Le sem írom, hány éve próbálom meg követni a Gábor Miklóssal kapcsolatos irodalmat: újság- és folyóiratcikkeket, kritikákat, könyvekben megjelent írásokat, interjúkat. Nagyon régóta vártam, hogy végre jelenjen meg róla egy érdemi önálló kötet, életének és sokrétű pályájának komplex bemutatása és értékelése. De a könyv csak nem akart jönni. Halála után is eltelt már egy évtized, s a könyv még mindig nem volt sehol. Nem értettem a dolgot, főleg, mert az a mű akár családon belül is megszülethetett volna, hiszen a veje színháztörténész s több remek kötetet produkált már.
Aztán egyszer végre olvastam egy könyves lapban, hogy előkészületben van a Gábor Miklósról szóló kötet, szerzője Sándor Iván.
Nagyon megörültem. Sándor Iván nevét a hatvanas évek óta ismerem, sok-sok színikritikáját olvastam a boldog emlékezetű és azóta is pótolhatatlan Film Színház Muzsikában. Egy Gábor Miklósról szóló hosszabb portréjával is találkoztam Arcok, szerepek című kötetében, az is nagyon tetszett. Így a legjobb kilátásokkal vártam, hogy végre kezembe vehessem a könyvet, aminek, mint megtudtam, az lesz a címe, hogy Hamlet visszanéz. Alcíme: Gábor Miklós arcai, szerepei.
2009-ben végre megjelent! Jó volt kézbe venni, mert kifejezetten elegáns és jó arányú könyv, szerencsére kemény borítós, címlapján – természetesen – a legendás Hamlet alakjával fekete-fehérben. A fénykép Féner Tamást dicséri, mint a kötet többi képe is, amelyek az oldalak mintegy a felét kitöltik az írott anyagot követve. Az ember egyszerre egy képeskönyvet is kapott kedvenc színészéről.
Féner Tamás is a Film Színház Muzsikánál dolgozott annak idején. Ugyanúgy, ahogy Sándor Iván írásaira, az ő képei közül is nagyon sokra emlékeztem részben a lap régi számaiból, részben a Gábor Miklós által írt könyvekből, de volt köztük néhány ismeretlen felvétel is.
Amint hazaértem, rögtön neki is álltam olvasni. Azonban már az első oldalaknál elfogott valami bizonytalanság, s aztán ahogy haladtam előre a szövegben, úgy szállt el a lelkesedésem. A végén pedig meglehetősen csalódottan tettem le a könyvet. Másnap újra nekiálltam, hogy talán csak én voltam rossz formában, de az eredmény akkor is és azóta is ugyanaz.
Megpróbálom megfogalmazni, miért csalódtam.
Sándor Iván könyve három rétegből épül fel. Egyrészt írás közben nyilván visszakereste saját régi kritikáit és azt az 1971-es portré-tanulmányt, mert rengeteget felhasznált belőlük. A másik réteget magának Gábor Miklósnak az írásai jelentik, ezekből is bőséges passzusokat idéz a szerző. Ezt a két réteget pedig saját élményeivel, emlékeivel és mostani gondolataival mint habarccsal ragasztja össze.
Nos, az én problémám ezzel a könyvvel az, hogy ez a három réteg valahogy nem simul össze harmonikusan, méghozzá több okból. Először is, rossz a könyv tipográfiája: Gábor Miklós saját szavait kurzívval kellett volna nyomtatni – sokszor ugyanis több oldalon keresztül tart az idézet, és időnként nem voltam biztos abban, hogy még Gábor Miklós, vagy már Sándor Iván mondatait olvasom. Egyébként is túl sok az idézet: nem számoltam utána, de az írott szövegnek majdnem felét felölelheti. Szerintem, ha az ember Gábor Miklóst akar olvasni, akkor előveszi az ő könyveit, de egy róla szóló könyvben célszerűbben és takarékosabban kellett volna megválasztani a tőle származó idézeteket, bármennyire pompás Gábor Miklós írónak is. Így nagyobb terjedelem jutott volna művészetének elemzésére, pályájának ismertetésére. A másik összetevő, Sándor Iván régi kritikáinak részletei, akkori megítélései, véleményei, megfogalmazásai ma is teljes mértékben "ülnek", ebből a rétegből kellett volna még sokkal több.
