Gábor Miklós szabadtéren 8.1

1977. július 23-án a Szegedi Szabadéri Játékokon Shakespeare Lear királya kerül színre Vámos László rendezésében. Gábor Miklós a Bolondot játszotta. Majdnem 30 éve már megszemélyesítette ezt a különlegesen fontos Shakespeare-figurát, Somlay Artúr Learje mellett. Szegeden Bessenyei Ferenc volt a címszereplő.

Mivel a darabnak annyira hatalmas szereplőgárdája van, és az eredeti színlapon a női szereplők, legyenek bármilyen fontosak is, mindig e lista legvégére szorulnak, az utolsó férfi fegyverhordozó mögé (vajon miért van ez így Shakespeare-nél? – de ez egy másik poszt tárgya lehet...), egyszóval mindezek miatt én készítettem ezt a rövidített stáblistát:

Lear király: Bessenyei Ferenc
Goneril: Psota Irén
Regan: Olsavszky Éva
Cordelia: Vass Éva
Bolond: Gábor Miklós
Kent gróf: Szabó Gyula
Gloster gróf: Mensáros László
Edgar: Horesnyi László
Edmund: Kállai Ferenc
A francia király: ifj. Ujlaky László
Cornwall fejedelem: Hollai Kálmán
Alban fejedelem: Kovács János
Osvald: Székhelyi József

Fordította Vörösmarty Mihály, átd. Mészöly Dezső
Kísérőzene: Petrovics Emil
Díszlet: Vilt Tibor
Jelmez: Schäffer Judit 

Hogy rögtön előrebocsássam a lényeget, a kritikai fogadtatás elég ellentmondásos volt. Abban viszont MINDEN kritikus egyetértett, hogy az előadás kimagasló jelentőségű alakítása Gábor Miklóshoz fűződött.

Hogy ne nyúljon túl hosszan ez a poszt, a kritikákból legközelebb fogok válogatni. Most nézzünk néhány fényképet! 

Az elsőn a szereplők közül Hollai Kálmán, Kállai Ferenc, Psota Irén, Bessenyei Ferenc, Gábor Miklós, és egészen a kép jobb szélén Vass Éva látszik. A felvétel a szegedi híres Virág cukrászdában készült, még a premier előtt.

Film Színház Muzsika 1977/34

Következik Ilovszky Béla felvétele. Ha megpróbálunk elvonatkoztatni az OSZMI logójától, valamennyire érzékelhetjük, milyen lehetett a Vilt Tibor szobrászművész által megálmodott színpadkép és mekkora teret kellett a színészeknek bejátszani:

Végül Keleti Éva két felvétele a Tükör 1977. augusztus 14-i számából:

A mindössze három alkalommal színre került előadás utótörténetéhez tartozik, hogy Vámos László hamarosan nagyrészt, de nem teljesen a szegedi szereposztással, televíziós filmet készített a Lear királyból. A Bolond abban is Gábor Miklós volt, így ez az alakítása, nyilván a hatalmas szabadtérről az intim televíziós műfajra áthangszerelve, de megmaradt az utókor számára.

Legközelebb tehát a szegedi előadás kritikáiból válogatok jellemző részleteket. Valószínűleg több ilyen poszt is lesz, mert szerintem jelentős és jó kritikák íródtak az előadásról.

Gábor Miklós szabadtéren 5.3

Még 2015-ben két folytatásban foglalkoztam a Hamlet 1967-es szegedi szabadtéri előadásával. Ezek a részek itt visszaolvashatók:

1. rész

2. rész

Bennük az addig fellelt legfontosabb kritikai visszhangokból válogattam.

Azóta több dokumentumot sikerült előkeríteni, így folytatom a témát. Ma a Gábor Miklóssal Szegeden készült interjúkból válogatok. Bennük rendkívül érdekes részleteket, valóságos műhelytitkokat osztott meg arról, hogy mennyiben más előadás a szegedi, mint a kőszínházi, s hogy a Dóm előtti hatalmas játszóhely és maga a szabad tér mit jelent a színész számára. A posztot illusztráló három kép mindegyike a szegedi előadásokon készült.

