 |
| Bessenyei Ferenccel |
Ezt a remekművet egy huszonkét esztendős fiatalember írta 1835-ben, a francia forradalomról. Amikor 1837-ben meghalt, két évvel fiatalabb volt, mint 1849-ben Petőfi. Csábít a gondolat: vajon miféle újkori, forradalmár-Shakespeare lett volna Georg Büchnerből, a siheder-zseniből, ha tovább él? Ám a néhány mű - elsőül a Danton halála, aztán a Wozzeck - tökéletes portrét fest az íróról, akinek életrajza aligha mond sokkal többet drámáinál, melyek csodálatos erővel villantanak föl egy plebejus forradalmár arcot, egy humanista szellemet.[...]A Danton halálában ez a két gondolat ütközik meg: a következetes forradalmiság és az emberség. Megütközik, ám végül is egyesül, ha nem is a cselekmény sodrában, vagy optimista epilógusként, de az ellentétek gondolati szintézisében.Bonyolult, nehéz dráma, mely a romanticizmus korában ezért a szintézisért volt meghökkentően modern, s utána évtizedekig ezért igyekezett elhallgattatni a reakció.[...] Kettejük küzdelme a dráma; éljen most már az élet, az ember - mondja Danton; még nem számít az ember, csak a forradalom - mondja Robespierre.
Most a Madách Színházban méltó módon szólalt meg a mestermű. Ádám Ottó okos, filozófiai-gondolati tartalmát tekintve pontosan és kitűnően elemzett előadásban varázsolta színre a drámát; a fókuszba állította Danton és Robespierre gigászi küzdelmét, mindvégig kristályos logikával szem előtt tartva Büchner analízisét - pontosabban: Danton és Robespierre igazságának szintézisét. Ennek alapján elemezte az egyes alakok jellemét, megőrizvén a csupaszenvedély dialógusok drámaiságát és filozófiáját.
Belátom, hogy Ádámot a korszerűség szándéka vezette; csakhogy a Danton halála nehéz, költészettel és szenvedéllyel telített, komor-fenséges cselekménye minduntalan perel a színpadi mechanizmus fel-leereszkedő jelzésfalaival.
Bessenyei ízről ízre Danton: alázatos tolmácsa és mesteri életrekeltője a tragikus hősnek. Lágyan lírai, s szenvedéllyel telített, akinek minden gesztusa arról a fiskálisról vall, aki esze és karja volt a forradalomnak. [...] Színészi remeklés! S a kevésbé tetszetős, de tömörségében is súlyos szerepben az Gábor Miklós Robespierre-je. Már a maszkja is félelmetes; korabeli metszetek színészi mása, mely mintha képkeretből lépne elő, s alatta az aláírás: "A Megvesztegethetetlen." Egész lénye ezt az aszkétikus, önmagát is legyűrő forradalmárt mutatja; szövegei pörölyként csapnak szét a színpadon, néhány monológjában ragyogóan tömör képet fest Robespierre-ről, s ami a hőfokot illeti, az egész előadás stílusának példája és jelzők nélkül is fémjelzője lehet.
Igen jó Avar István Saint-Just-je; erő és következetesség, ész és meg nem alkuvás. A dráma eszmeiségét kifejező nagy monológját jelesül mondja el. Tordy Géza (Camille Desmoulins) siheder-líraiságát, Lőte Attila szenvedélyességét, Tallós Endre nemes egyszerűségét emeljük ki. Árva János, Psota Irén, Deák B. Ferenc, Basilides Zoltán, Bay Gyula, Horváth Jenő, Ujlaky László, Körmendy János, Békés Itala, Szénássy Ernő s a többi, akárcsak egy-egy mondatos szerepben felbukkanó színész ki-ki a lehetőségein belül szolgálja az együttes összeforrottságát. Tolnay Klári Danton feleségének villanásnyi szerepében kitűnő, Vass Éva (Lucile) drámamozaikja finoman ötvözött, halkságában is súlyos Ophelia-részlet.
Már Budapesten is tapasztaltuk, hogy nagyon is reális elképzelések szerint keltik életre a Shakespeare-darabokat. Ez a társulat ügyesen és ésszerűen egyesíti a Brecht-stílust az orosz realista színjátszással meg a modern filmszerű hatásokkal. Mindenből azt választja, amit éppen a kifejezés lehetősége diktál. Például a csatajelenetek színhelyét minimális eszközökkel jelzi, de a kellékek olykor váratlanul naturálisak. Érdekelt a pajzsuk: kezembe vettem a színfalak mögött, olyan súlyos volt, hogy alig bírtam fölemelni.
