Gábor Miklós utazásai 12.1

Elérkeztünk az "utazás" tárgykör utolsó témájához. Ám, mint írtam, szerintem ez volt a legjelentősebb külföld-járása Gábor Miklósnak. Történt 1966 nyarán, hogy két hetet töltött életében először (és amennyire tudom, utoljára) angol földön.

Előzményként két dologra emlékeztetek.

Az első: Gábor Miklós egészen ifjúkori Shakespeare-alakítások után (amelyek között azért nem csak szerelmes szerepek voltak, hanem a Lear Bolondja és Jacques az Ahogy tetszikből, na és persze a sorsdöntő Jago...), a Madáchban Rómeó lehetett, de már akkoriban szinte mindenki a Hamletet várta tőle, ami jó fél évtized múlva valósult meg. 1962 januárjában volt a premier s 1966-ban még mindig műsoron a legnagyobbrészt neki köszönhetően kirobbanó sikerű előadás, amelynek hírneve egész Európába eljutott.

A második: Gábor Miklós színházi életének meghatározó eleme lett Peter Brook társulatának, a Royal Shakespeare Company-nak 1964-es budapesti vendégjátéka. De nemcsak az ő életének, mert az akkori két előadás, a Lear király és a Tévedések vígjátéka szinte földrengés-szerű hatást gyakorolt az egész magyar színházi életre. (1972-ben újra jött az RSC a Szentivánéji álom-mal, a hatás hasonló volt...)

Ilyen szellemi légkörben került sor Gábor Miklós két angliai hetére. Ami csodálatos, hogy megvalósult, hogy legalább ennyi juthatott neki, aki úgy egyáltalán is anglomán volt, ám valahogy tragédia, hogy csak ennyi...

Frissen hazatérve Gách Marianne készített vele interjút a Film Színház Muzsika 1966. évi 38. számában. A főcímet megmutatom eredetiben:

Magából a cikkből kiderül, hogy szerzett érdekes és egészen nagy élményeket, de, hogy vulgárisan fogalmazzak, "nem esett hasra" az angol színházi élet előtt :) képes volt tárgyilagosan is elemezni benyomásait.

A két hét alatt mindennap látott előadást, volt, hogy kettőt is. Közülük a beszélgetésben elsőként a IV. Henrik első és második részét emelte ki a Royal Shakespeare Company előadásában, Stratfordban, Shakespeare szülővárosának színházában:

Már Budapesten is tapasztaltuk, hogy nagyon is reális elképzelések szerint keltik életre a Shakespeare-darabokat. Ez a társulat ügyesen és ésszerűen egyesíti a Brecht-stílust az orosz realista színjátszással meg a modern filmszerű hatásokkal. Mindenből azt választja, amit éppen a kifejezés lehetősége diktál. Például a csatajelenetek színhelyét minimális eszközökkel jelzi, de a kellékek olykor váratlanul naturálisak. Érdekelt a pajzsuk: kezembe vettem a színfalak mögött, olyan súlyos volt, hogy alig bírtam fölemelni.

Az újságíró "mire jó ez?" kérdésére így válaszolt:

Arra, hogy úgy vívjanak a színpadon, ahogy Shakespeare korában vívtak: zihálnak, lihegnek, verejtékeznek.

Az V. Henrik előadásáról ezt mondta:

Ezt a darabot eredetileg hősi hazafias darabnak ismertük, az angol katonák feldicsőítésének. Trevor Nunn rendezésében és Ian Holm címszereplésével konkrét, történelmi, mély értelmű majdnem-tragédia lett. A bonyolult történelmi és lélektani háttér az egész előadást átfogja. A figurák egymáshoz való kapcsolata, tetteik indítéka az ő értelmezésükben sokkal érthetőbbé és világosabbá válik. Ugyanennek a társulatnak az előadásában láttam a Vízkeresztet, ugyancsak Clifford Williams rendezésében, de érzésem szerint hiányzott belőle a humor.

Az interjú aztán eljutott a Hamlethez:

Peter Hall rendezte, s a címszerepet egy egész fiatal színész játszotta: David Warner. Most huszonnégy éves. Igazi mai figura. A kosztümökön is keveredik a korhűség a modernnel, a ruhákon olykor a nyakkendő is megjelenik. Ebből az előadásból is kiderült, hogy mennyire leköti ezt a társulatot a valóság hiteles ábrázolásának a bizonyítása. Ennek a fölfedezésnek az öröme elvonja őket attól, hogy a darab teljes költészetét kibontsák. A Hamletben és a Vízkeresztben nem elegendő, hogy a realitást hangsúlyozzák, ezért úgy érzem, hogy a krónikás darabok inkább illenek a Royal Shakespeare Company előadói stílusához.

