Még 2015-ben két folytatásban foglalkoztam a Hamlet 1967-es szegedi szabadtéri előadásával. Ezek a részek itt visszaolvashatók:
Bennük az addig fellelt legfontosabb kritikai visszhangokból válogattam.
Azóta több dokumentumot sikerült előkeríteni, így folytatom a témát. Ma a Gábor Miklóssal Szegeden készült interjúkból válogatok. Bennük rendkívül érdekes részleteket, valóságos műhelytitkokat osztott meg arról, hogy mennyiben más előadás a szegedi, mint a kőszínházi, s hogy a Dóm előtti hatalmas játszóhely és maga a szabad tér mit jelent a színész számára. A posztot illusztráló három kép mindegyike a szegedi előadásokon készült.
 |
| Kritika 1967/9 |
Az első, rövidebb részlet Veres Miklós cikkében jelent meg, a Délmagyarország 1967. július 18-i számában. Ekkor még a próbaidőszakban jártak.
Eddig csak egy próbánk volt, de máris nyilvánvaló valamennyiünk előtt, hogy ezen a színpadon, ekkora közönségnek másképp kell játszani. Eleinte féltem is, elleneztem a Hamlet ilyen színrevitelét, hiszen tulajdonképpen párjelenetekből álló kamaradarab. Tegnap este láttam, hogy csupán arról van szó: más lehetőséget kaptunk egy nagy dráma új megvalósításához. Mielőtt ide jöttem, azt gondoltam, nagyobb pátosszal kell játszani. Pedig az az igazság, amire most döbbentem rá: nyersebben, természetesebben, elevenebben kell játszani.
 |
| Kritika 1967/9 |
A második, jóval hosszabb interjú már az első (vagy első két) előadás után készült. Bernáth László két előadás között, egy napsütötte délelőttön a szegedi strandon beszélgetett Gábor Miklóssal, ebből idézek. Megjelent az Esti Hírlap 1967. július 29-i számában Szélesvásznú Hamlet Szegeden – Cet alakú felhő a csillagok között címmel.
Beszélgettem Mojszejevvel [Igor Mojszejev, aki néptáncegyüttesével részt vett a Szegedi Szabadtéri Játékokon] az előadás után. Mondtam neki, hogy a rendezővel rájöttünk: a nagy tér nem kíván feltétlenül sok embert. Azt válaszolta: egyetlen ember is óriási hangsúlyt kaphat, csak jól kell elhelyezni. Én például soha nem éreztem magam annyira a helyemen a Lenni vagy nem lenni monológ alatt, mint most. És ettől, furcsa módon, a szöveget is másképpen mondom.Ott van az a rész: "Meghalni – elszunnyadni – és alunni! Talán álmodni: ez a bökkenő". Nem tudom, miért, ez az "alunni-álmodni" rész a kőszínházban mindig különvált. Aprólékosan, szinte megnyújtva a köztük levő időt igyekeztem a nézőt eljuttatni a monológnak ehhez a nagy váltásához; hogy tudniillik rájöttem: jó lenne meghalni, ha mernék. Most észrevettem – nem tudom, miért csak most és miért nem korábban –, hogy az aludni után az álmodni logikus: egy tőről fakadó, játékos gondolat. Nem kell tehát megállni. Ez az apróság jelzi, hogy a színpadi elhelyezés hogyan hat vissza a játékra is. Egyébként talán az elhelyezés új módjának köszönhető az is, hogy a nagyobb színpadi távolságok, a díszlethasábok mozgatása ellenére is rövidebb az előadás, mint Pesten.[...] ez az előadás lassan már hat éve született. Azóta sok minden történt a világ színházművészetében, sok mindent láttunk mi is, itthon s külföldön, de ezt az előadást változatlanul korszerűnek érzem. Ez mégiscsak azt bizonyíthatja, hogy "jól volt odatéve" rendezőileg már az elején is. S most ez a szélesvásznúsítás elsősorban abban segít, hogy még bátrabban hagyjunk el olyan apróságokat, amelyeket korábban lényegeseknek tartottunk, s helyettük, képletesen szólva, a dráma nagy zuhatagát erősítsük meg. A gondolati finomságok természetesen nagyszerű erényei a műnek, de ezek mégiscsak egy nagy erejű drámai konfliktus apropójából kerülnek elő, a nagyobb színpadon, éppen ezért ezt a drámai hatást akartuk még inkább aláhúzni. Részben a szcenírozással, részben a mozgások egyszerűsítésével, vagy inkább karakteresebbé tételével a hangsúlyok megfelelő elhelyezésével. Olyasmi ez, mint egy vízesés: aki nézi, az a látvány mellett csak a félelmetes dübörgést hallja, ám akinek füle van az felfedezheti, hogy ez a dübörgés milyen zajok összetevőjeként keletkezik.[...]
Felnézek, és tényleg látom a holdat. S nem szeretném, ha azt hinnék, hogy a hatás kedvéért mondom, de tényleg úgy érzem a színpadon, hogy ott a csillag, éppen az, amiről beszélek. Rendkívül érdekes dolog a természetnek játszani, nagy hatással van rám. S talán a valódi csillagok is kényszerítik a színészt, hogy kerüljön mindent, ami "a természet szerénységét általhágja". S külön érdekes érzés, hogy ugyanakkor ezt a hatalmas nézőteret kell befogni. Tudni, mikor kell megszólalni, hogy a köhögés szét ne vigye a figyelmet. Ha felemelem a színpadon a szemem, akkor csak a nézőtér széleit, nagyságát érzékelem ilyenkor a színész arra vágyik, hogy ez mind az övé legyen, s megpróbálja az egészet önmagával, mint hatalmas szárnyakkal, beborítani.
 |
| Keleti Éva felvétele (MTVA archívum) |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése