Negyedik Henrik király 2.

Elmúlt alkalommal kezdtük meg Füst Milán: Negyedik Henrik király című darabja 1964-es ősbemutatója körüli sajtó-kalandozásainkat. Az első részben a címszereplő Gábor Miklóssal - még a próbaidőszak előtt készült - készült interjút olvashattuk.

Amikor elkezdődtek a próbák, a Madách Színház igazgatója, Ruttkai Ottó, Pártos Géza rendező és a legfőbb főszereplők meglátogatták otthonában az idős írót. A találkozásról Dalos László hangulatos írásban tudósított a Film Színház Muzsika 1964. 42. számában. A könnyebb olvashatóság kedvéért ezt az oldalt is feldaraboltam :)

Mint a cikk elején olvashattuk, a látogatók magukkal hozták az első plakátokat. Valószínűleg ez lehetett:

Forrás: szinhaziadattar.hu

Legközelebb a stáblista következik képekkel.

Negyedik Henrik király 1.

1964. október 30-án került színpadra, a Madách Színház színpadára Füst Milán harminchárom évig íróasztalfiókban illetve könyvespolcokon rejtőző, addig csak kötetben olvasható drámája, a Negyedik Henrik király. A mű egy shakespeare-i léptékű királydráma a canossát járó német királyról, későbbi német-római császárról és egyúttal egy bonyolult lélek személyes drámája. Az ősbemutatót Pártos Géza rendező harcolta ki: neki volt köszönhető az idős Füst Milán színházi felfedezése: egy évvel korábban a Boldogtalanok, majd 1968-ban a Catullus is az ő rendezésében került először színpadra. E három előadás közül kétségtelenül a Negyedik Henrik jelentette a csúcspontot. Gábor Miklós pályáján is a legkiemelkedőbb szerepformálások közé tartozott, ő maga is többször nyilatkozta, mennyire szereti a darabot és a szerepet. Ezt az is bizonyítja, hogy évekkel később, amikor már rendezett, Andorai Pétert választva címszereplőnek, ő maga is színpadra állította a drámát. 

1964 nyarán, amikor még el sem kezdődtek az ősbemutató próbái, sőt, még a szereposztás részletei sem voltak ismertek Gábor Miklós előtt, készített vele beszélgetést Lelkes Éva. Elsőnek ezt olvassuk el a Film Színház Muzsika 1964. 35. számából:

Legközelebb Füst Milán otthonába látogatunk el a rendezővel és a főszereplőkkel.

Antonius és Cleopatra, 1946 (2.)

Folytassuk a Nemzeti Színházban bemutatott Shakespeare-tragédia kritikáinak olvasását. A téma első posztját ITT lehet visszaolvasni.

Előtte még annyit érdemes megjegyezni, hogy Mészöly Dezső fordításában a női főszereplő névalakja Cleopatra - a későbbi Vas István-fordítás esetében pedig a Kleopátra írásmóddal találkozhatunk.

A címszereplők: Tímár József és Bajor Gizi

A Népszava meglehetősen rövid, ám velős kritikával állt elő 1946. december 24-i számában, ezt teljes terjedelmében idézem (kiemelés tőlem):

A Nemzeti Színházban káprázatosan szép előadásnak voltunk tanúi, amikor megnéztük az Antonius és Cleopatrá-t. Major Tamás egyéni felfogású rendezése érvényre juttatja Shakespeare el nem avuló dicsőségét, ennek a tragédiának nagyszerű ívelését, mely átfogja, egységben tartja a zsúfolt történetet. Sokszor az volt az érzésünk, hogy csodálatos mesekönyvnek lapjai bontakoznak ki előttünk, melyeken megelevenedik minden álmunk, amelyet a klasszikus kor istenszabású alakjairól álmodtunk. A díszletek (Oláh Gusztáv munkája) s a jelmezek is segítettek a hangulatkeltésben, meg aztán főleg Bajor Gizinek (Cleopatra), Tímár Józsefnek (Antonius) és Gábor Miklósnak (Octavius) játéka nyomta rá a játékra tündöklő pecsétjét. Bajor Gizit végre olyan szerepben láthattuk, mely az ő sokoldalú, színes, rutinos és mégis ösztönöktől forrósított tehetségének legjobban megfelel. Itt aztán meg kellett mutatnia, hogyan kell modern ember számára maivá varázsolni egy kétezeréves női alakot, amely észrevétlenül mítosszá válik, vagy jelképpé. Tímár József alakítása szintén hibátlannak bizonyult. A kéjenc, tehetséges, rokonszenves, jóindulatú férfi e típusát alig tudná mostani színészeink közül olyan plasztikusan, természetesen, elhitetően megeleveníteni, mint éppen Tímár. A harmadik nagy szerep és alakítás Gábor Miklósé, aki a jéghideg, öntudatos Octaviust adta, mindvégig pontosan, egyenesvonalúan.