Ami a Hamletet illeti, nincs lényeges különbség a mi elgondolásunk és az övék között. A mi előadásunk inkább törekszik a monumentalitásra. Az angolok könnyedébben játsszák. A Shakespeare-i valóság ott amúgy is magától értetődik. A színház szomszédságában látható az a nyárs, amelyen egykor Shakespeare anyja sütötte a birkahúst. A kocsma neve sem változott azóta. Az emberek olyan otthonosan ülnek benne, mint mi a Hungária kávéházban. Shakespeare drámáiban a hercegnek és királynak nevezett nyers, vad emberek kibelezik egymást, utána pedig nem egyszer virágillatos kertben csodás szerelmi jelenet következik. Ugyanilyen kontrasztokat produkál az angol élet is. S ezek a fajta ellentétek a színpadon, a durva valóság és az elvont költészet között mindig hitelesen hatnak. A modern színpadi eszközökkel gyorsan és filmszerűen pereg a történet, de a jelzett díszletek között az emberek mai hús-vér élőlények.

Ezek után a beszélgetés Laurence Olivier Othello alakítására terelődött, amit Gábor Miklós élete legemlékezetesebb színészi élményének nevezett:

Az Othello óriási siker, vagy százötvenszer játszották már, noha Oliviert sokat támadták, mert az arisztokratikus velencei köztársaság hadvezérét hétköznapi emberré alacsonyította, Olivier szakított minden hősi és patetikus elképzeléssel, járásában és mozgásában, külsőségeiben is igazi szerecsent játszott, s ezért a legtragikusabb jelenetben olykor groteszkül hat, de sosem válik komikussá. Megrendítő. A szerep zenei felépítése tökéletes. Nem naturalista, de pontosan formál, s az egész alakot átfűti Olivier csodálatos egyéniségének a varázsa. Sokszor láttam filmen, de most az az érzésem, hogy vérbeli színpadi színész.

Riporteri kérdésre Gábor Miklós elmeséli, hogy röviden beszélt is vele:

Előadás után az öltözőben. Ugyanazon az estén Cary Grant is megnézte az előadást, ő is bent volt az öltözőben, így hát csak néhány perc jutott rám.

Bemutattak neki és mondták, hogy híres színész vagyok, de hogyan is volnék híres, ha azt magyarázni kell. 

Mit szűrt le a látogatásból saját művészi munkája számára?

Úgy érzem, a mi koncepciónkban sok részletkérdést bátrabban kellene megoldanunk. Szakítani lehet és kell az avult tradíciókkal. Én ezt régebben is tudtam, de most a gyakorlatban is szeretném megvalósítani. Az én Hamletom? Talán a hangvételemen kell változtatnom. Ha rajtacsípem magamat azon, hogy szépelgek még, akkor igyekszem megszabadulni a dekoratív külsőségektől. A hagyomány és a korszerűség  az angol színpadon csodálatos egységbe forrott. Nálunk is nagyjából szervesen összenőttek a különféle korszakok nagy színházi hagyományai: a régi nemzeti Színházé és az úgynevezett vígszínházi stílusé. nekem is mindig az volt a vágyam, hogy azt a fajta realizmust, amelyet Somlay teremtett az Ódry-féle nagy koncepciós formakultúrával, egyesítsem játékomban.

Saját két közbevetésem: nem lehetett semmi ifjúkori bálványával összefutni és éppen Olivier öltözőjében... Másrészt nagyon érdekes a fenti mondatokat olvasni Gábor Miklós későbbi pályája ismeretében, gondolok itt különösen Kecskemétre és a Független Színpadra.

A beszélgetés végén Gábor Miklós olyan témára tér, ami manapság, fél évszázaddal később még kirívóbbá vált, de ő már akkor látta a kockázatokat. Szerintem az általa felvetettek közül azóta egyedül a színészek testkultúrája tekintetében van pozitív változás:

Sokat gondolkoztam a fiatal színészek helyzetén. Jó lenne, ha mindenekelőtt a beszéd- és a testkultúrájukat fokoznák. A színésznek artistának is kell lennie, ezért minden deka súlytöbbletért vagy veszteségért felelős, akár a szépségkirálynő - ezt tudomásul kell vennünk. Aztán akadnak más problémák is. Kenneth Tynan [Olivier közeli munkatársa, akivel sokat volt együtt az angliai két hétben] panaszkodott, hogy a tehetséges fiatal angol színészeket elviszik az amerikai filmesek. Tíz-tizenöt év múltán térnek vissza az angol színpadra, igen rossz iskola után. Nagy neveket említett, akik elvesztették önmagukat. Nálunk is akadnak csábítások. A film, a szinkron meg a tv elnyeli a fiatalokat. [...] A nagy munka szellemi tunyaságot szül bennük. S végülis kihuny belőlük az igazi ambíció.

Az újságíró érvelésére, miszerint ez anyagi kérdés is náluk:

Tudom. De gondoljunk csak arra, hogy a magyar színjátszás jövője forog kockán. Minden azon áll vagy bukik, vajon megtaláljuk-e a módját, miképpen lehet feléleszteni az igazi színházi ambíciót, és hogy a fiatalok testileg-lelkileg úgy készüljenek fel hivatásukra, akár a sportoló. Ez valóban központi kérdés.

Ez már saját hozzáfűzésem: nem tudom, a mai celebvilághoz és az ott "tündöklő", sokszor tényleg jobb sorsra érdemes színészekhez mit szólna, bár azért utolsó éveiben még láthatott ebből valamit... Nem véletlen, hogy ő még Hamletként is Trabanttal járt...

Végül az internet szinte csodájaként belenézhetünk Laurence Olivier Othelló-alakításába. Desdemona: Maggie Smith.