Somlyó György levele Gábor Miklóshoz, 1945

Michel - Gábor Miklós. = Fényszóró 1945. 10.

Már több hete foglalkozom itt a blogban Gábor Miklós 1945-ös Michel-alakításával Cocteau: Rettenetes szülők című darabjában.

Ma álljon itt Somlyó György levele a Fényszóró című, korabeli "Film Színház Muzsika" 1945. évi 12. számából. Nem teszek mást, mint minden kommentár nélkül ide másolom a teljes írást, mert ehhez nem is szabad semmit hozzátenni, annyira tökéletes...

Egy költő levele a színészhez

Kedves barátom, Gábor Miklós!

A "Rettenetes szülők" előadása után nem volt időm bemenni öltöződbe, – amint az illik. Ezért most levélben köszönöm meg ezt az estét. De most sem, mint azt a magamfajtától illenék, "irodalmi" és műítészi fejtegetésekkel. Csak azt az érzést akarom közölni, amit játékod keltett bennem. S vajjon, ha való alajkában szemléljük, nem ez a kritikus legigazibb feladata-e, a művész és ő közötte az alkotáson keresztül létesült kapcsolat feltárása, – mégha az esetleg a felvetődő kérdések sokasága közt kitérőkbe téved s a pillanatnyi "tárgy"-tól messzi vezet is? A művészet igazi s mindig aktuális kérdéseihez bizonnyal mindig elvezet. Szóval: csak annyit akarok mondani Neked, hogy: irigyeltelek! Az ilyent többnyire jobbnak látják elhallgatni; de én, ha emlékszel, már a múltkor is mondtam Neked, a Bánk bán próbáján a szünetben. Igaz, akkor jobbára, mintegy személytelenül, színész voltodnak szólt s a kosztümnek, melyet én, fájdalom, csak képletesen ölthetek magamra. De ezúttal már személyesen Neked szól, nem a színésznek, hanem annak a remek színésznek, aki most már Te vagy s aki magadra tudod ölteni az egész életet is, mint a ruhát, elragadóan és kétségbeejtőn, – ami magamfajtának legfeljebb ha szavakban és ezáltal mintegy magamon kívül sikerülhet. Nekünk, íróknak valami "örökhöz", "maradandóhoz", más-hoz kell kapcsolnunk a kifejezést, melynek pedig eredendő fokán magából az életből kell sarjadnia. De Te magadban, saját esendő testedben, az élet és a pillanat boldog iramlásában villantottad fel ma este az ifjúság és a szerelem minden csudáját és minden nyomorát, minden illatát és minden verítékét. S amit legjobban irigyeltem, az a teljesség, a reális alak teljes azonosulása az elképzelttel: nem szavaltál, nem "mimikáztál", a lábad kisujja épp oly fontos és elhanyagolhatatlan volt, akár az arcod, minden ízed "játszott", egyforma izgalommal és jelentőséggel. Nem tudom, elfúló hangod, az egyszerre férfiasan gyötrött és gyermekdeden nyöszörgő fájdalom volt-e "valódibb" és feledhetetlenebb, vagy lábfejed görcsösen szenvedő és egyben mégis mulatságosan szeleburdi felhajlása, amikor kisemmizetten és elárultan anyád vállára dőltél, megkapaszkodva benne, az utolsó erősségben, de mégis úgy, mint aki már megkapaszkodni se kíván.

Boldog lehetsz. A legnagyobb jó jutott Neked, amiben részünk lehet: a sokféleség, hogy egy életedből teremthetsz sokat. Szüntelenül kiléphetsz a saját életedből, – és ki az, aki sokszor nem akarna kilépni belőle? – odahagyhatod mindazt, ami bánt, ami megoldhatatlan és elviselhetetlen és mindent megoldhatsz másutt, másvalakiben, – aki mégis mindig újra Te magad vagy, a Te hangoddal és mozdulataiddal. Száz formájában ragyogtathatod fel a mindig-egy életet, a szépet és a szörnyűségest, ahogy nagy költőnk mondja, a "kedvest és rettenetest". Meghalhatsz minden este újra és ezer életet élhetsz e földön. Még soknak szeretnék ily meghatott tanúja lenni, mint e ma estinek.

