FELVIDÉKI JUDIT: Visszaemlékezésem a Rettenetes szülők forgatására 2.

Az elektronikus képrögzítéssel készült többkamerás tévéjátékok felvételi ideje akkoriban négy nap volt. Ezt persze csak úgy lehetett teljesíteni, ha hosszú próbaidőszak előzte meg a felvételt. Két–három hét próba próbateremben, jelzett díszlet és berendezés között. Ez azt jelentette, hogy mire a munkának ebbe a szakaszába érkeztünk, addigra végleges, kész díszlettervnek, alaprajznak kellett lennie, hiszen a műhelyekben már el is kellett kezdeni a legyártásukat s a műteremben az építésüket. Az alaprajz alapján a próbateremben már tájolni kellett a színészek mozgását. Tehát ez azt jelenti, s csak arra akartam utalni, hogy a díszlettervezővel és a berendezővel már jóval korábban elindul a munka, az ötletezés, tervezgetés, az álmodozás, a firkálás, majd a végleges rajzolás, látványképek, olykor makettkészítés, stb. Ezzel párhuzamosan a ruhatervezés is. Ez utóbbi még nem végleges, hiszen a felkért színészekhez kell igazítani a terveket és sokszor a színészeknek is van elképzelésük, melyet a tervezőnek figyelembe kell venni. Ez a kellékekre is vonatkozik, melyek listája a próbafolyamat alatt is változik, alakul, bővül.

A tévéjátékok nagy része házon belül belső kapacitásban, vagy koprodukcióban (Mafilm–MTV) készült. Ez utóbbi mindenképpen előnyösebb volt, mivel kevés stúdiója volt a televíziónak s azokat a napi műsorok lefoglalták. Filmgyári műtermekben forgattuk le a tévéjátékokat. A Rettenetes szülők díszlete Pasaréten épült be. A közvetítő kocsi, ami rögzítette a felvételt, a Filmgyár udvarán állt.

De ne fussunk még előre, maradjunk a próbáknál.

Mivel átlagos költségvetésből dolgoztunk, próbaterem bérlésére nem futotta. Maradt a ház kisméretű próbaterme, ahova néhány széket, asztalt s egy díványt be lehetett tenni, mint berendezés–jelzést, s egy–két nyílászárót. Az olvasópróbát a Drámai Osztályon tartottuk a főnök dolgozószobájában, amikor az ő munkaideje már lejárt. Ellentétben a színházi olvasópróbával, ahol először a rendező felolvassa az egész darabot, itt rögtön a színészek olvasták fel a szöveget. Ilyenkor bejelöljük a húzási javaslatokat és értelmezzük a tisztázatlan, zavaros pontokat. A mi esetünkben fontos volt, hogy személyesen megismerkedjenek egymással a színészek és mi, alkotók – dramaturg, operatőr, tervezők, rendező, asszisztens, gyártás – a színészekkel. A darabot már mindenki olvasta, ismeri, itt felteheti a kérdéseit s elmondhatja gondolatait. A rendező ismerteti koncepcióját és előrevetíti a próbafolyamatot. Kijelöli a jeleneteket, egyezteti a színészekkel és a gyártással a próbarendet. De az első próbák lényege az ismerkedés egymással és a művel.

Felvidéki Judit és Berek Kati a forgatáson

Éppen ezért, az olvasópróbát követő első részpróba helyszínéül a lakásomat jelöltem meg Berek Kati, Vass Éva és Gábor Miklós részére. Mint említettem már, Berek Katit tizennyolc éves korom óta ismertem, jó barátságban voltunk, diplomafilmemben és első tévéjátékomban is szerepelt már. Tegeződtünk és vele szemben nem voltak gátlásaim. Ebben az időben ők hárman kollégák voltak a Nemzeti Színházban, szívélyes viszonyban, de nem közeli barátságban. Vass Éva zárkózott, csendes, szerényen visszahúzódó, szemlélődő, míg Berek Kati közvetlen, beszédes, hangos, igen szellemes, aktív, véleményét azonnal megosztó.