Arra, hogy úgy vívjanak a színpadon, ahogy Shakespeare korában vívtak: zihálnak, lihegnek, verejtékeznek.
Ezt a darabot eredetileg hősi hazafias darabnak ismertük, az angol katonák feldicsőítésének. Trevor Nunn rendezésében és Ian Holm címszereplésével konkrét, történelmi, mély értelmű majdnem-tragédia lett. A bonyolult történelmi és lélektani háttér az egész előadást átfogja. A figurák egymáshoz való kapcsolata, tetteik indítéka az ő értelmezésükben sokkal érthetőbbé és világosabbá válik. Ugyanennek a társulatnak az előadásában láttam a Vízkeresztet, ugyancsak Clifford Williams rendezésében, de érzésem szerint hiányzott belőle a humor.
Peter Hall rendezte, s a címszerepet egy egész fiatal színész játszotta: David Warner. Most huszonnégy éves. Igazi mai figura. A kosztümökön is keveredik a korhűség a modernnel, a ruhákon olykor a nyakkendő is megjelenik. Ebből az előadásból is kiderült, hogy mennyire leköti ezt a társulatot a valóság hiteles ábrázolásának a bizonyítása. Ennek a fölfedezésnek az öröme elvonja őket attól, hogy a darab teljes költészetét kibontsák. A Hamletben és a Vízkeresztben nem elegendő, hogy a realitást hangsúlyozzák, ezért úgy érzem, hogy a krónikás darabok inkább illenek a Royal Shakespeare Company előadói stílusához.Ami a Hamletet illeti, nincs lényeges különbség a mi elgondolásunk és az övék között. A mi előadásunk inkább törekszik a monumentalitásra. Az angolok könnyedébben játsszák. A Shakespeare-i valóság ott amúgy is magától értetődik. A színház szomszédságában látható az a nyárs, amelyen egykor Shakespeare anyja sütötte a birkahúst. A kocsma neve sem változott azóta. Az emberek olyan otthonosan ülnek benne, mint mi a Hungária kávéházban. Shakespeare drámáiban a hercegnek és királynak nevezett nyers, vad emberek kibelezik egymást, utána pedig nem egyszer virágillatos kertben csodás szerelmi jelenet következik. Ugyanilyen kontrasztokat produkál az angol élet is. S ezek a fajta ellentétek a színpadon, a durva valóság és az elvont költészet között mindig hitelesen hatnak. A modern színpadi eszközökkel gyorsan és filmszerűen pereg a történet, de a jelzett díszletek között az emberek mai hús-vér élőlények.
Az Othello óriási siker, vagy százötvenszer játszották már, noha Oliviert sokat támadták, mert az arisztokratikus velencei köztársaság hadvezérét hétköznapi emberré alacsonyította, Olivier szakított minden hősi és patetikus elképzeléssel, járásában és mozgásában, külsőségeiben is igazi szerecsent játszott, s ezért a legtragikusabb jelenetben olykor groteszkül hat, de sosem válik komikussá. Megrendítő. A szerep zenei felépítése tökéletes. Nem naturalista, de pontosan formál, s az egész alakot átfűti Olivier csodálatos egyéniségének a varázsa. Sokszor láttam filmen, de most az az érzésem, hogy vérbeli színpadi színész.
Előadás után az öltözőben. Ugyanazon az estén Cary Grant is megnézte az előadást, ő is bent volt az öltözőben, így hát csak néhány perc jutott rám.Bemutattak neki és mondták, hogy híres színész vagyok, de hogyan is volnék híres, ha azt magyarázni kell.
Úgy érzem, a mi koncepciónkban sok részletkérdést bátrabban kellene megoldanunk. Szakítani lehet és kell az avult tradíciókkal. Én ezt régebben is tudtam, de most a gyakorlatban is szeretném megvalósítani. Az én Hamletom? Talán a hangvételemen kell változtatnom. Ha rajtacsípem magamat azon, hogy szépelgek még, akkor igyekszem megszabadulni a dekoratív külsőségektől. A hagyomány és a korszerűség az angol színpadon csodálatos egységbe forrott. Nálunk is nagyjából szervesen összenőttek a különféle korszakok nagy színházi hagyományai: a régi nemzeti Színházé és az úgynevezett vígszínházi stílusé. nekem is mindig az volt a vágyam, hogy azt a fajta realizmust, amelyet Somlay teremtett az Ódry-féle nagy koncepciós formakultúrával, egyesítsem játékomban.
