Rettenetes szülők 1945 - utoljára

Legalább is azt gondolom, hogy "utoljára". Bár lehet, hogy még kerül elő kritika, beszámoló, visszaemlékezés erről a legendás előadásról, ki tudja...

Lapozgassuk tovább a Művész Színház, 1945-1949 című almanachot, amiről már a múlt héten írtam. Több kritikát is közöl a Rettenetes szülők előadásáról, amelyek eredetileg 1945 őszén különböző sajtótermékekben jelentek meg.

Nagy Péter a Magyarok című lap 1945. 5. számában két Cocteau-előadásról írt együttes beszámolót. A másik darab a Szent szörnyetegek, amelyet Major Tamás rendezett, a női főszerepben Bajor Gizivel. Nagy Péter szerint mint irodalmi mű a Rettenetes szülők a nívósabb és az előadások közül is a Művész Színházé tetszett neki jobban. Olvassuk el írásának legfontosabb részeit (ebben, és a következő írásban kiemelés tőlem):

Egy anya betegesen szerelmes a fiába, s amikor észreveszi, hogy a fiú felnőtt és párt választott magának, öngyilkos lesz. Ezt komplikálja még az apa viszonya a fiú szerelmével, a nagynéni szerelme az apa iránt - van még hely a sokszög kiegészítésére?

[...]

Az előadások közül is a Művész Színházé az érdekesebb. Először is, mert egy új színész első vonalba ugrásának vagyunk tanúi: Gábor Miklós remeket alkot Michel szerepében. Minden hangja, mozdulata, szemvillanása az agyonkényeztetett, anyakomplexusos, de bájos fiúé - csak az utolsó, nagyon valószínűtlen haldoklási jelenetnek nem bír hitelességet adni ő sem. Ha kifogásunk van ellene, az külsőleges: túlöltözi a szerepet. De ezt észre sem lehet venni amellett, ahogy Uray Tivadar túlöltözi a magáét: az utasításban adott lompos, elhanyagolt öregember helyett egy angol divatlapból kivágott dzsentlmen sétál előkelően és oda nem tartozóan a darabon át. Sulyok Mária külsőségekben tökéletes és alakításának is erős fénypontjai vannak, de eléggé egyenetlen: sokszor monoton nyöszörgésbe vagy rikácsolásba fullad. Szörényi Éva sokszor volt már jó, de most méltó partnere Gábornak: nemcsak bájos, de szűziesen érzéki is, valóban el tudja hitetni nehezen hihető szerepét, a megvásárolt ártatlanságot. Csak akkor szerelmes sógorába, amikor a szöveg előírja.

A rendezés (Apáthi Imre munkája) gördülékeny, s a simán folyó előadás nálunk már jó rendezés; pedig súlyos hibái vannak. Először is, a rendezőnek kellett volna észrevennie s darabban rejlő szatíra lehetőségét. Nem vette észre, s a színészek eleinte drámát játszanak, majd a közönség fel-felcsattanó nevetése figyelmezteti őket és "kijátszanak" a darabból. 

A két "túlöltözött" férfi: Uray Tivadar és Gábor Miklós

Két megjegyzésem van a fenti kritikához. Az egyik: a Szörényi Éváról szóló utolsó mondatban a "sógor" helyett az "após", "leendő após" lett volna a helyes. De úgy látszik, a kritikust is megkeverték a sokszögletű "veszedelmes viszonyok"... A másik pedig az, hogy úgy tűnik, külön jelmeztervezője nem volt az előadásnak. Egyrészt nyilván anyagi okokból, hiszen alig pár hónappal a háború után vagyunk. Másrészt korábban egyébként is, legalábbis vidéken az volt a szokás, hogy az úgynevezett "társalgási" darabokban, amelyek nagyjából a saját korukban játszódtak, a színészek maguk gondoskodtak a színpadon viselt ruháikról. Talán itt is ezt a gyakorlatot folytatták. Korábban Sulyok Mária is elmesélte, hogy saját, otthonról elhozott pongyolájában játszotta végig a darab jó részét...

És akkor tényleg egy utolsó korabeli kritika a Haladás című lap 1945. október 1-jén megjelent számából, írta Pozsonyi László:

Cocteau-nak egyszerre három darabját ígérték színházaink. Íme színpadjaink le-és elfojtottságának eredménye. Sürgős tartozást kell behoznunk. A Művész Színház volt a legelevenebb és már tálalta is, méghozzá remek tálalásban, kis műanyaggal és pótlékkal keverten Cocteau legtöbb vihart kavart drámáját. A "Rettenetes szülők" alig néhány esztendeje még Párisban is botrányt kavart és betiltásokkal növelte sikerét. A fekélyeket, a test és a lélek sebeit villantja elénk s kothurnus alól meztelenre vetkőztetett héroszaival, fordított mithologiát játszat le előttünk és megmutatja az embert.

Apáthi Imre rendezésében a cocteau-i mű nekünk átadható lényege mind napfényre került, pedig a színészanyagban nem egy ellenállási gócot kellett leküzdeni. A saját fiába szerelmes anyát Sulyok Mária görög tragédiákra emlékeztető nagyvonalúsággal, szinte a görög maszk általánosító változtathatatlanságával projiciálta elénk. És ezt a maszkot mintha a második felvonás végén derűs vonalúra cserélte volna. Mikor fiát szerelmétől időlegesen visszaszerezte és anyai önzése diadalünnepet ült, tragikus éleken járt. Méltó partnerre lelt a fiatal Gábor Miklósban, aki hamisítatlan párisi siheder ideg és szerelmi skáláján futamozott végig s boldogságának összedűltekor szemünkláttára öregedett meg kamaszarca. Várjuk, lessük, tartani fogja-e az iramot?

A harmadik helyén lévő oszlopa az előadásnak Keresztessy Mária volt. Hosszas távolléte alatt a színpadi beszédtől kissé elszokott, de a benne égő átélés legyőzött minden külső akadályt: a darab megváltó és felemelő szólamát felejthetetlenül mondja el. Sajnos Szörényi Éva és Uray nem érezték eléggé a darab hamisítatlan párisi levegőjét. Megálltak a biztos szereptudásnál, a józan igyekezetnél, de nem lobogtak a többivel a darab biztos átélésében s nem adták hozzá azt a rejtelmes pluszt, a szédület és a belső borzongás meghiteltető pecsétjeit, amit a darab, ha kevésbé is, mint a többitől, tőlük is megkövetelt volna. A Magyar-Francia Társaság díszelőadásában színrekerült darab Budapest színházi életének mégis egyik legművészibb csemegéje.

Nem gondolom, hogy valamennyi Gábor Miklós-alakítást ennyire részletesen fogok tudni dokumentálni itt a blogban - ezt egyébként nem is muszáj szerintem. De ez az 1945-ös előadás, ez a szerep tényleg meghatározó szerepet játszott pályájának további alakulásában, ezért fordítottam rá kiemelt figyelmet. És mi már tudjuk a választ a kérdésre, amelyet az utolsónak idézett kritika szerzője feltett: igen, Gábor Miklós tudta tartani az iramot...