Emlékszem, nagyon vártam az érkezésüket. Kati jött elsőként, ő már többször járt nálam, ismerte a szüleimet, az akkor négy éves kislányomat is. Gábor Miklós és Vass Éva kissé feszengve léptek be a lakásba. Alaposan szemrevételezték a szobámat. Gábor Miklós egyenesen az ablakhoz ment, s a szemközti házat nézegette: "Tudja, hogy a háború alatt itt lakott a családom az Akadémia utca 11-ben? Hát ez érdekes. Kicsit meglepődtem, amikor maga megmondta a címét. Ha jól emlékszem, említette, hogy Máriássy Félix tanítványa volt. Nos, mindketten katonaszökevények voltunk és ő is itt bújt meg nálunk. A puskáinkat együtt ástuk el a pincében. Talán még most is ott vannak."

Látszott rajta, hogy megrohanják az emlékek. Aztán nevetve fűzte a történetet tovább:

"Szegény Félix bárósága nemigen bírta elviselni a mi könnyed polgári, zajos társaságunkat, a nagy jövés-menést, vendégeskedést, esti kártyázásokat, anyám és apám bohém társaságának hangosságát. Napokig tűrte, tűrte, de aztán nem bírta tovább. Élete kockáztatása árán egyszer csak szó nélkül meglépett."

Aztán átsétált a másik szobába. Ott is kinézett az ablakon.

"Ebben a házban lakik – s a Széchenyi utca 1. felé mutatott – az egyik legjobb gyerekkori barátom, Román Gyurka, a süketnéma festő. Ismeri?"

Hogyne, mondtam. Tizenegy éves korom óta figyelhettem a furcsa kis embert, aki éjszakánként az úttest közepén sétált, előredőlve, hátratett kezekkel. Az Alföldibe járt ebédelni, be volt fizetve menüre, akárcsak én. Artikulátlanul üvöltve beszélt és hangosan szürcsölte a levest...

"Maga egy igazi belvárosi úrilány, ha nem tévedek" – vette szemügyre Gábor Miklós a falon lógó festményeket a lakásban. "Ezeket ki festette?"

"A bátyám. Grafikus és festőművész."

"Látom, zongorázni is tud..."

"Az azért túlzás. Tanultam, de nem tudok. Édesanyám zongoratanárnő."

"Ő nem Felvidéki ... ugye? Ő a Spiegel? Láttam egy másik névtáblát is a bejárati ajtón."

"A nagyapám, de már nem él. Édesanyám a lánya."

"Azt tudja, hogy az Akadémia utca 11. az csillagos ház volt?"

"Tudom, ez a 9. is. Az ostrom előtt költöztek ide a nagyszüleim, amikor kibombázták őket az Újlipótvárosból. A Thurzó utcai házukat találat érte, s a házmester fel akarta jelenteni anyámat, mert nem tette ki a sárga csillagot a kabátjára..."

Na igen, észre sem vettem, de már fel is térképezett, kiféle, miféle vagyok, le lettem "káderezve". De később, amikor már közeli barátságba kerültünk, akkor azért megbeszéltük, hogy ezek az egybeesések nem véletlenek. Nekem Máriássy tanár úr nagyon sokat jelentett. Kedvence voltam, s szinte lányának tekintett, annyira szeretett. Mesteremnek tartottam. És senki nem léphetett a helyébe. Egészen eddig, de ne fussunk előre.

Ez a "próba" a lakásomon egy nagy beszélgetés lett csupán. Gábor Miklós felelevenítette az 1945-ös előadást, akkori sikerét és kiugrását. Beszéltünk Cocteau-ról, a Vásott kölykökről, kedvenc könyveinkről, festészetről, művészetről általában. Érdeklődtek, hogy milyen rendezéseim voltak eddig, hogy szívesen megnéznének valamit, ha tudok mutatni. Felsoroltam addigi munkáimat. Aztán elhangzott, hogy Pap Károly: Szent Színpad, s mindketten felkiáltottak, hogy ez az a darab, amiben Venczel Vera és Tordy Géza játszottak? Milyen nagyszerű volt, hogy ahhoz fogható Júlia "Méreg-monológot" még nem láttak, amit abban a darabban Vera alakított, az bravúros volt... Ne haragudjak, a rendező nevét nem jegyezték meg, de a darab címét igen ... s a Kati is milyen kiváló volt benne, mint súgónő; az egész darab kiállítása, a ruhák, a díszlet lenyűgözte őket.

Jól esett a dicséret, legyezgette hiúságomat, de az ő örömük is szembetűnő volt: mintha fellélegeztek volna, talán kicsit meg is nyugodtak, hogy ez a névtelen kis csaj talán mégis tud valamit s nem volt elhamarkodott a döntésük, amikor a felkérésemre igent mondtak.