Sokat gondolkoztam a fiatal színészek helyzetén. Jó lenne, ha mindenekelőtt a beszéd- és a testkultúrájukat fokoznák. A színésznek artistának is kell lennie, ezért minden deka súlytöbbletért vagy veszteségért felelős, akár a szépségkirálynő - ezt tudomásul kell vennünk. Aztán akadnak más problémák is. Kenneth Tynan [Olivier közeli munkatársa, akivel sokat volt együtt az angliai két hétben] panaszkodott, hogy a tehetséges fiatal angol színészeket elviszik az amerikai filmesek. Tíz-tizenöt év múltán térnek vissza az angol színpadra, igen rossz iskola után. Nagy neveket említett, akik elvesztették önmagukat. Nálunk is akadnak csábítások. A film, a szinkron meg a tv elnyeli a fiatalokat. [...] A nagy munka szellemi tunyaságot szül bennük. S végülis kihuny belőlük az igazi ambíció.
Tudom. De gondoljunk csak arra, hogy a magyar színjátszás jövője forog kockán. Minden azon áll vagy bukik, vajon megtaláljuk-e a módját, miképpen lehet feléleszteni az igazi színházi ambíciót, és hogy a fiatalok testileg-lelkileg úgy készüljenek fel hivatásukra, akár a sportoló. Ez valóban központi kérdés.
 |
| Sakkmatt: GM és Balázsovits, Szilvássy A.-val, 1970 |
 |
| Jelenetkép az Egy szerelem három éjszakájából |
Ha a tapsok erősségéből akarjuk lemérni a színészek személyes sikerét, akkor azt kell mondanunk, hogy Vass Éva és Gábor Miklós kapta a legtüzesebb tapsokat. Mindketten valóban felülmúlták a pesti premieren nyújtott, kissé fáradt alakításukat. Gábor a harmadik felvonásban elénekelt dalában megrendítő volt egyszerűségével és keserű szenvedélyű fájdalmával.
A szemle eddigi legnagyobb sikere a budapesti Madách Színházé volt, amikor bemutatta egy eredeti változatát Brecht híres Koldusoperájának. Régóta nem láttuk a közönséget ennyit tapsolni és nevetni. Kár, hogy az előadást nem ismétlik meg, de más olasz városok élvezhetik majd. Brecht az operett szemszögéből, ez lehet sommás meghatározása ennek az előadásnak. [...] Akadhat olyan vélemény, hogy a Koldusopera ilyen sima, vidám előadásban nem a mester igazi tanításai szerint történik. Mi őszintén az ellenkezőjét gondoljuk ennek: jó szolgálatot tesz ez a felfogás a brechti műnek. Ádám Ottó úgy oldotta meg, ahogy Brecht maga is ajánlotta, a "klasszikusokkal" szemben, nem behódolva a szöveg félelmetes hatásának; megtisztította, megszabadította a felesleges sallangtól, felszínre hozva friss, hamisítatlan színeit. [...] Ádám elkerülte a stílus erényeinek veszélyét: a játék harmonikus összhangjával és egy csomó ragyogó színésszel, akik, ha szükség van rá, valódi énekesek.
Különböző városok ismeretlen színházi közéletében kellett helytállnia az együttesnek: Firenzében (Pratóban) a fesztivál sok tekintetben elkényeztetett nézői előtt léptek fel; Bolognában, egy nagy zenei múlttal rendelkező színházban prózai színészek remek teljesítményével hódították meg a zeneileg iskolázott szakembereket is. Torinóban az együttes bemutatkozó előadása, az Egy szerelem három éjszakája olyan társadalmi esemény volt, amelyen az úgynevezett jó társaság fényes öltözetekben, milliós értékeket ragyogtatva jelent meg, s mindvégig érdeklődéssel figyelte a színészek játékát. A művet a kritikák is egyértelmű rokonszenvvel, vonzó tárgyilagossággal méltatták. [...] Természetes, hogy mindent fölülmúló forró érdeklődés kísérte a Koldusopera előadásait, hiszen Brecht szituációit mindenki ismerte, értette és így élvezni tudta azt az újat, amit a Madách Színház előadása, Ádám Ottó rendezése, a színészek játéka jelentett.
