Rettenetes szülők 1945 - az előadás

Az elmúlt alkalommal egy korabeli kritika részletét idéztem Cocteau: Rettenetes szülők című darabjának 1945 őszén a Művész Színházban bemutatott előadásáról: azokat a mondatokat, amelyek Gábor Miklósra vonatkoztak, akinek 26 évesen ez volt az első igazi nagy színházi sikere.

Hogy érzékeljük, ez a fantasztikus színészi alakítás milyen környezetben született meg, olvassunk el együtt még néhány bekezdést Szegi Pál kritikájából, amely a Fényszóró című, színházzal, filmmel, zenével, képzőművészettel foglalkozó, Balázs Béla által szerkesztett, első évfolyamában járó folyóirat 1945. évi 10. számában jelent meg.

Csupa pattanásig feszített szenvedély izzása ez a darab. A feszültség vad atmoszférája szétrobbantaná a dráma kereteit, ha Cocteau "játékossága" nem érezné a tragédiák visszáját, a minden tragédia mélyén felgyülemlő keserű komédiát is. A sors iróniája szólal meg a vad játékban, amikor a tragédia egy-egy pillanatra megdöbbentő és váratlan szellemességgel átcsap komédiába. Nem áttolódik, hanem átszikrázik, hogy utána újra visszacsapjon a fekete iszonyat mélyvizeibe. Így kap a tragédia itt-ott komikus reflexet, de ez csak fokozza a dráma emberi keserűségeit.

Apáthi Imre rendezőről és az előadás képi világáról:

Hogy a cocteau-i szöveg izgalmas finomságaiból és szellemességéből semmi sem veszett el, elsősorban a kitűnő rendező érdeme. Tökéletes érzékkel teremtette meg a cocteau-i költészet színpadi akusztikáját. Upor Tibor díszlete a maga kispolgári csúnyaságában – atmoszférát teremt. A barna tapétás falak, a csúnya rokokó-függöny, az empire-keretes tükör, a barna tábori pléddel letakart sezlón ijesztő, penetráns természetességgel fejezi ki azt a rendetlenséget, mely a közöttük élő emberek lelkében élősködik. Jelképes erejűek a kosztümök is. Az anya gyűrött, éjjel-nappal viselt szennyes-szürke pongyolája a sivár kétségbeesés jelképe. De jelkép az a magas, harcias cilinder-csákó is, melyet az anya elveszett gyermeke visszahódításakor visel. S milyen finom rendezői ötlet, hogy a vesztes csata után ezt a kalapot ott látjuk a komód egyik vázájára húzva a limlomok között!

A szereplőkről:

Forrás: Fényszóró 1945. 10.

 Yvonne – Sulyok Mária:

... most a színészi varázshatalomnak olyan drámai erejű nagysága áradt belőle, melyet a kivételes színészek is csak ritkán tudnak megmutatni. Az őrület változó végletei szerint tud olyan lenni, mint egy rekedt kofa, aki botrányt csinál, s a reménytelenség pillanataiban fel tudja idézni a kétségbeesés süketnéma csendjét. Megszépül akkor, amikor egy pillanatig, vagy egy félnapig azt hiszi, hogy visszaszerezte gyermekét. A boldog mosoly szelíd fölényében szinte újjászületik. De tud visszataszítóan csúnya is lenni, mikor szennyes pongyolájában az indulatok kanális-szörnyeivel viaskodik. Karikás, dúlt szemeiben, vad, kócos arcában félelmetes szörnyetegek laknak.

Georges – Uray Tivadar:

Az apa nehéz szerepét Uray Tivadar játssza. Kimért elegancia. Ez a lénye. Pózol. Ez már kicsit a szerepe is. A pózolás emberi drámáját játssza le. Megilletődve, meghasonolva pózol. Valamit védenie kell a pózolással. Az elszánt hazugságot csak ennek a póznak fensőbbsége által teremtett atmoszférában tudja végighazudni. Minden percben érezzük a belső összeomlás veszélyét. Erősen egyéni színezete mellett is tökéletes színészi alakítás Uray Tivadar apafigurája.