Bajor Gizi és Gábor Miklós

A Szabad Nép (a későbbi Népszabadság) kritikája Molnár Miklós tollából az újság 1946. december 22-i számában látott napvilágot. Ez egy sokkal terjedelmesebb írás volt, így kissé kimazsoláztam - a kihagyott rész általánosabb elmélkedés volt.

Most majdnem teljes egészében fölénk terül a darab és nagy terjedelme ellenére sem válik unalmassá, mert él, mozog és egymást gyorsítva, feszültségét egyre fokozva következik egymás után minden jelenet. Tartalom, háttér és a cselekmény mögött húzódó történelmi jelentőség egyaránt világosan előtűnik Major Tamás rendezéséből. A részletek pedig kidolgozottak, erőteljesek és művésziek. S mint valami mérlegen, úgy bukik alá egyre jobban Antonius serpenyője és úgy emelkedik Cézáré.

Miután felsorolja a hatalmas szereplőgárdát, közülük néhány alakítást félmondatban minősítve, a kritikus rátér a három főszereplő játékára, akik közül elsőnek Gábor Miklóst emeli ki. Ezt a részt és a záró bekezdést teljes terjedelmében idézem:

A tragédia nagy hármasa pedig a harmonikus, gyönyörű együttesből kiválva, de sohasem elválva izzó és csillogó színekkel rajzolja meg a három nagy egyéniséget. Közülük talán Gábor Miklósé az első dicséret, mert ez a fiatal színész töretlen vonalban, szerepének egyéniségét és jelentőségét egyaránt megértve nyújt minden részletében vonzó és hiteles alakítást.

Tímárnak minden szava meleg és őszinte. A hibáiban is nagy Antoniust belülről világítják át a fények, érzéki szenvedélye kifejezi a gyönyör ittasságát és a kötöttség fojtogató erejét. Hősi lendülete illő a világ egyharmad részének urához s hibájának jelentősége a hanyatlásához.

Bajor Gizi egy gazdag művészélet finom mesterségbeli rafinériáját s egy tartalmas emberélet számtalan tapasztalatát alkalmazta szerepére, csupa furcsa, nyers, mégis elbűvölő színnel festett Cleopatrára. Szépségének érzéki pompája, meglepő, új, hol selymes, hol horzsolóan érdes hangok, sok apró kis grimasz, mozdulat, fennköltség és félelem vegyül el benne, hogy kifejezze szerepét: az ágytól a kriptáig.

Oláh Gusztáv ötletes, színpompás, stílusos díszleteket tervezett. Dávid Gyula zenéje túlnő a megszokott kísérőzenéken. Jellemzi nemcsak a darabot, hanem az egyes képek és szereplők hangulatát is.

Octavius és a halott Cleopatra

Antonius és Cleopatra, 1946 (1.)

1946-ban a fővárosi színházkedvelők mintegy karácsonyi ajándékul kapták a Nemzeti Színház káprázatos Shakespeare-előadását, melyben Gábor Miklós Octavius Caesar szerepét játszotta. Ezt fogjuk körüljárni a korabeli kritikák és fennmaradt képek segítségével (a képek forrása az OSZMI Színházi adattára).

Hogy a szerepet belehelyezzük Gábor Miklós színészi életébe, érdemes átfutni ennek a kronológiai összeállításnak a végét, az 1945-ös és 1946-os éveket. A frontot megjárt fiatal színész 1945 tavasza után elképesztő mennyiségben kapta a színpadi szerepeket, szinte havonta, kéthavonta premierje volt, s aztán ezek az előadások persze műsoron is maradtak. Statisztika nincs róla, de nem lennék meglepve, ha havonta 25-30 előadásnál kevesebbet játszott volna. 1947-ben ugyanez a trend folytatódott...