A firenzei szereplés eseményei viharos lendülettel követték egymást és az itt töltött szép napok folyton emelkedő hangulata beszédesen jelezte a siker kiteljesedését. [...] a megérkezés napján, a sajtókonferencián Hugo Zilletti professzor, a fesztivál rendezőbizottságának elnöke ödvözölte a társulatot. Kedves, közvetlen hangú köszöntőjében megismertetett a színház törekvéseivel, a fesztivál céljaival. Őszinte érdeklődés csendült ki a sajtókonferencián jelenlevő kritikusok, újságírók kérdéseiből is. [...]Prátóban, a Metastasio színház színpadán előadásra került Hubay - Vas - Ránki "Egy szerelem három éjszakája" című zenés tragédiája. A nézőteret az egész országból összesereglett szakemberek, újságírók, kritikusok töltötték meg, de jelen volt a firenzei és prátói színházbarátok népes tábora is. A vendégek között láttuk, többek között Slavomir Mrozsket is, akinek Tangó című játékát egy héttel ezelőtt mutatta be Firenzében a düsseldorfi színház.Az első pillanatban nehéz volt lemérni, hogy a közönség mennyire él együtt a drámával. Miként az előre látható volt, - magyar zenés játékról lévén szó -sokan Kálmán és Lehár reminiszcenciákkal foglaltak helyet zsöllyéikben. De ahogyan a kibontakozott cselekményt mindjobban előrelendítette a színészi játék, ahogyan a dráma belső sugárzása egyre jobban átforrósította a nézőteret - úgy változott a nézőtér hangulata. A megértést nagymértékben segítette a virtuóz fordítás hűsége is. Az előadás megkapta a nézőket és sikerről tanúskodnak a lapok beszámolói is. A pesarói Il resto del Carino másnapi száma részletesen méltatta a színészi teljesítményeket, az élményszerű játékot, majd hangsúlyozta, hogy a közönség nagy és hosszan tartó tapssal jutalmazta a magyarok produkcióját. Hogy mennyire őszinte, spontán reagálás volt ez, azt az is bizonyítja, hogy a tapsvihar másnap megismétlődött, sőt ha lehet, fokozódott. A La Nazione című lap kritikusa, Emilio Poesio "Magyarok a rivaldafényben" hangzatos cím alatt foglalkozott az előadással, kiemelvén, hogy a zenés játék nagyvonalú dramaturgiája túllép a hagyományos dramaturgiai tradíciók határain s ez is egyik sikerének titka. Poesio másnap újra visszatért az előadásra és meleg hangon írt Gábor Miklós mélyen emberi játékáról, Vass Éva finom és árnyalatos színészi eszközeiről, Psota Irén sokszínű, szuggesztív egyéniségéről és Márkus László virtuóz játékkedvéről. - Az Il Giorno című lap kritikusát Radnóti Miklós sorsára emlékeztette a drámában ábrázolt költő tragikus halála, az Avanti pedig "Egy költő, aki szereti a művészetet és a szabadságot" címmel írt beszámolójában megállapította, hogy a magyar együttes jelenléte a fesztivál kiemelkedő eseménye volt.A Metastasio színházban lezajlott vendégszereplés derűs záróakkordja volt a Koldusopera előadása. A közönség lelkes együttjátszása a a színészeket is magával ragadta és talán még soha ennyi lendülettel, ennyi színnel, ennyi kedéllyel nem játszották ezt a darabot. Pécsi Sándor, Gábor Miklós, Kiss Manyi, Psota Irén, Vass Éva s valamennyien hallatlan kedvvel elevenítették meg Brecht művét.
Most majd Bologna, a hét végén pedig Torino következik. Az együttes izgalommal, ám az eddigi tapasztalatok után sokkal nagyobb biztonsággal várja, hogy felgördüljön a függöny.
- Mi volt? Volt sikeretek? - kérdi Zsuzsa a telefonban. - Várj, a keresztlányod mondani akar valamit... - És hallom Berenike vékony csipogását a fekete kagyló mélyéből.Itthon azt se tudják, volt-e sikerünk. Szokjunk vissza a kisvárosba.Ott álltunk kéz a kézben és ők ott lenn kiabáltak, éljeneztek.