Madelaine – Szörényi Éva:

Szörényi Éva szépsége pompásan ható, remek színfolt a komor játékban. Üde, elragadó. Játéka néha kicsit bágyadt, de tiszta és sokszor már igazi drámai erő is árad belőle. Legszebb abban a jelenetben, melyben a lépcső alján állva, kétségbeesve s mégis valami nehéz tétova gyöngeséggel úgy kapkod fölfelé, a lépcsőn eltűnő gyerek-kedvese után, mint a vízbefúló kaphat a szalmaszál után.

 Léonie – Keresztessy Mária:

Keresztessy Mária nem tudott megbirkózni a kemény Leonie nagyon nehéz arkangyal-szerepével.

Legközelebb Sulyok Mária, majd Gábor Miklós mesél az előadás létrejöttéről és az akkori körülményekről.

Rettenetes szülők - 1945

Az elmúlt alkalommal egy érdekes családi relikviát sikerült megmutatnom, egy levelet, amelyben Gábor Béla büszkélkedik fia első igazi nagy sikerével, Michel megformálásával Jean Cocteau: Rettenetes szülők című darabjának Művész Színház-beli előadásában.

A Művész Színház műsorának túlnyomó részét kortárs francia és angol-amerikai szerzők darabjaiból állította össze – olvasható a Magyar színháztörténet 1920-1949 című kötetben (Magyar Színházi Intézet, 2005). Az előző évtizedekben, politikai-világpolitikai okokból ezek a művek csak igen ritkán kerülhettek hazai közönségünk elé. A Művész Színház most rendszeresen tűzte műsorára a franciák közül Jean Cocteau, Jean Anouilh, Jean Giraudoux és Jean Paul Sartre műveit. Ezek közül a legnagyobb sikert Cocteau Rettenetes szülők (1945. szeptember 21.) című családi tragédiája aratta.
 

A darabot eredetileg Párizsban mutatták be 1938-ban, Michel szerepében Jean Marais-vel, majd 1946-ban filmvászonra került ugyanabban a szereposztásban, Cocteau rendezésében.

Mielőtt belelapozunk a Művész Színház előadásának egy korabeli kritikájába, álljunk meg egy pillanatra, hol is tart ekkor Gábor Miklós a pályán.

1940-ben végzett a Színiakadémián. A Madách Színház szerződtette, ám az ún. zsidótörvények következtében alig léphetett színpadra. A filmezésbe azért belekóstolhatott (Beáta és az ördög, Európa nem válaszol). Következtek a Kicsi-világ-háború című későbbi könyvéből ismert események. Aztán 1945 tavaszán ott látjuk egy fényképen, amint a romokat takarítja a Nemzeti Színháznál, amelynek ekkortól tagja lett:

Hátul jobbra, világos pulóverban

Két Molière szerelmes-szerep mellett Ottót játszotta a Bánk bánban, a 2. diákot a Viharos alkonyat című szovjet darabban, ekkor kérte át vendégszereplésre a Művész Színház. A színészkönyvtár.hu információja szerint Michel szerepét eredetileg magának szánta Várkonyi Zoltán, ám a próbák során bebizonyosodott, hogy ez nem igazán az ő szerepe, így került sor Gábor Miklós meghívására. És 1945. szeptember 21-én valóban megtörtént a nagy kiugrás, apja egyáltalán nem túlzott az előző alkalommal megmutatott levelében :) Az előadást 62-szer tűzték műsorra.