Nem mondható el azonban ugyanez a "habarcsról", a könyv azon bekezdéseiről, mondatairól, amelyekkel Sándor Iván ezt a két alkotórészt könyvvé dolgozza. Ebben nekem túl sok a szubjektív mozzanat. Nem tartozik például az olvasóra, hogy amikor Sándor Iván meglátogatta Gábor Miklóst a kórházban, ki vitte oda kocsival, s egyébként sem tudja az ember, csak esetleg a bennfentes, hogy ki ez a bizonyos "Zsuzsa", s ezzel az olvasó gondolatait mellékvágányra tereli; vagy hogy az ő – mármint Sándor Iván – édesanyját is ott kezelték, s így ismert néhányat Gábor Miklós orvosai közül. Ez csak egy apró példa, sok ilyent tudnék idézni. Ezzel, hogy a saját emlékeket, illetve néhány más párhuzamot ilyen szinten belevisz könyvébe, szerintem a mű címe ellen dolgozik, hiszen az lett a végeredmény, hogy nem Hamlet-Gábor Miklós "néz vissza", hanem Sándor Iván.
Ráadásul a "habarcs", a frissen írott rész megfogalmazásai zavarosak is sok esetben, kezdve rögtön a könyv első oldalával. Itt Sándor Iván Gábor Miklós három arcát villantja fel: a Valahol Európában szereplőjét, Szász Endre tusrajzát, mely Negyedik Henrik szerepében ábrázolja a művészt és Oidipusz királyt. Ezt a részt így vezeti be, s bekezdésekre is így tördeli:
Gábor Miklós három szereparca őrzi az Idő, a Sors, a Történelem nyomát.
Az egyik arc: fotón. Évtizedek óta őrzöm íróasztalom fiókjában.
A másik emlékezetemben él több mint fél évszázada. A harmadik tusrajz negyven éve szobám falán.
Hosszadalmasabb értelmezés nélkül én inkább átírom a második-harmadik bekezdést, s abból kiderül, hogy mit tartok bennük hibának:
Az egyik arc: fotón. Évtizedek óta őrzöm íróasztalom fiókjában.
A másik: emlékezetemben él több mint fél évszázada.
A harmadik: tusrajz negyven éve szobám falán.
Bár az utolsó mondat még így is suta, inkább hanyag élő beszédre emlékeztet, mint ennek a rétegnek az egésze...
Aztán erről a három képről nem az először megadott sorrendben mondja el gondolatait, hanem összevissza, nehéz azonosítani, hogy most akkor melyik képről, emlékről van szó, melyik lóg a falon és melyik a fiókban, s melyik mit ábrázol. Az oldal tördelése sem segít, hogy mikor jön az új kép, új gondolat. Ráadásul Sándor Iván is beleesett abba a csapdába, amit mostanában sokszor tapasztalok, hogy egy-egy leírásban egymás után dobálja az egyszavú mondatokat, azokat is bekezdésekre tördelve, pedig össze kellene tartozniuk, mint például a következő idézett részletben. Itt a Valahol Európában főszereplőjeként ír Gábor Miklósról. Zárójelben jegyzem meg, hogy tulajdonképpen nem is róla ír, hanem arról a történelmi helyzetről, amit a film bemutat – ez viszont tartalmi kérdés. De térjünk vissza a stilisztikához: pontos tördeléssel másolom ide az első oldal részletét, hogy valamit megéreztessek abból, mi nem tetszik nekem ebben a könyvben:
... rongyos ruházatú fickó halad gyerekcsapat élén. Régóta kóborolnak. Országutakon, tanyákon, mezőkön.
Csapat követi az élen haladót. Magányos. Hányaveti. Vad tekintetű.
Háborúból jönnek. Romvárosok. Halottak. Éhezők. Szállás, élelem, jövő nélküli árvák kóborcsapata.
A középső bekezdésben (Csapat követi...) például ki a magányos, hányaveti és vad tekintetű? Nyilván a Gábor Miklós által alakított főszereplő, de rossz a fogalmazás, mert ha nyelvtanilag értelmezem a kis bekezdést, ebben a formában a jelzők a csapat-ra, és nem az élen haladó-ra vonatkoznak. Nem összehangolt az egyes és többes szám használata sem. És még folytathatnám, de nem teszem, nem akarom kis blogom olvasóit további részletekkel bombázni.
Csodálkozom a Tiszatáj Kiadón, hogy egy jó lektor ezeket a jelenségeket nem kifogásolta. Csodálkozom azon is, hogy sem Gábor Miklós szerepeinek jegyzéke, sem bibliográfia, sem életrajzi kronológia nem kapott helyet a kötetben. Nincs dokumentálva az sem, hogy a szövegben idézett Gábor Miklós-mondatok honnét, melyik könyvéből származnak.
Nagy mulasztást pótolva megjelent végre egy kötet a magyar színháztörténet egyik legnagyobb alakjáról, s a lehetőséget sem az író, sem a kiadó nem használta ki, sőt, kifejezetten elpazarolta. Nagy kár, hogy a könyv csak külsejében és képanyagában méltó Gábor Miklóshoz, akinek életműve továbbra is várja méltó feldolgozóját.