Kritika 1967/9

Az első, rövidebb részlet Veres Miklós cikkében jelent meg, a Délmagyarország 1967. július 18-i számában. Ekkor még a próbaidőszakban jártak. 

Eddig csak egy próbánk volt, de máris nyilvánvaló valamennyiünk előtt, hogy ezen a színpadon, ekkora közönségnek másképp kell játszani. Eleinte féltem is, elleneztem a Hamlet ilyen színrevitelét, hiszen tulajdonképpen párjelenetekből álló kamaradarab. Tegnap este láttam, hogy csupán arról van szó: más lehetőséget kaptunk egy nagy dráma új megvalósításához. Mielőtt ide jöttem, azt gondoltam, nagyobb pátosszal kell játszani. Pedig az az igazság, amire most döbbentem rá: nyersebben, természetesebben, elevenebben kell játszani.

Kritika 1967/9

A második, jóval hosszabb interjú már az első (vagy első két) előadás után készült. Bernáth László két előadás között, egy napsütötte délelőttön a szegedi strandon beszélgetett Gábor Miklóssal, ebből idézek. Megjelent az Esti Hírlap 1967. július 29-i számában Szélesvásznú Hamlet Szegeden – Cet alakú felhő a csillagok között címmel. 

Beszélgettem Mojszejevvel [Igor Mojszejev, aki néptáncegyüttesével részt vett a Szegedi Szabadtéri Játékokon] az előadás után. Mondtam neki, hogy a rendezővel rájöttünk: a nagy tér nem kíván feltétlenül sok embert. Azt válaszolta: egyetlen ember is óriási hangsúlyt kaphat, csak jól kell elhelyezni. Én például soha nem éreztem magam annyira a helyemen a Lenni vagy nem lenni monológ alatt, mint most. És ettől, furcsa módon, a szöveget is másképpen mondom.Ott van az a rész: "Meghalni – elszunnyadni – és alunni! Talán álmodni: ez a bökkenő". Nem tudom, miért, ez az "alunni-álmodni" rész a kőszínházban mindig különvált. Aprólékosan, szinte megnyújtva a köztük levő időt igyekeztem a nézőt eljuttatni a monológnak ehhez a nagy váltásához; hogy tudniillik rájöttem: jó lenne meghalni, ha mernék.   Most észrevettem – nem tudom, miért csak most és miért nem korábban –, hogy az aludni után az álmodni  logikus: egy tőről fakadó, játékos gondolat. Nem kell tehát megállni. Ez az apróság jelzi, hogy a színpadi elhelyezés hogyan hat vissza a játékra is. Egyébként talán az elhelyezés új módjának köszönhető az is, hogy a nagyobb színpadi távolságok, a díszlethasábok mozgatása ellenére is rövidebb az előadás, mint Pesten.

[...] ez az előadás lassan már hat éve született. Azóta sok minden történt a világ színházművészetében, sok mindent láttunk mi is, itthon s külföldön, de ezt az előadást változatlanul korszerűnek érzem. Ez mégiscsak azt bizonyíthatja, hogy "jól volt odatéve" rendezőileg már az elején is. S most ez a szélesvásznúsítás elsősorban abban segít, hogy még bátrabban hagyjunk el olyan apróságokat, amelyeket korábban lényegeseknek tartottunk, s helyettük, képletesen szólva, a dráma nagy zuhatagát erősítsük meg. A gondolati finomságok természetesen nagyszerű erényei a műnek, de ezek mégiscsak egy nagy erejű drámai konfliktus apropójából kerülnek elő, a nagyobb színpadon, éppen ezért ezt a drámai hatást akartuk még inkább aláhúzni. Részben a szcenírozással, részben a mozgások egyszerűsítésével, vagy inkább karakteresebbé tételével a hangsúlyok megfelelő elhelyezésével. Olyasmi ez, mint egy vízesés: aki nézi, az a látvány mellett csak a félelmetes dübörgést hallja, ám akinek füle van az felfedezheti, hogy ez a dübörgés milyen zajok összetevőjeként keletkezik.

[...]