Aki nem ismeri a darabot, íme egy rövid szinopszis Legeza Ilona tollából:

Ez a mű tragikomikus bohózat; anya és fia incestushoz közelítő kapcsolatának ábrázolása a bulvárdarabok modorában. Voltaképpen az antikvitásból jól ismert Oidipus-monda modern környezetbe átültetett változata. Yvonne, az anya elhanyagolja férjét és háztartását, minden szeretetét fiának, Michelnek juttatja. Az apa, Georges, afféle kelekótya feltaláló, emiatt szeretőt tart, aki a francia bohózatokból jól ismert fordulattal beleszeret Michelbe. Van még egy nagynéni is, aki évtizedek óta szerelmes az apába – ő tartja el a családot –; mesterkedése folytán Georges szakít szeretőjével; Michel – és feltehetőleg maga is – révbe jut, az anya azonban megmérgezi magát.

Lapozzunk bele a Fényszóró című, Színház Film Zene Irodalom Képzőművészet alcímmel Balázs Béla szerkesztésében megjelent havi lap 1945. évi 10. számába. Címlapján Sulyok Mária látható a Rettenetes szülőkben, majd a 2. oldalon egy rövid áttekintés Cocteau életéről és pályájáról.

Az előadás kritikáját Szegi Pál írta. Most csak a bennünket legjobban érdeklő bekezdést másolom ide (képet a legutóbbi blogbejegyzésben mutattam). A többit majd a következő alkalommal, hogy azért lássuk, Gábor Miklósnak ez az alakítása milyen művészi közegben valósult meg.

Szegi Pál így értékelte Gábor Miklóst:

A kamaszfiú szerepét a fiatal Gábor Miklós játssza. Remek színész! A rakoncátlan fiatalság szemtelen örömét és mélységes, tanácstalan kétségbeesését egyforma erővel és hitelességgel tudja kifejezni. Mikor bolondos örömében csókkal ront rá kedvesére vagy édesanyjára, éppoly hibátlan, mint mikor a nagy csalódás megrendülésében úgy nyöszörög, mint a szerencsétlen eltaposott kölyökkutyák. Ahogy felröhög, vagy ahogy eltátott szájjal hallgatja a meglepő beszédet, egyformán jó. Hibátlan.

Eszembe jut egy régi megjegyzése Gábor Miklósnak, amikor hosszú évek után azt mondta, hogy a gyerekkora óta látott sok-sok francia filmből tanulta meg, hogyan is néz ki, hogy viselkedik egy francia fiatalember, milyen "levegő" van körülötte. Hogy ez valamelyik könyvében van-e, vagy máshonnét emlékszem, nem tudom, majd  megpróbálom megkeresni. De ha nem is szó szerinti az idézet, a lényege bizonyosan ez volt. Úgyhogy ismét visszajutottunk apja mozijához :)

Legközelebb a rendezésről és a többi szereplőről idézem fel Szegi Pál véleményét, aztán tovább folytatjuk a darab körüli szellemi kalandozást.

Egy érdekes levél 1945-ből

Hosszabb sorozatot írtam itt néhány hónapja Gábor Miklós édesapjának, Gábor Bélának zalaegerszegi mozijáról. Azóta a Zala megyei levéltárban újabb dokumentumokhoz jutottam, amelyekből ennek a történetnek az 1945/46-os utójátéka rekonstruálható. Ezek a dokumentumok nem mások, mint Gábor Béla levelei, amelyek nemcsak a mozi és a család története szempontjából érdekesek, hanem általuk bepillanthatunk az 1945 tavasza után formálódó új korszak légkörébe, mindennapjaiba, tehát történelmi forrásként sem utolsók.

Most azonban az apa leveleiből egy olyan vonatkozású részletet szeretnék megmutatni, amely Gábor Miklós első nagy művészi "kiugrásával" kapcsolatos. Ez pedig Michel szerepe volt Cocteau: Rettenetes szülők című drámájában.

A premiert 1945. szeptember 21-én tartották a Várkonyi Zoltán nevéhez fűződő Művész Színházban. Ennek az 1945-ben alapított, majd az államosításkor megszüntetett rövid életű, ám a magyar színháztörténet egyik legfontosabb színházának története maga is a korszak tükre. ITT egy jó összefoglaló olvasható róla, érdemes átböngészni!