Ez a moszkvai hét erőteljes lángolásban telt el. Ez az igazi életem.Teljesen berekedtem. A Hamlet előadása előtt egy órával még alig tudtam megszólalni, "szép hangom" elhagyott. Igazgatóm és rendezőm aggódva vettek körül: tudok játszani? Nem kellene lemondani az előadást? Nem lesz botrány?Öltözőm a Kreml színházában inkább szalon volt (a sarokban még egy zongora is állt), csendes, tágas (milyen más, mint otthoni öltözőm, pár napig egy másik színész életét éltem). Éppen a fejem felett hatalmas Sztanyiszlavszkij-kép: keménygalléros úriember, kezére hajtja állát, szemében forradalmár mosoly. (Babits Mihály vagy Tóth Árpád se másként.)A társulatot akkoriban (még emlékezünk) belső viszályok tépték. Tudtam, sokan jobban szeretnének, ha módot adnék nekik, hogy sajnáljanak, ha lemondanék az előadásról és a sikerről. (Nem tudtam, de a légkört éreztem. Nyilván senki se vallotta be önmagának sem az ellendrukkot, de mégis...) Egyszóval, nemcsak az idegen közönséget kellett legyőznünk, de a lázongás szellemét is, a köztünk lappangó rosszkedvet. Én meg tökrekedt voltam.Igen, vállalom az előadást, mondtam, és az aggódók - ha nem is megnyugodva - kimentek. A fodrász fejemre ragasztotta a szőke parókámat. Néha vidáman felpillantottam Sztanyiszlavszkijra, és amikor aztán a fodrász is magunkra hagyott, suttogva beszélgettem is a képpel, valóban ezt tettem, nem féltem, hogy önmagam előtt nevetséges leszek. Az öregben nem volt semmi tekintélyes, lehetett cinkoskodni vele. Itt voltam, megfosztva a hangomtól, szinte minden kifejező erőtől, egyetlen dologban bízhattam, hogy "vagyok". Néha elkapott a pánik, szinte a halálfélelem érzése; de teljes biztonsággal tudtam, hogy sikerünk lesz.Sikerünk lett. (Ami történt, nyomon tudom követni mindaddig, amíg elkezdődött az előadás, de azután... a fronton egyszer tűzharcba keveredtem tankokkal, az az élmény mosódik el így a zajban és a füstben.) A közönséget legyőztük, a siker nagyobb volt, mint előző nap. Hogy tapsukban mennyi volt a jóindulat, nem tudhatom (hiszen látniuk kellett, hogy betegen játszom). De a jóindulat és a szánalom nem lelkesedik, ők pedig lelkesedtek, azt játékom minden pillanatában éreztem. Ők repítettek. Ők - és a társulat.Soha ilyen csodálatra méltónak nem láttam a társulatot. Nem azért, mert "becsületesen helytálltak", nem, nem a becsület mozgatta őket, hanem maga a játék, a színház, a csoda - amelyre mondhatnám, hogy én teremtettem, ha én teremtettem volna. Igaz, én voltam ennek a csodának a központja, de mind csodát tettünk, ők is, akik befutott színész létükre statisztaszerepeket vállaltak mellettem. Nem pontosan és lelkiismeretesen játszottak, hanem zseniálisan. Ott, a színpadon, a legtermészetesebben, a legösztönösebben alkalmazkodtak ahhoz, amit én, rekedtségem miatt, szintén rögtönözni kényszerültem. Nem jól kidolgozott terveket hajtottak végre lelkiismeretesen, hanem rögtönöztek ők is, másképp játszottak, mint máskor, minden megváltozott, a hangerejük, a gesztusaik, a helyzetek másként alakultak - odaadó figyelmük mintegy körülpárnázott, emelt, , sugallta következő lépésemet, egyetlen erőfeszítéssé váltak, hogy nekem sikerem legyen. Azon az estén színházam társulata (az éppen viszályoktól, félreértésektől tépett társulat) olyan erősnek mutatkozott, mint talán még soha - és ereje most sem a fegyelem volt, hanem a tehetség és ihletettség.
 |
| Néhány nappal később Bicska Maxiként Sztanyiszlavszkij képe alatt |