                                                                                          Somlyó György

És még mindig a "Rettenetes szülők"

Bános Tibor színháztörténész Regény a pesti színházakról című könyve jól sikerült kísérletet tett a magyar színháztörténet összefoglalására a Pesti Magyar Színház (a későbbi Nemzeti) 1837-es megnyitásától a második világháború időszakáig. Egy évtized múlva, 1983-ban adta közre munkájának folytatását Újabb regény a pesti színházakról címmel, amely egy, az előzőnél jóval rövidebb, de rendkívül fontos időszakról szól részletesen, az 1945 és 1949 közötti néhány évről.

Legutóbb már megmutattam belőle Várkonyi Zoltán és Apáthi Imre együttműködését a Művész Színházban. Egyik fontos előadásuk volt Jean Cocteau: Rettenetes szülők című kortárs francia darabja Apáthi rendezésében, amely Sulyok Mária frenetikus alakítása mellett meghozta az 1945 áprilisában huszonhatodik életévét betöltő Gábor Miklós nagy kiugrását, igazi nagy színésszé válását Michel, a fiú szerepében.

Már idéztem a korabeli Fényszóró című szakmai hetilapban Szegi Pál kritikáját róla és az előadás egészéről is. Most az Újabb regény... alapján más korabeli sajtóidézetek következnek, Bános Tibor szerkesztésében és értelmezésében.

A részletet kicsit előbbről kezdem, de így plasztikusabb lesz a helyzet is, amiben ez az előadás megszületett.

Az egyik legkomolyabb gondot számukra [Várkonyi, mint a színház tulajdonosa és Apáthi, mint főrendező] is az jelentette, hogy a külföldi színdarabok nehezen vagy alig hozzáférhetőek voltak. Magyarország hosszú évek óta el volt vágva a nagyvilágtól, előbb a háború, majd a romeltakarítás miatt alig lehetett külföldi darabokra, különösen persze izgalmas, jó darabokra szert tenni. Várkonyi egyik első nagy fogása, Jean Cocteau francia író Rettegett szülők című színjátéka volt, amelynek bemutatóját 1945. szeptember 21-én estére tűzték ki. Ezzel az előadással mutatkozott be főrendezői minőségben Apáthi Imre.

Bános Tibor először a Fényszóró kritikájából idéz mondatokat Sulyok Mária és Gábor Miklós alakításáról, amiket én teljes terjedelmükben már megmutattam itt, majd folytatja:

Egy másik kritikus "az előadás nagy szenzációjaként" említi Gábor alakítását, majd hozzáteszi: "Ez a fiatal színész olyan, mintha a legnagyobb francia színpadokról került volna ide. Ízig-vérig francia fiatalembert játszott, francia modor, szellem, szenvedély, még a lompossága is francia, meg a gorombáskodása. Szerepét tökéletesen megértette, mindent kihozott belőle, ami benne volt. ... Óriási kiugrás!"

Gábor Miklóst, aki huszonhét éves volt ekkor, rövid időn belül másodszor adta kölcsön a Nemzeti Színház. Előbb a Madách Színház egy nyári vígjátékában hívta fel magára a figyelmet, s most elérkezett felfedezésének döntő pillanata: visszavonhatatlanul a fiatal színésznemzedék legjelentősebb egyéniségévé lépett elő, akit társai már utánoztak is. Színészi példakép lett! "Nem vagyok Michel – Gábor Miklós színész a nevem" – jelentette ki büszkén és öntudatosan, úgy, ahogy ekkortájt minden hozzá hasonló, vele azonos korú pályakezdő, vagy még pályája elején tartó színésztől várni lehetett. [...]