A túlnyomórészt francia orientációjú színház egyik legfontosabb előadása lett Jean Cocteau 1938-ból származó darabja. Apáthi Imre rendezte, a díszletet Upor Tibor tervezte. A szereposztás a következő volt:

Sulyok Mária (Yvonne), Uray Tivadar (Georges), Gábor Miklós (Michel), Keresztessy Mária (Léonie), Szörényi Éva (Madeleine).

Az anyját alakító Sulyok Máriával

A későbbiekben majd fogok róla korabeli kritikát is idézni. Most azonban olvassuk inkább Gábor Béla levelének néhány mondatát, egy kis bevezetéssel:

A levél 1945. szeptember 26-án, tehát alig pár nappal a Rettenetes szülők premierje után íródott. Címzettje Baráth Ferenc, aki 1945 áprilisától 1947 nyaráig a Parasztpárt színeiben Zalaegerszeg polgármestere volt. Az író, újságíró, műfordító Baráth Ferenchez korábbi ismeretség fűzte Gábor Miklós apját, amint majd a levélrészletből is kitűnik, s akihez, mint polgármesterhez 1945 tavasza után jó egy évig több levelet is intézett egerszegi, Uránia nevű mozijának visszaszerzése ügyében.

A hosszú, gépírásos levél részletét két képben tudom megmutatni (rákattintva kinagyíthatók):

A levélből kitűnik, hogy hozzá a büszke apa egy köteg összefűzött kritikát is mellékelt az előadásról, valamint az is, hogy Baráth Ferenc már első sikerei előtt, talán még akadémista korában szép jövőt jósolt "Miki"-nek.

A második rész azért érdekes, mert az ekkor már az Egyesült Államokba készülő Gábor Béla korábbi filmes kapcsolatai révén amerikai filmsztárt szeretett volna fiából csinálni. Tudjuk, hogy valamikor 1946 körül valóban ki is utazott oda; várta feleségét és fiát, hogy követik, ám ők nem mentek. Az évet nem tudom pontosan, valamikor 1950 táján, de bizonyosan 1954 előtt váratlanul meghalt amerikai szállodai szobájában, miután kinti nagyszabású tervei kudarcot vallottak...

Így nem lett Gábor Miklósból amerikai filmsztár, pedig valaha, apja mozijában felnőve rájuk akart a legjobban hasonlítani...

Mohorán, Tolnay Klári nyomában

Július végén egy kis országjárásra indultam Nógrádba, közelebbről Balassagyarmatra és környékére. Zenei emlékhelyeim mellett nem titkolt célom volt, hogy Gábor Miklós nagyapjáról is megtudjak valamit. Néhány információmorzsa előkerült ugyan, de nem túl sok, pedig még a salgótarjáni megyei levéltárba is ellátogattam. Azt a keveset, amit megtudtam, később majd elmesélem.

Balassagyarmathoz egészen közel esik Mohora, ahova Tolnay Klári miatt már nagyon vágyódtam és sikerült is egy forró délelőttöt ott eltölteni.

Legutóbb már írtam arról, milyen véletlen egybeesést találtam a kislány Tolnay Klári és Gábor Miklós nagyapja tekintetében. Ez inkább csak érdekesség, különösebb jelentősége nincs. Fontos viszont mindkét művész pályáján az az 1974 előtti húsz év, amikor a Madách Színház tagjai voltak és közös munkák, nagy előadások kapcsolták össze őket. Azon kívül, hogy "saját jogán" is rendkívül szeretem Tolnay Klárit, bíztam benne, hogy a mohorai Tolnay Klári Emlékházban kettejük színházi partnerségéről is több mindent fogok találni.

Nos, egyedül e tekintetben egy kicsit csalódás volt a kiállítás. De, hangsúlyozom, csak ezen a téren, mert egyébként az Emlékház egy egészen csodálatos atmoszférájú hely, ahol elmondhatatlan gazdagságban láthatók Tolnay Klári életének, pályájának dokumentumai, relikviái és az is érződik, hogy gazdái milyen szeretettel és elkötelezettséggel gondozzák.

Érdemes rákattintani honlapjukra, ahol a sok szép fénykép mellett részletes információkat kaphatunk az Emlékház történetéről, a kiállításról és a kapcsolódó rendezvényekről. Csak annyit összefoglalásként, hogy a szép, tornácos kúria egészen közel esik ahhoz az udvarházhoz, ahol Tolnay Klári – még Rózsi keresztnéven – gyerekeskedett. S bár a honlapon sok szép fénykép is látható, szeretném ajánlani a saját felvételeimet is, amelyek ITT MEGTEKINTHETŐK. Köztük ott van a már említett, most éppen felújítás alatt álló épület, a kislány Tolnay Klári egykori otthona.

Rátérve Tolnay Klári és Gábor Miklós színházi együttműködésére, az tudtommal a Rómeó és Júliával kezdődött 1954-ben. Aztán következtek: A királyasszony lovagja (Hugo, 1956), Családi ágy (Hartog, 1957), Nyaralók (Gorkij, 1958), Figaro házassága (Beaumarchais, 1958), Az ördög cimborája (Shaw, 1958), Donna Diana (Moreto, 1959), Az utolsó állomás (Remarque, 1962), Danton halála (Büchner, 1963), Hamlet (Tolnay Klári 1964-től játszotta Gertrudot az 1962-ben bemutatott előadásban), Magyar Elektra (Bornemissza Péter, 1966), Nem félünk a farkastól (Albee, 1967), Kegyenc (Illyés Gyula, 1968), III. Richárd (Shakespeare, 1969), Hermelin (Szomory Dezső, 1969), Sakkmatt (Scribe, 1970), végül a Sirály (Csehov, 1972).

Érdekes, hogy bár különösen a Hamlet, de a III. Richárd is nagy jelentőséggel bírt Gábor Miklós pályáján, az e darabokban játszott szerepeit Tolnay Klári nem a kedvencei között tartotta számon...

Én gimnazistaként a Sakkmatt-ban láthattam együtt őket élőben, ami az Egy pohár víz című habkönnyű Scribe-vígjáték zenés változata volt. Mindketten egészen zseniálisan komédiáztak, énekeltek és táncoltak benne, gondolom, felüdülés lehetett számukra annyi tragédia és dráma után.

Miután Gábor Miklós Kecskemétre távozott és többet nem is tért vissza a Madách Színházba, Tolnay Klári nagy partnere Mensáros László lett. Ezt a partnerséget sokkal jobban dokumentálta az Emlékház kiállítása, mint a megelőző időket. Nem láttam például semmit a Nem félünk a farkastól előadásáról, ami pedig azt hiszem, Tolnay és Gábor közös munkái egyik nagy csúcspontja volt. Azért felfedeztem néhány fényképet, közülük megmutatok néhányat – előrebocsátva, hogy ezek az én gyarló felvételeim, és azért lettek ilyenek, mert az eredeti képek legtöbbjét elég magasra akasztották és bizony bezavart az előttük levő üveglap is. De így is érdekes lehet megnézni őket.

Ez itt a Családi ágy plakátja:

Következzen egy jelenetkép a Hermelinből:

A Sakkmatt nagy párosaként:

Végül itt van kedvenc képem, amely A királyasszony lovagja című nagyromantikus drámában örökítette meg őket 1959-ben. Tolnay Klári kommentárja a kép alatt: "... azóta sem volt Gábor Miklóshoz hasonló lovagom – sajnos..."

Egy érdekes egybeesés...