Aztán vége volt, ki kellett lépnünk a színpadról. Ismét azzá váltunk, akik előadás előtt voltunk. Megtagadtuk az örömet, egy perc alatt. Azt vártam, hogy a taps majd összeforraszt minket, egy csapásra? Elbizakodott voltam, mint egy gyerek. megsértődve gondoltam: "Miért nem akarjátok elismerni, ami történt? Amit én csináltam?" Ők meg azt gondolták: "Már megint mit liheg itt a sikerével?" Haragomban nem vettem észre, hogy lelkesedésem mennyire kihívó lehet a szemükben. Ugyanabba a tévedésbe estem, mint ők: magamnak tulajdonítottam a csodát. Nem tudtuk, hogy hogy mind annak a hatalmában voltunk, amiből élünk, amiből a színház él. Ez a csodálatos ölelés nem tanított meg igazán bennünket, hogy hol keressük szerelmünk boldogságát, inkább letagadtuk, elhallgattuk. Én újabb sebeket kaptam, ők pedig legjobb esetben még inkább tisztelték akaraterőmet vagy lelkiismeretességemet - és még inkább utáltak beképzeltségemért. Egyikünkben sem volt elég tisztánlátás, hogy megragadjuk a pillanatban azt, amiből a jövő megszülethetett volna. Legalább két év telt el, míg ismét egészségesek lettünk, ki tudja, hogyan, ki tudja, miért.Ahogy az évek múltak, kezdtem megérteni, ami történt - már amennyire ez megérthető. Ma már tudom, hogy azt az estét nem én csináltam, többszörös értelemben sem én. Ők csinálták, akik nélkül játékom erőlködésbe fulladt volna. De Sztanyiszlavszkij képe is csinálta. Neki elhittem, hogy nem kell a hang, nem kell az akarat, csak játszani kell, a "negyedik fal" mögött. Az előadás előtti percekben végigfutottam magamban mindazon, amit tanultam tőle, a "lazítás", a "fizikai cselekvés" bűvészkellékein. De nem kellett segítség, megszűnt Sztanyiszlavszkij és az ő fizikai cselekvése, megszűntem én is, sikervágyam görcse, mindaz, amit tudtam mesterségemről és a szerepről, csak a várakozás maradt, várakozás az örömre, odaadó, lebegő érzés, és ez nem múlt el, amíg az előadásnak vége nem lett. Parancsnak engedelmeskedtünk mindannyian, a játék elfeledtetett velünk mindent, többek voltunk, mint magunk. Velük voltam, köztük, de önmagamat is elhagytam. Igen, olyan volt ez, mint az álom, csak én vagyok benne, csak rólam szól, mégis, mintha meglátogatna, mintha nem én lennék, hanem objektív tünemény - magam is kívül rekedtem a "negyedik falon", lenn ültem a nézőtéren - emléke is olyan, mint egy álomé: néhány képtöredék és a boldogság oktalan, megfoghatatlan érzése. Amikor - már civilben - a Kreml falánál csoportokban álldogáló közönség elől zavartan visszahúzódtam, elbújtam, amikor a várakozó autóbusz felé sompolyogtam, egyedül, szinte menekülve, a sírás határán, a nagy ragyogás és a nagy sötétség foltjaival agyamban és izmaimban, egyszerre egy kivert kutya és egy nászát ülő királyfi, zavartan, a boldogság és reménytelenség mezsgyéjén, előttem az autóbusz sárga ablakaiban a többi színész álmos és fáradt profilja, szerettem volna, ha ünnepelnek, és szerettem volna, ha észrevétlenül eltűnhetek közülük - szálljak fel a buszra? Forduljak vissza, kezdjük elölről? Mit vihetnénk magunkkal, hogyan?... Egyszerűen nem tudtam tájékozódni önmagamban és a világban. Ki lehet büszke arra, hogy milyen álmokat "csinál"...?
 |
| Ajtay Andor, Magyarits Györgyi titkár, Ruttkai Ottó igazgató, Pécsi Sándor, Gábor Miklós |
PrológItt mindig van esemény; poltikai, tudományos, művészeti szenzációk színesítik a hatalmas város zsongó légkörét. Ezen a héten Jean-Paul Sartre tizedik Szovjetunió-beli látogatása és a Madách Színház vendégjátéka foglalkoztatta a Pravda, a Szovjetszkaja Rosszija, a Moszkovszkaja Pravda és a többi lap hasábjait. Sartre udvariasan nyilatkozott az őt kísérő újságírók hadának, a Madách Színház játékáról, művészeiről pedig képekkel illusztrált cikkekben számoltak be az újságok. De hadd számolok be a moszkvai vendégszereplés krónikásaként: Hamlet, Ofélia, Bicska Maxi, Besszemenov. Tyetyerev, Elektra és a furfangos Kocsonya Mihály diadalútjáról.Moszkvában hétfőn este, amikor a seremetyevói repülőtéren leszálltunk, igazi kánikula fogadott. A hőmérő higanyszála napközben 27-30 fok körül járt, a Kreml parkjaiban illatoztak a nyíló orgonabokrok. Este volt már, mire a két és fél órás, kellemes repülőút után beértünk a városba, de itt csak tíz óra körül alkonyodik. Perceken belül csoportokba verődve a Vörös téren álltunk. A Hovanscsina, a Borisz Godunov megelevenedett díszletei között azok is, akik már jártak itt, de még inkább, akik először jöttek, csodálkozva, megilletődve néztük az Arhangelszki székesegyház frissen aranyozott hagymakupoláit, a Gránit-palota sok-sok apró tornyocskáját.S hogy fogytak az órák, a napok! Kedden a műszak végzett hősies munkát, helyrehozta a vonaton már korábban ideérkezett és útközben megrongálódott díszleteket, kellékeket. De még mennyi izgalom várt ránk. Hogy csak egy apróságot említsek: a moszkvai színészek a szakáll, bajusz felragasztásához másfajta masztixot használnak, amit a vazelin old. A magyaroknak benzin kell a lemosáshoz. Itt pedig benzint, tiszta benzint nem lehet vásárolni. Sőt, a tűzoltó be se engedi hozni a színházba. Végül egy Csajka autó motalkójának jóvoltából sikerült eltávolítani a sok-sok álbajuszt és álszakált.