volt szüksége, hogy még abszurdabb legyen a történet, annak fényében, hogy egy ennyire rendes férj lép félre, de ez akkor is papírízűvé tette a szerepet. Kíváncsi lennék, forgatás közben Gábor Miklós miket gondolt magában egy ilyen, számára egyébként sem próbatét feladatról, miközben este Hamletet ment játszani és már IV. Henrikre is készült...

Jót mosolyogtam, ahogy a film végén az író helyrebillentette a nézők szocializmusba vetett hitét :). Ugyanis miután két ellenőrünk feltárta, hogy a vidéki fiókigazgató súlyosan sáros a pénzügyek hanyag kezelésében, jelentésük megtétele után közvetlen főnökeik mégsem ezzel foglalkoztak, hanem kettejük magánéleti félrelépésével. Viszont a csúcsvezető helyretette az ügyet azzal, hogy visszaterelte a dolgot az eredeti mederbe, a mátrai üzem ellenőrzésének eredményeire s az ebből fakadó intézkedések megtételére.  Úgyhogy a korabeli néző megnyugodva tapasztalhatta, hogy ha alsóbb szinteken vannak is olyan vezetők, akik félrevihetnek hivatalos ügyeket, "odafönt" hozzáértők ülnek, dolgoznak és intézkednek...