Az elmúlt héten Balassagyarmaton jártam zenei emlékhelyeim nyomában. S ha már ott voltam, megpróbáltam néhány adatot szerezni Gábor Miklós apai nagyapjáról is, aki élete utolsó éveiben ott élt. Sőt, tettem néhány kirándulást a környékre – sajnos nem annyit, mint amennyit elterveztem, de ahova eljutottam, az igazán szép élmény volt.

Az egyik ilyen "vidéki" kiruccanásom Mohorára vezetett, abba a festői kis faluba, amelyhez a magyar művelődéstörténet két nagyszerű nőalakja kötődik: Mikszáth Kálmánné Mauks Ilona és Tolnay Klári. Egy későbbi alkalommal megmutatom majd a mohorai Tolnay Klári Emlékházat, különös tekintettel arra, hogy a színésznő pályája mintegy két évtizeden keresztül szorosan összekapcsolódott Gábor Miklóséval.

Közben sétálgattam Balassagyarmaton is, adatokat gyűjtöttem a könyvtárban és a levéltárban, így találtam rá egy érdekességre.

A Mohorán nevelkedett Tolnay Klári az ottani elemi iskola elvégzése után, tíz és tizennégy éves kora között Balassagyarmaton, a polgári iskolában tanult.

Íme, itt van az 1900-as évek első évtizedében emelt monumentális iskolaépület:

Ma Bajcsy-Zsilinszky utca 7.

Háborús károkat nem szenvedett, külsőre szinte teljesen úgy néz ki, mint a régi képeslapokon. Ide járt iskolába Tolnay Klári – még mint Tolnay Rózsi, 1924 és 1928 között.

Vele szemben, az utca páros oldalán egy szerényebb ház:

Bajcsy-Zsilinszky utca 8.

Szerénysége ellenére valószínűleg ez az egyetlen olyan hely az országban, amely 1912 egy februári estéje, az első balassagyarmati mozielőadás óta mind a mai napig filmszínháznak ad helyet. Külseje eléggé elhanyagolt, de belül vannak szépen rendbehozott terei. Itt látogatható a Civitas Fortissima kiállítás is, amely az 1919 januári ún. "csehkiverés" eseményeit mutatja be.

Eddigi kutatásaim szerint körülbelül 1926-tól 1931 márciusában bekövetkezett haláláig ezt az akkor Urániának nevezett mozit bérelte Goldberger Rezső, Gábor Miklós nagyapja.

Ha az említett éveket egymásra vetítem, kiderül, hogy volt körülbelül három év, amikor a leendő csodálatos színésznő és egyik későbbi legnagyszerűbb partnerének nagyapja földrajzilag egészen közel éltek egymáshoz.

Nem biztos, hogy egy tízes évei első felét "taposó" polgárista úrilány járhatott abban az időben moziba. Mint Gábor Miklóstól is tudjuk, még a gimnazista fiúk is csak külön tanári engedéllyel mehettek mozizni. De éppen nem lehetetlen, hogy Tolnay Rózsika előfordult az épületben nézőként, esetleg közös iskolai filmnézésen, mert azok már abban az időben is voltak. Iskolába menet és jövet megszemlélhette a kitett moziműsort, reklámokat, bár elmondása szerint akkoriban még nem érdekelte a színjátszás. Olyan alkalom is lehetett, amikor a kislány és a már hatvanas éveit taposó mozis az utcán látták is egymást. Érdekes lett volna, ha az a kislány a jövőbe lát, és látja magát mondjuk Júliaként a mozis bácsi unokája, mint Rómeó mellett...

Nem tudom, hogy az 1953 és 1974 közötti két évtizedben, amikor annyi nagy közös munka fűzte össze Tolnay Klárit és Gábor Miklóst, ezt a tényt ők maguk felfedezték-e. A dolognak tulajdonképpen nincs jelentősége egyikük élete, pályája szempontjából sem, de mégiscsak érdekes egybeesés :)