És este, a délutáni főpróba után előadás. Gábor Miklós, Mágnás Miska című filmje óta az egyik legnépszerűbb külföldi színész a Szovjetunióban. Most is a moszkvai televízióban, amikor ideérkezett Kossuth-díjasainkkal: Gábor Miklóssal, Tolnay Klárival, Ajtay Andorral, Bessenyei Ferenccel, Kiss Manyival, Psota Irénnel, Pécsi Sándorral közvetítettek interjút, a Mágnás Miska egy-egy részletét vetítették filmről és Psota Irén filmjeinek összeállítását. Vajon Elektraként, Hamletként hogyan fogadják őket a színpadon?A játékA szorongás és a feszültség lassan oldódott. S mikor a Hamlet első felvonása után felcsattant a taps, mindenki fellélegzett: siker. A Hekuba-monológot, Ofélia őrülési jelenetét, Ajtay Andor játékát többször szakította félbe nyíltszíni taps. Az előadás után tapsvihar, virágeső. Bravó Gábor, bravó Gábor! - zgta húsz percen át a közönség.A nézőtéren a szovjet kulturális élet képviselői, Vladikin miniszterhelyettes, művészek, barátok, ismerősök. "Tudod Miklós - mondta az előadás után az öltözőben Arkagyij Rajkin - én már nehezen hatódom meg a színházban, de most könnyeztem. Köszönöm." A történésuek úgy írják, hogy Napóleon negyven napig ült a Kremlben és várta, hogy Moszkva városa behódoljon, köszöntse őt. A mi dán királyfink színész bravúrral már az első előadás után bevette Moszkvát.
De nem maradt el a siker a Magyar Elektra és a Kocsonya Mihály házasságánál sem. Psota irén érzelemgazdag játéka magával ragadta a közönséget, a közben berekedt Gábor Miklós helyett pedig Garics János ugrott be hősiesen Égisztusz szerepébe. [...]De arról is szeretnék beszámolni, hogy hogyan zajlik le technikailag egy ilyen vendégjáték. Az 1200 személyes régi Kreml Színház, amely valamikor ülésterem volt, korszerű technikai berendezéssel van ellátva. Általában külföldi színházak vendégszerepelnek itt, vagy köztársasági együttesek. Az előző héten például a kijevi Opera művészei az Aidát játszották. Vagy még előbb itt lépett fel a Brecht Színház és az Old Vic. Minden ülőhelyhez fejhallgató tartozik, amelyen keresztül orosz nyelven tolmácsolják az előadások szövegét. Így volt ez a Madách Színház esetében is. A Hamletet Lazinszkij klasszikus fordításában, a Kispolgárokat eredeti szöveggel, a Magyar Elektrát, a Kocsonya Mihály házasságát és a Koldusoperát pedig budapesti fordításban, a játékkal szinkronban oroszul mondta Benedek Ari, akinek nagy érdeme van a vendégjáték sikerében.EpilógusA hét nap elrohant! Rengeteg volt a munka, délelőtt, délután próba, főpróba, este előadás és a számtalan látnivaló. Aki éppen nem próbált, vagy este nem játszott, a múzeumokat (Kreml, Puskin múzeum, a novogyevicsi kolostor) bújta, vagy színházba ment. Láttuk John Reed világhírű riportkönyvének - a "Tíz nap, amely megrengette a világoz" - dramatizált változatát, a Kispolgárokat a Művész Színházban, balettet a Bolsoj Tyeatrban. Beszélgettünk Arkagyij Rajkinnal, Celikovszkajával, az Anna a férje nyakán bájos filmhősnőjével, Kozlovszkijjal, a híres tenoristával, Grigorij Kozincev főrendezővel, E. Marceviccsal, a moszkvai színpadi Hamlettel. Régi és új barátságok szövődtek, felejthetetlen élményekkel gazdagodtunk. De nemcsak ez az erénye a Madách Színház moszkvai bemutatkozásának. Először járt magyar prózai színház a Szovjetunióban s meggyőződtünk arról, hogy van mivel dicsekednünk. A magyar színészek nagyszerű játéka érdemes és méltó arra, hogy megismerje a világ. A Madách Színház hétnapos moszkvai útja, az öt színpadi előadás értékes, szép fejezete a magyar színháztörténet emlékkönyvének.
