Ex - ráadás

Idéztem már az ötven évvel ezelőtt Gábor Miklós főszereplésével  bemutatott Szerb Antal-vígjátékról a Film Színház Muzsika és két országos napilap kritikáját. 

Címlapkép :)

Ma olvassunk bele együtt Nagy Péter beszámolójába, mely az Élet és Irodalom  1965. 22. számában jelent meg. Szerzője az Egy furcsa lelet című írását beválogatta a Két évad és ami megelőzte című, a Szépirodalmi Kiadónál 1966-ban megjelent gyűjteményes kötetébe is. Ehhez képest, szerintem kicsit elnagyolta a cikket, nem tájékozódott róla, hogy Szerb Antal mikori darabjáról van szó (pedig a Film Színház Muzsika is megírta beharangozó cikkében...). Sőt, szerintem magát a darabot is felületesen ítélte meg.

Az Ex kitűnő példája annak, hogy szellemes dialógus csak akkor lehet haatásos a színpadon, ha az a szituációból fakad, s azt emeli fel; bármilyen ötletes a párbeszéd önmagában, ha nincs dramaturgiai funkciója, igazi hatás nélkül csattan el.

Mégsem volt kár kiásni ezt a darabot - részben azért, mert az író emléke is megérdemli, talpraesett vígjátékoknak amúgy sem vagyunk bőviben, részint pedig mert ez a Madách Színház együttesének megint kellemes lehetőséget nyújtott egy kedvesen mulattató előadásra. Ha az is az érzésem, hogy a darab nagy jövője az operettszínpad lenne, Pártos Géza jól pergő, túlzott hatásvadászat nélküli rendezése akkor is örömöt ád. [...] ís kicsit azt is sajnálom, hogy a hercegnő és a szélhámosnő szerepét nem ugyanaz a színésznő játszotta - ez nagy mértékben fokozta volna az előadás humorát. Erre egyébként a mostani szereposztás szinte önkéntelenül is felhívja a figyelmet, mert Vass Éva szélhámosnője inkább álöltözetű hercegnő, Csűrös karola hercegnője meg mintha nem éppen a királyi palotákban lenne otthonos.

Az előadás sikerének fő súlya Gábor Miklóson van, aki komikus királynak is olyan pompás, mint tragikusnak. Elsősorban mozgásával, gesztusaival jellemzi jól Sancho királyt és közérzete változását; az első felvonásban ő is sziporkázik, a továbbiakban a szereppel együtt kicsit az alakítás is megsápad, bár Gábor sokat tesz azért, hogy a derült, kedves hangulatot fenntartsa ott is, ahol a darab utánaenged.

Mellette, és igazán mellette kell említeni Körmendi János szárnysegédét: végig azonos tónusú, kitűnő mulatság ez a lojalitásból forradalmár Medina Sidonia, aki éppenb akkor a legszárnysegédebb, amikor úgy látszik, nincs már szárny, amelyen segíteni lehetne. Ajtay Andor az öreg szélhámos szerepét megajándékozza egyénisége vonzerejével; Horváth Jenő kissé túlkomédiázza a "véresszájú" Alcala szerepét, mely enélkül is eléggé mulattató lenne.

Egyelőre ennyi kritikához fértem hozzá. Érdekes, hogy az országos napilapok közül se a Magyar Nemzet, se  a Magyar Hírlap nem közölt recenziót, pedig általában minden fővárosi színházi előadásról megemlékeztek. Létezik még több kritika, de olyan lapokban jelentek meg, amelyekhez ebben a pillanatban itt Nagykanizsán nem tudok hozzáférni. Természetesen nem is biztos, hogy mindegyik érdekes és érdemi, de a dokumentálás kedvéért azért idemásolom adataikat:

Csili 1965. 6. szám (Garai Tamás)

Esti Hírlap 1965. május 12. (Zsugán István)

Hétfői Hírek 1965. május 10.

Képes Újság 1965. június 5. (Geszti Pál)

Közalkalmazott 1966. január 12. (Székely János)

Magyar Ifjúság 1965. május 22. (Simon Gy. Ferenc)

Pestmegyei Hírlap 1966. február 19. (Padányi Anna)