Amikor a Színház című lap riportere arról faggatta őt [Gábor Miklóst], hogyan is történt, a legnagyobb nyugalommal magyarázta: "Éppen bútorokat cipeltem fel a földszintről emeleti lakásomba, amikor küldönc érkezett a Művész Színházból, hogy azonnal jelenjek meg. Félóra alatt elintéztük a szerződést." Ilyen szikár, egyszerű volt a története. Mindössze két hét állt a rendelkezésére. S még e bemutatóig zavarbaejtően rövid időt sem próbálta dramatizálni. Kurtán-furcsán ennyit mondott: "Nyolc éve vagyok színész." Színészi előélete azonban még a zaklatott harmincas évek végére s a még sötétebb negyvenes évek elejére esett. Neve már itt-ott feltűnt, de éppen csak feltűnt. Különösebb nyomokat nem hagyott maga után. Egy-két filmben is játszott, például Radványi Géza Európa nem válaszol című alkotásában; és őt is Pünkösti Andor szerződtette újonnan megnyíló színházához, ahol 1940. november 29-én Móricz Zsigmond: Kismadár című színművében egy kis szerepben mutatkozott be. Aztán elragadta a háború. Hároméves katonai szolgálat után, amikor felszabadult, a Nemzeti Színház szerződtette. Jelentős színésszé a Cocteau-darabban vált.

Eddig tart a részlet Bános Tibor könyvéből (amit ő kurzívval jelölt, azt én aláhúztam, mert itt a blogban az idézet eleve kurzív). Csak azt sajnálom, hogy nem dokumentálta pontosabban az idézetek forrásait.

Most képet sajnos nem tudok mutatni, teljesen kifogytam belőlük, de a korábbi posztoknál vissza lehet nézni néhány szép felvételt.

Talán már túl sokat foglalkoztam itt a blogban ezzel az előadással és szereppel, de tényleg rendkívüli fontosságú volt Gábor Miklós pályáján. Ráadásul évtizedekkel később megadatott neki egy méltó "utójáték" – erről is lesz majd szó később. De még előtte Somlyó György 1945-ben hozzá írt levelét mutatom meg, ez lesz  a következő poszt.

Rettenetes szülők - Várkonyi és Apáthi, vagy Apáthi és Várkonyi

Apáthi Imre (Forrás: szineszkonyvtar.hu)

Elmúlt alkalommal Gábor Miklós Várkonyi Zoltánról szóló visszaemlékezéséből idéztem, melynek lényege az volt, hogy a Rettenetes szülők próbái alatt "Várkonyi csinált belőlem színészt". A darabot magát ugyan Apáthi Imre rendezte és megpróbáltam kicsit elmélkedni azon, hogy vajon ebben a munkában milyen viszony lehetett a rendező és Várkonyi, mint a Művész Színház tulajdonosa között. Valamennyire ráéreztem a lényegre, mert azóta került a kezembe Bános Tibor: Újabb regény a pesti színházakról című könyve, amelyben a következő mondatok olvashatók:

[Várkonyi Zoltán] Apáthi Imrét választotta a színház főrendezőjének, akivel korábban, a negyvenes évek elején a Nemzeti Színházban kötött barátságot. [...]

Ettől kezdve négy esztendőn át, amíg a Művész Színház létezett, kettejük között olyan termékeny, művészi-partneri-baráti viszony teremtődött, amely valósággal egybemosta teljesítményeiket. Az egyik bemutatót plakát-, vagyis papírforma szerint Apáthi, a következőt Várkonyi rendezte. Valójában mindketten részt vettek a közös munkában, segítették, sőt inspirálták egymást. Mindig Várkonyi volt a nagyvonalúbb és a türelmesebb. Száz meg száz ötlet született az agyában, ezek csapongva kergették egymást. Apáthinak kellett rendet teremteni köztük. Mindig ő végezte az aprómunkát, a kézművesség mestere volt. Amit Várkonyi a fehér asztal mellett vagy a színház előcsarnokában, a ruhatári pultnál a próbák szünetében kigondolt, Apáthi "rakta fel" a színpadra. Ő volt a kivitelező, mert Várkonyi feje akkor már egészen másutt járt. Ideális alkotó páros volt az övék, amely a Művész Színház eredményeiben és sikereiben, próbálkozásaiban és kudarcaiban is mindvégig megmutatkozott.