Az Antonius... egyik próbáján Major Tamással

A 41 fős szereplőgárda felsorolása rengeteg helyet igényelne - így önkényesen ragadom ki a szerintem legfontosabbakat:

Antonius: Tímár József
Cleopatra: Bajor Gizi
Octavius: Gábor Miklós
Lepidus: Kőmíves Sándor
Sextus Pompeius: Básti Lajos
Aenobarbus: Görbe János
Jós: Baló Elemér
Octavia: Létay Klári
Charmian: Olty Magda
Iras: Tóth Éva

Rendezte: Major Tamás
Díszlet: Oláh Gusztáv

Jelmez: Nagyajtai Teréz

A kísérőzenét Dávid Gyula írta. A tragédiát Mészöly Dezső új fordításában mutatták be. A premiert 1946. december 20-án tartották.

A címszereplők: Bajor Gizi és Tímár József

 

Mielőtt beleolvasunk a kritikákba, egy szempontot érintenünk kell. Az 53 éves színészkirálynőnek, Bajor Gizinek ez első igazán nagy szerepe a háború után. Mégpedig abban a Nemzeti Színházban, ahol korábban több pályacsúcsot is megért és ahol ekkor, alig másfél év leforgása alatt teljesen megváltozott a légkör, a vezetés és az egész társulat. Megjelentek a fiatalok - "új időknek új dalaival", s ugyanakkor Bajor Gizi és a háború előtti színjátszás hívei mellett új közönség is megjelent, új igényekkel... Ilyen közegben, ellentétes indulatok és elvárások között született meg az előadás és születtek meg a róla szóló kritikák. Ha mi most itt egy Bajor Gizi-blogban lennénk, sok részletet lehetne erről mesélni. Akit ez a vonatkozás jobban érdekel, ajánlom, lapozza fel Bános Tibor: Újabb regény a pesti színházakról 1945-1949 című kötetének a 272. oldalon kezdődő részletét és hozzá Gábor Miklós: Szerelmeslevél Bajor Gizihez című írását.

Mi pedig forduljunk a korabeli kritikákhoz, bár közülük több fontosat még nem sikerült megtalálnom. De azok is érdekesek, amelyek eddig előkerültek :)

A főváros folyóirata, a Budapest ezt az átfogó képet adta Major Tamás rendezéséről:

Hol vagyunk már az avult historizmustól, mikor Shakespeare alakjai mögött a valódi Antoniust, a valódi Cleopatrát keresték? Még ruhájuk sem valódi: Nagyajtai Teréz színes, festői jelmezei épp csak a valódiság illúzióját akarják fölkelteni egy jellegzetes dísszel, fejékkel, másként Cleopátra kosztümjét akár ma is lehetne hordani. De ki is kíváncsi színházban a valódi Rómára és a valódi Egyiptomra? Oláh Gusztáv remek díszlete egyetlen oszloppal jelzi jobbról Egyiptomot, egy másikkal balról Rómát, s a kettő között, szétnyíló függönyök hasadékaiban egy-egy falrésszel palotákat, néhány fával csatatereket. Ezek a gyorsan nyíló, gyorsan záródó függönyök, s mögöttük néhány jelzés, elegendőnek bizonyultak a rendező, Major Tamás kezében, hogy elénk állítsák a színteret, s kitűnő segédeszköznek, hogy megmentsék a darab ritmusát. Nincs még egy darabja Shakespeare-nek, amelyben ennyi színváltozás lenne, s még egy, amelyet épp ezért a múltban értelmetlenné ne szabtak, toldoztak volna. Most, hogy egészében, egyvégtében láthatjuk a művet, nemcsak a főszereplők alakja, fejlődése világos, hanem mindenkié. A rendezés méltó és végleges megoldást talált, s úgy érezzük, méltó és végleges a fordítás is, Mészöly Dezső munkája.

A Budapest kritikusa csak a címszereplőket méltatta. Gábor Miklósról a Színház című képes hetilap 1947. január 4-i számát idézem, a nagy tekintélyű Márkus László véleményét:

GM "kölyökcézárja" öntudatos, friss, nemes, emberségesen célratörő fiatalember, s ezt azért kell mégis kiemelni a többi jó teljesítmény közül, mert egy meredeken felfelé ívelő színészpálya jelentős állomását jelöli.

Gábor Miklós és Bajor Gizi

Legközelebb két napilap kritikáját mutatom meg, további fényképekkel.