Felnézek, és tényleg látom a holdat. S nem szeretném, ha azt hinnék, hogy a hatás kedvéért mondom, de tényleg úgy érzem a színpadon, hogy ott a csillag, éppen az, amiről beszélek. Rendkívül érdekes dolog a természetnek játszani, nagy hatással van rám. S talán a valódi csillagok is kényszerítik a színészt, hogy kerüljön mindent, ami "a természet szerénységét általhágja". S külön érdekes érzés, hogy ugyanakkor ezt a hatalmas nézőteret kell befogni. Tudni, mikor kell megszólalni, hogy a köhögés szét ne vigye a figyelmet. Ha felemelem a színpadon a szemem, akkor csak a nézőtér széleit, nagyságát érzékelem  ilyenkor a színész arra vágyik, hogy ez mind az övé legyen, s megpróbálja az egészet önmagával, mint hatalmas szárnyakkal, beborítani.

Keleti Éva felvétele (MTVA archívum)

Egy pohár víz

A francia Eugène Scribe habkönnyű vígjátékával, az angol királyi udvarban játszódó Egy pohár víz-zel avatták fel 1954. október 30-án a Madách Színház Kamaraszínházát a Madách téren (ma az Örkény Színház otthona). Benne a Nemzeti Színházból frissen átszerződött Gábor Miklós Masham hadnagyot játszotta.

A színházavató premier előtt alig két héttel Gábor Miklós már bemutatkozott az akkori "nagy" Madách Színházban, a Hevesi Sándor téren (ma az épületben a Pesti Magyar Színház játszik) Rómeó szerepében.  Az ember azt gondolná, hogy Rómeó szomszédságában Masham, a szerelmes-butácska, szépfiú hadnagyocska csak egy kis ujjgyakorlat lehetett számára. De érdemes fellapozni Tollal című kötetét, mit is ír erről ő maga:

Nincs premierhangulatom, két jelenetem közt Jókait olvasgatok az öltözőmben. De a próbák első heteiben mennyi nehézséget okozott ez a szimplának látszó szerep! Romeo után úgy érzi az ember, hogy megoldotta nemcsak ezt az egy szerepet, hanem egész pályáját. Aztán jön a kis Masham, és íme: mindent elölről kell kezdeni.

Túl sok kritikát nem tudok mutatni, több akkori hírlapra, hetilapra nem sikerült ráakadnom. De itt van például az Esti Budapest 1956. november 15-i számában Balla Anna írásának érdemi része:

A Madách Színház Kamara-Színháza szép kiállításban, jó rendezésben, jó szereposztással játssza a darabot. Az „Egy pohár víz“ kiemelkedő alakítása Uray Tivadar Bolingbroke-ja. Ez a szellemes, cinikus államférfi a darab legszínesebb egyénisége. Ha nincs is a színen, akkor is érezzük, ö irányítja, bonyolítja a szép Masham körül zajló eseményeket. Uray Tivadar szellemessége, humora belülről fakad, úgy játssza, élj szerepét, ahogy azt Scribe elképzelte.
Lázár Mária egyénisége, szépsége valódi hercegnőt állít elénk, olyan asszonyt, aki képes az egész udvart irányítani, vezetni a saját érdekeinek megfelelően s el tudja velünk hitetni azt is, hogy szerelemre lobban az ifjú Masham iránt. Kár, hogy néha túlságosan nyíltan erőszakos — ez a rendező hibája is. Gyakran elfelejti, hogy az udvari intrikákban járatos asszony nemcsak, hogy ismeri, hanem élni is tud az udvarban szerzett tapasztalataival. Csípős megjegyzéseinek — Bolingbroke- kal vívott szócsatái közben — néha hiányzik az a finom élezettsége, amely annyira jellemzi ellenfelét.
Abigail bájos figuráját Ilosvay Katalin eleveníti meg. Üde jelenség, kár, hogy naivsága és szerénysége el nem hihető gyorsasággal tűnik el a királyi udvar légkörében.

A szép Mashamot Gábor Miklós alakítja pompásan; kacagtatóan naiv, meghatóan buta fiatalember, aki csak Abigailt szereti s észre sem veszi a királynő és a hercegnő epekedését.