Azt gondolom, Gábor Miklós a múltkori interjúban csak azért nem szólt Apáthiról, mert a beszélgetés kifejezetten Várkonyi Zoltánról szólt, az ő életművét összefoglaló kötet számára készült.

És ha már kezembe került Bános Tibor könyve, amelynek borítóján éppen Gábor Miklós látható Bánki Zsuzsával egy másik darab próbáján, fogok még idézni belőle érdekes dolgokat a Rettenetes szülők idejéből.

Gábor Miklós a Rettenetes szülőkről

Sulyok Mária után Gábor Miklós beszél a Rettenetes szülők 1945-ös előadásáról. Szavainak forrása a Várkonyi Zoltánról szóló kötet (Budapest, 1980, Magyar Színházi Intézet, Népművelési Propaganda Iroda, megjelent a Szkénetéka sorozatban). Az interjút e könyv számára Bors Edit (BE) készítette. Én most itt csak azt a részletet idézem belőle, ami erre az előadásra és előzményeire vonatkozik.

BE: 1941-ben találkoztak először, a Madách Színházban. Fiatalok voltak, huszonkét és huszonkilenc évesek...

GM: Pillanatokig voltam a Madáchban – katonának vittek. Amikor Várkonyi Hamletet játszott, én a fronton voltam, csak hírét hallottam a nagy alakításnak. 45-ben aztán, bizonyos baloldali kapcsolatok révén, Gobbi, Major, Várkonyi közelébe kerültem. Valamiféle barátság is született, annak ellenére, hogy ez a most már kicsinek tűnő korkülönbség akkor jóval nagyobbnak hatott. Nekem ők felnőttek voltak, én pedig gyerek. Komoly sikerek álltak mögöttük, befutott, nagy emberek voltak – felnéztem rájuk.

A felszabadulás után rögtön óriási bukással kezdtem a pályámat – akkor még nem is tudtam, mekkorával – a Nemzeti Színházban. A Bánk bán Ottója volt az a félresikerült szerep. Nem véletlen, hogy a következő darabban, a Viharos alkonyatban még csak nem is az első, de a második diákot osztották rám. Mégis, Várkonyi még azon az őszön meghívott vendégszereplésre a Művész Színházba, Cocteau Rettenetes szülők-jének fiú-szerepére. Ez döntő esemény volt. Egyszerre megváltoztatta az életemet és pályámat. Várkonyi megtalálta a hozzám illő kulcsot. A talpamra állított – színészt csinált belőlem.

BE: Mi volt ez a kulcs, és hogyan használta?

GM: Én nem is tudom. Soha nem esett szó köztünk elvi dolgokról, semmi különleges felfedezést nem tett velem kapcsolatban. Rettenetesen tudott hinni emberekben, rajongani értük; talán ezzel a hittel segítette ki belőlem a színészt. Akkoriban lehetetlen körülmények voltak, délután játszottunk, a színházak üresen kongtak, éjszaka nem lehetett az utcán járni, közbiztonság sehol. Várkonyi lakásán próbáltunk, sokat beszélgettünk. A próbák végére már örömmel, biztonsággal tudtam játszani, és ez sorsdöntő volt további pályámra nézve. Mire visszamentem a Nemzetibe, már nem a második diákot játszottam, hanem éppen Várkonyitól vettem át a Szent Johanna Dauphinjének szerepét.

Eddig tartott az idézet. Azt már én fűzöm hozzá, hogy magát az előadást nem Várkonyi rendezte, hanem Apáthi Imre – de nyilván a Művész Színházat vezető Várkonyi hatása is erős volt a fiatal Gábor Miklósra. Várkonyinak mindenképpen szívügye lehetett a Rettenetes szülők: Sulyok Mária mesélte, hogy a darabot is ő hozta Párizsból, Jouvet színházából, ahol 1938-ban a fiú szerepét Jean Marais játszotta. Egy másik forrásban azt olvastam, ellenőrizni ugyan még nem sikerült, hogy Michelt eredetileg saját magának szánta. Ráadásul, ha az ő lakásán folytak a próbák, akkor még érthetőbb, miért fogalmazott úgy Gábor Miklós, hogy e darab színpadra állításának idején Várkonyi "csinált belőle" színészt.

