Már nem olyan időket élünk - kritika

Ma a Film Színház Muzsika 1964. évi 18. számából idézem Kürti László kritikáját. A mellékelt kép is itt jelent meg.

       Nem eléggé vígjáték - jegyezte meg valaki a sajtóbemutató után. Ezzel egyet is lehet érteni. A film alkotói viszont nem is azt vállalták,hogy vígjátékot készítsenek. Műfaji meghatározásuk: "Film iróniával".  Hogyan értsük ezt? Azt hiszem, csak egyféleképpen lehet. Úgy, hogy az, amit látni fogunk, nem szorítható valamelyik műfaj keretei közé, nem dráma és nem vígjáték, bár lehet olykor ez is meg az is, egyszerűen:olyan filmre kívánkozó aktuális élményanyag, ami megérdemli a finoman gúnyos bírálatot. Méltán elvárhatják a film alkotói, hogy ezt a szándékukat figyelembe vegyük, hogy megértsük műhelygondjaikat, annál is inkább, mert a filmben szereplő erkölcsi problematika az életben se tiszteli a műfaj-határokat.

       A film írója, Kállai István már a Kötéltánc című sikeres színdarabjával bizonyította, hogy igen fogékony a társadalmi-morális kérdések iránt. Ennél a filmnél is arról van szó, hogy jó szemmel meglátott egy fonák erkölcsi magatartástés annak pellengérre állításához elfogadható történetet, mulatságos helyzeteket teremtett. Hősei, Éva és Zoltán hivatali munkatársak. Évának vőlegénye, Zoltánnak felesége és két gyereke van. A lány szereti a vőlegényét és a férfiban se hűlt ki még a szerelem a felesége iránt. Közös kiszállásukon mégis belemennek egy kalandba. Van ilyen is. Ez az ügy mégis más. Éva és Zoltán között ugyanis nincs semmiféle érzelmi kapcsolat, nem kívánják annak az éjszakának a folytatását és a sértettek már meg is bocsátanának nekik, ha nem akadna egy botcsinálta "pártfogó": a családi életében boldogtalan felettes, aki az úgynevezett nagy szerelmet képzeli-kívánja ebbe a kapcsolatba. Már nem olyan időket élünk, amikor egy rossz házasság fenntartása érdekében csak úgy beleavatkozhattak az emberek magánügyeibe - ebből indul ki és - ellenkező szándékkal - ő ugyanúgy beleavatkozik. A két főhős családi konfliktusának komollyá váló alaphangja mellett ez a cselekményszál, valamint a hivatali környezet érdekes reagálása adja a film szatírikus vonulatát. Az író számára ez az utóbbi a fontosabb és nem véletlen, hogy a legjobb jelenetek a hivatalban játszódnak.

       A film jórésze kellemesen telik el és jobbára csak utólag, amikor gondolkodni kényszerülünk a látottakon, hökkenünk rá, hogy a két főszereplőről alig tudunk többet, mint mennyire az írónak a tétel illusztrálásához szüksége volt, s hogy az alapötlet a sok dramaturgiai ügyeskedés ellenére is sok szempontból kihasználatlan maradt. Ami viszont már a vetítés közben is zavart, az a párbeszédek igénytelensége, nem egyszer a jó ízlést is nélkülöző lapossága.

       Marton Endre rendezése, kiváltképp ha első filmje, a Katonazene méltán dicsért előnyeire gondolunk, némi csalódást kelt. Lassan, körülményesen mozgatja a szereplőket, görcsösen rajtuk tartja a kamerát, nem enged elég levegőt, környezetet nekik. Ahelyett, hogy valamilyen közös játékstílusba fogná össze a műfajilag különböző epizódokat, inkább még fokozza a távolságot közöttük azzal, hogy szinte a színpadi játék fokáig használja ki az éppen adott műfaji lehetőségeket. A legjobban rendezett jelenet a hivatal ebédlőjében játszódik. Kitűnő képsor mutatja meg itt egyszerre a pletyka áldozatait és kibiceit. Szorongás és érdeklődés, zavar és káröröm váltakozik együtt az arcokkal, Marton itt valóban képekben gondolkodott, érezte a tempót, frissen, hatásosan komponált. Mint ahogy sikerült érdekesen megteremtenie a két főszereplő és a főmérnök esti utcai találkozásának szégyenkeztetően szomorú hangulatát, megidéznie egy-egy pillanatra a családi szeretet, vagy a hivatali bürokrácia levegőjét. Ezt a könnyed, elegáns stílust kellett volna általánosítania. Helyenként viszont nem éppen szerencsésen alkalmazott külsőségekkel kívánta megteremteni a filmszerű hatást. Kirívó példája ennek az a vágás, amikor a telefonáló vőlegény dühös fenyegetőzésére, hogy bemegy és szétveri a hivatalt, az atombomba-robbanás hosszú képsora következik. Igaz, a betétnek aztán kielégítő dramaturgiai magyarázata lesz, mégsem szabadulhatunk a bosszantó gondolattól, hogy az emberiség e szörnyű rémképének itt egy szójáték funkciója jutott.

       A színész-gárda nagyon erős, nem kétséges, hogy az itt kapott feladatnál lényegesen nehezebbet is színvonalasan megoldanának. Kihasználatlannak éreztem Gábor Miklós tehetségét épp úgy, mint Sinkovits Imréét, vagy még inkább a Váradi Hédiét, akinek amúgy is ritkán van alkalma odaállni a felvevőgép elé. Amit nyújtanak, így is teljes illúziót kelt. A feleséget játszó Dallos Szilviának a jó alakításon belül is van egy nagyon őszinte, szép pillanata. A hivatal jól sikerült atmoszférájához járul hozzá Tyll Attila, Gellei Kornél, Szemes Mari, Bessenyei Ferenc, Gyimesi Pálma, Rajz János és mások játéka. Mezei Mária a némileg "A Manderley-ház asszonyá"-ra emlékeztető stílusban is érdekeset nyújt. Pásztor István a fentebb kiemelt jelenetek fotografálásáért dicsérhető. Képei azonban olykor túl fényesen, túl hangsúlyosan kívánják rögzíteni még azt is, ami jelentéktelen. Gyulai Gaál János zenéje kellemes.