Ügyesen és jól oldotta meg feladatát Barta Mária, aki az ügyefogyott királynőt formálja.
Bozóky István, a darab rendezője, gondos, szép munkát végzett. Gara Zoltán díszletei is nagy sikert aratnak. Külön meg kell említenünk Kreibich Margit pompás kosztümjeit, amelyek nagyszerűen beleilleszkednek a környezetbe.
Az „Egy pohár víz“ mostani felújítása is elkönyvelheti a biztos sikert.

Képek azért vannak, következzen belőlük egy összeállítás:

Esti Budapest 1956. 11. 15.

Színház és Mozi 1954/45

Nézzük a Nők Lapja 1954/45. számában megjelent képeket:

Részlet a képek melletti értékelésből:

Gábor Miklós szintén remek Masham szerepében. Olyan mélyen ostoba és annyira őszintén becsületes, oly szépfiú és annyira nem tud semmit, még azt sem, hogy nem csak három, de akár harminc nő is beleszerethetne egyszerre. 

Végül Vitányi János sorai a Színház és Mozi 1954. október 29-én megjelent 44. számából:

Lázár Mária (hercegnő) és Uray Tivadar (Bolinbroke) rutinos játéka emeli az előadást messze az átlag fölé. Összjátékuk kitűnő, egymás szeme villanását is értik, nagyszerűen használják ki a szellemes párbeszédeket. Velük egyenértékű alakítást nyújt a becsületes, de kissé naiv katonát játszó Gábor Miklós (Masham).

Jó másfél évtized múlva a nagy Madách Színház zenés változatban Sakkmatt címmel mutatta be Scribe vígjátékát. Abban Gábor Miklós Tolnay Klári hercegnőjének az oldalán Bolingbroke szerepében parádézott...

Gábor Miklós szabadtéren 7.

1973 augusztusának végén a Madách Színház Oidipusz király előadása, melynek címszerepét Gábor Miklós játszotta, két alkalomra szabadtérre költözött. Méghozzá egy igazi ókori színhelyre - bár nem görögre, "csak" rómaira: a gorsiumi romokhoz.

Mint az Esti Hírlap 1973. augusztus 16-i számában olvashatjuk, a két előadás székesfehérvári kezdeményezésre a gorsiumi ókori római ünnepek rendezvénysorozat keretében valósult meg:

Az Ádám Ottó által rendezett előadás akkor már három éve szerepelt a Madách Színház műsorán (1970. november 20-án volt a premier) - közben pár hónap szünettel, Gábor Miklós betegsége miatt. 1973-ban már újra játszotta a szerepet anyaszínházában. 

Az előadás további fontosabb szereplői Psota Irán (Iokasté), Huszti Péter (Kreon), Pécsi Sándor (Teirezias), Horváth Ferenc (Pap), Szénási Ernő (Hírnök) és Dégi István (Pásztor) voltak.

A gorsiumi előadásról minimálisan kevés sajtóvisszhangot találtam. Az adott helyszínhez bizonyára valamennyire alkalmazkodni kellett, de nagy változások nem nagyon történhettek az előadásban. Vajon Gábor Miklós számára jelentett érdekességet, valami plusz inspirációt, vagy inkább csak nehézséget? Publikált naplóbejegyzéseiben erről nem esik szó.

Nézzük meg az eddig fellelt egyetlen kis beszámolót, amelyet egy távoli, homályos képpel illusztrált a Film Színház Muzsika 1973. évi 35. számában:

Itt pedig két kép a kőszínházi előadásból:

Oidipusz nyomoz - Psota Irénnel

A magát megvakított Oidipusz

Bár kevés a sajtóvisszhang, az előadás egy részlete, Oidipusz végső monológja filmszalagra került. A színész Koltai János rendezett egy dokumentumfilmet Theatrum Hungaricum címmel, amelyet a Magyar Televízió a "felszabadulás" harmincadik évfordulójának jegyében, a Hazánk, Magyarország című sorozatába illesztett. 1975. február 16-án, vasárnap került adásba, az 1. csatornán, 18.05-től. A 40 perces film mintegy keresztmetszetét adta az akkori magyar színházi életnek, légkörnek, amelyet négy reprezentatív előadás képviselt: a Csárdáskirálynő, a Csodálatos mandarin, a Képzelt riport egy amerikai pop-fesztiválról és az Oidipusz király. Ki tudja, megvan-e még ez a film...