A rövid visszaemlékezésben Gábor Miklós is említette a valóban "rettenetes" körülményeket, a közbiztonság hiányát – nyilván ezért kísérte haza az előadások után Sulyok Máriát, ahogyan az előző részben a színésznő visszaemlékezéseiben olvashattuk. És akkor még ott voltak a patkányok is... Mindezek ellenére színháztörténeti jelentőségű előadás született és Gábor Miklós is egyszerre a figyelem középpontjába került. Ahogyan apja írta a közelmúltban idézett levelében: a színházi világban ma Budapest legtöbbet szereplő neve a fiamé...

Végül itt egy szép kép a darab ifjú szerelmespárjáról: Michel – Gábor Miklós, Madeleine – Szörényi Éva:

Forrás: Fényszóró 1945. 10.

Sulyok Mária a Rettenetes szülők-ről

Maradjunk még néhány poszt erejéig a Rettenetes szülők 1945-ös előadásánál, hiszen meghatározó pillanata lett/volt Gábor Miklós pályájának. A mai folytatásban Sulyok Mária emlékezik azokra az időkre.

A színésznő pályafutásáról Sas György készített egy interjú-sorozatot a Film Színház Muzsika 1981-es évfolyamában. Ennek 6. folytatásából idézek:

Sulyok Mária:

Azt hiszem, Gábor Miklós színészi tehetsége és intelligenciája fényesen igazolódott ezekben a szerepekben. Hogy olyan jól megismertük egymást, részük volt a Művész Színházban együtt eltöltött hónapoknak. Egyfelé laktunk, és minden előadás után hazáig kísért. Közben rengeteget beszélgettünk. 1945-ben sok beszélgetnivalónk volt a színházról. Akkor a közönség számára is színházat látni annyit jelentett, mint a sötétség után a világosságba lépni. Még akkor is, ha maga a Cocteau-darab költőiségével együtt eléggé sötét dráma volt.
[Kis megjegyzés: az első mondat nemcsak a Rettenetes szülőkre, hanem az egy évvel későbbi Vágy a szilfák alatt előadásra is vonatkozik, amelyben szintén Sulyok Mária és Gábor Miklós játszották a főszerepeket a Nemzeti Színházban.]

Sas György:

Sötét, bizony. Yvonne és fia közt feje tetejére állított Oidipusz-dráma játszódik le. Itt az anya lesz szerelmes a fiába és ez a szenvedély megöli őt. A tragédiát súlyosbítja, hogy a fiú viszont ugyanabba a lányba szeret bele, aki az apjának a szeretője.

Sulyok Mária:

[...] A Rettenetes szülőket különben Várkonyi Zoltán, aki a Művész Színházat megalapította és igazgatta, egyenesen Párizsból, Jouvet színházából hozta. Sikeres előadásainknak, emlékszem, hívatlan látogatói is voltak: a színház épületében hihetetlen mértékben elszaporodott patkányok. Ami nem is csoda, hiszen a Paulay Ede utca a bőrkereskedők utcája volt.

A cikknek ezen a pontján Sas György ugyanazt a méltatást idézi a Fényszóró című lap korabeli kritikájából, amit én is megmutattam az elmúlt alkalommal, s amelyben szóba került Yvonne pongyolája, mint lelkivilágának jelképe.

Forrás: Fényszóró 1945. 10.

Ehhez Sulyok Mária a következőket fűzte:

Érdekes, hogy a színpadi pongyolám feltűnt a kritikusnak. Amikor megkezdtük az előkészületeket a bemutatóra, kikerestem otthon egy viseltes pongyolát, hogy a próbákon kíméljem a ruhámat a piszkolódástól. Később érdeklődtem Apáthi Imre rendezőtől, hogy milyen lesz a színpadi jelmezem. Ő végigmért és kijelentette, hogy az én saját tulajdonú slafrokomnál alkalmasabbat el sem tud képzelni; az már olyan jól "összeszokott" velem a próbákon. Ebben is játszottam végig az előadásokat.

Hát ennyit mesélt Sulyok Mária, legközelebb Gábor Miklós következik.