Bevallhatjuk utólag: szorongással tekintettünk a Madách Színház moszkvai vendégjátéka elé. Szerda este azonban valamennyi aggályunk és szorongásunk eltűnt. Ilyen sikerre nem számítottunk! [...]Az előadás befejezése után a lelkesedés magávalragadóan tört ki. Huszonkét perces, szűnni nem akaró tapssal köszöntötte a közönség a magyar művészek produkcióját! De még ennél is pontosabban volt mérhető a siker, ha valaki előadás közben figyelte a nézőtér reagálását: Ajtay Andor Poloniusa nyíltszíni tapsot kapott; Hamlet Hecuba-monológja után szinte önkéntelenül szakadt fel a taps a nézőtéren: Gábor Miklós bravúros beszédtechnikáját, versmondásának szilaj lendületét és mély belső fájdalmát jutalmazták.Gábor Miklós sikere különben is rendkívüli. Szerda este azonban egészen magával sodorta a közönséget a "szerepek szerepében". Pedig nem volt könnyű dolga. A moszkvai közönség, ez a színházhoz értő, mélységesen érzékeny publikum nagyszerű Hamletekre emlékezhet vissza. Látta Olivier Hamletjét és igen büszkék két nagy szovjet Hamlet megformálására: Szmoktunovszkijéra, amit mi is ismerünk Grigorij Kozincev megfilmesítéséből, és egy újabb, azóta káprázatos sikert aratott szovjet Hamletéra, a fiatal E. Marcevics ideges és modern dán királyfijára, amit nemrég a Majakovszkij Színházban mutattak be.[...]Büszkék vagyunk mi itt és most Moszkvában: színháziak és nem színháziak egyaránt. Beigazolódott, hogy a magyar színházi kultúra, tehetséges színészeink és jelentős produkcióink "exportképesek", és megállják a helyüket a világban. Nem kell félnünk a nyelvi akadályoktól, mert a tehetség és a költészet áthidalja.
 |
| Ophelia és Hamlet a szovjet kulturális miniszterhelyettessel |
A Koldusopera előadása ismét Gábor Miklós személyes sikerét hozta. Bizonyos, hogy az ő nevét Moszkvában olyan különös tisztelettel emlegetik ezentúl, ahogy nálunk a Royal Shakespeare Company vendégjátéka óta Paul Scofildét.
 |
| Film Színház Muzsika 1961.30. |
 |
| Film Színház Muzsika 1961.30. |
A németek minket, magyarokat, úgy fogadtak mindenütt, mint egy szabadságharcos ország polgárait. Tudtak mindenről, Írószövetségről, Petőfi-körről, bár az újságjaik csak a kommunista híreket közölték, a hivatalosok meg szemmel láthatóan aggódón vigyáztak ránk mint veszélyes népségre, de a polgárok tisztelettel és szenvedélyes érdeklődéssel faggattak, előretolt arccal hallgatták, és tüntetőn megtapsolták felszólalásainkat; egyik szónokuk azt mondta: - A magyar elvtársak szemébe nézve kezdjük visszanyerni hitünket a szocializmus ügyében! - mi meg büszkék voltunk, mondjuk ki, felvágtunk, e baráti találkozókon fölényeskedve és vakmerősködve beszéltünk "harcainkról", és megbotránkoztatóan merészek voltunk.
[...] kilométereken át drótsövények jöttek, őrtornyok, hatalmas szovjet katonai tábor. Voltak falvak, amelyekben csak szovjet katonákat láttunk az utcákon, sétáló tiszteket, gyerekkocsit tologató tiszt-feleségeket, ennek a furcsa népvándorlásnak szerencsétlen (őket kellett volna megkérdezni, hol jobb, otthon vagy itt?) áldozatait, áldozatok, ha nem is tudják.
Berlin megdöbbentő volt, a kopasz és romos grundok úgy választották el egymástól a lakott és többé-kevésbé kivilágított területeket, mintha nem is egy város lenne ez, hanem több, elszórva, a Sztálin-allé, az csupa fény persze, de az meg elhagyott volt, a főutca, szocialista-realista épületeivel [...]Egy hosszú, sötét út végén, mint túlvilágított, cirkuszi díszlet: Nyugat-Berlin, csillogó autók, üzletek sokasága, járókelők, polgárok tömege.De Brecht keleten volt. Kurázsi mama. Ennél érdekesebbet még nem láttam színházban.
 |
| Forrás: http://gustavothomastheatre.blogspot.hu |
