Fodor Géza Gábor Miklósról

A mai posztban csak egy rövid, ám annál fontosabb véleményt szeretnék idézni Gábor Miklósról, amire szintén bibliográfiai keresgéléseim közben akadtam.

Aki mondta: Fodor Géza esztéta, dramaturg, egyetemi docens - és én teszem hozzá, hogy úgy egyáltalán, egy nagyon nagy "koponya", nagy gondolkodó.

Fodor Géza (1943-2008)

Én elsősorban mint operakritikust ismertem meg és szerettem meg. Különösen sokat olvastam abban az időben, amikor a Muzsika című folyóiratban az eleinte műsoros videokazettán, később DVD-n is hozzáférhető, a világ jelentős operaházaiban rögzített kiváló operaelőadásokról írt összehasonlító kritikákat. Ekkoriban volt, hogy végre kis hazánkban is kezdtek hozzáférhetővé válni ezek a videók, illetve megjelent a televíziós kínálatban a Mezzo (akkor még Muzzik) televízió, ahol külföldi operaházak előadásaiból is sokat el lehetett csípni - ha már a magyar közszolgálati televízió olyan mostoha volt (máig az) ezen a téren (is). De nem csak ezekről írt, hanem a hazai operaelőadásokról is, és tudtam, hogy a véleménye etalon ezen a téren. Szóval akkoriban alig vártam, hogy megjelenjen a Muzsika friss száma, annyira kíváncsi voltam írásaira.

Aztán jött a hír, hogy Fodor Géza beteg és hamarosan a halálhíre is. 2008 őszén, 65 évesen ment el, biztosan ő is "tele kofferral". Néhány évvel később egy alkalommal közös ismerős révén beléphettem lakásába és láthattam elárvult dolgozószobáját és fantasztikus könyvtárát, ami egy szabályos paradicsomnak tűnt számomra...

Még megemlítem, hogy életében megjelent könyvei mellett halála után felesége gondozásában megjelentek operakritikái Mi szól a lemezen? címmel, eddig három kötetben.

Fodor Gézának erős köze volt a prózai színházhoz is, hosszú ideig a Nemzeti Színház, majd a Katona József Színház dramaturgja volt. Egyetemi tanárként esztétikát, színház- és drámatörténetet tanított. 

A Muzsika mellett munkatársa volt az Élet és irodalomnak, a Színház című szakfolyóiratnak, alapító tagja és szerkesztője a Holmi-nak. És ezzel végre rátérek Gábor Miklósról alkotott véleményére, csak előtte szerettem volna egy rövid portrét rajzolni róla a magam módján.

Két kollégája is közreadta Gábor Miklósról alkotott véleményét.

Koltai Tamás színikritikus Fodor Géza-nekrológjában a következő bekezdést olvashatjuk a  Színház című folyóirat 2008. 12. számában. Az írás címe: A színházi ember ethosza - Koltai Tamás Fodor Gézától búcsúzik.

Amilyen szerény és visszafogott volt, olyan határozott a véleményében. Még tavasszal megkérdeztem tőle, szerinte kik azok a meghatározó magyar színházi személyiségek a közelmúltból, akiknek az alakja emblematikus és feldolgozásra várna, mondjuk, egy jubileumi lapszámban. "Ketten vannak - mondta rövid gondolkodás után -, akik a múlt század második felében a legjelentősebbek voltak, és a legnagyobb hatást gyakorolták a színházra, Gábor Miklós és Major Tamás." Talált, süllyedt, gondoltam a nyilvánvaló válasz hallatán.

Major Tamás és Gábor Miklós 1946-ban a Nemzeti Színházban egy próbán

A másik szerző és kolléga Spiró György, aki a Színház című folyóirat 2010. 2. számában  Major Tamásról megjelent tanulmányában (címe: Major elvtárs) írt így:

2008 tavaszán, amikor a SZÍNHÁZ [a folyóirat] negyvenedik évfordulójára szánt ünnepi számot szerkesztettük, megkérdeztem Fodor Gézát, kiket emelhetnénk jubileumi fénybe az időszak magyar színháztörténetéből. Pillanatnyi habozás nélkül jött a felelet: "A múlt század második felében a magyar színháznak két kiemelkedő alakja volt: Gábor Miklós és Major Tamás." Amilyen evidensnek és megfellebbezhetetlennek  tűnt Fodor Géza válasza, illetve választása, olyan kivitelezhetetlennek bizonyult, hogy a két színháztörténeti óriás megjelenjen a jubileumi számban. Munkásságuk nincs feldolgozva, rendszerezve, életművüket a történetírás és a kritika nem elemezte hitelesen, sőt hagyta, hogy mind a mai napig politikai manipulációk, torzítások, hazugságok fedjék el működésük korszakalkotó szakmai jelentőségét.

Spiró záró mondatai Gábor Miklós és Major Tamás életművének feldolgozatlanságáról már igazából nem tartoznak szorosan mai tárgyunkhoz, de idézem, mert sajnos ez ügyben azóta sem történt továbblépés...

Mindenesetre Fodor Gézáról már operakritikái olvasásakor is tudtam, hogy ő egy etalon a magyar szellemi életben, és ezt az értékelését is megismerve erről még inkább meggyőződtem...

Avar István Gábor Miklósról

A blogbejegyzések írásával párhuzamosan folyamatosan bővítem a  Gábor Miklós bibliográfia anyagát. Néha el is veszek benne, mert most már annyi tételből áll, hogy nehéz a csoportosítás... 

Közben persze sok érdekességgel találkozom, olyan könyvekkel, cikkekkel, említésekkel, amiket eddig nem láttam, vagy csak futólag.

Egy ilyent szeretnék most megosztani. Avar Istvánnal - aki annak idején Horatio volt az 1962-es Hamletben Gábor Miklós oldalán - nagy interjút készített a Színház című folyóirat 2001. évi 4. számába Virág Katalin, abból származik a részlet. 

De előtte két kép, forrásuk a szinhaziadattar.hu:

"Esküdjetek!" Szénási Ernő (Marcellus), GM és Avar István

"Haj, szegény Yorick!" GM, Avar István és Kőmíves Sándor (1. sírásó)

Avar István szavai:

Felejthetetlenek viszont a Hamlet próbái. Horatio szerepe nem az a kimondott színészálom, mégis örültem, amikor megkaptam. Akkoriban jöttem fel vidékről, nekem mindenképpen tanulságos feladat volt. Menet közben vált igazán fontossá a szerep. Sokszor elmondtam, ha könyvet írnék a pályámról, abba is beleírnám, hogy nem győztem nézni, ahogyan Gábor Miklós próbált. Olyan felkészülten jelent meg mindennap. Gyakran vitatkoztak Vámos Lászlóval, de indulat, veszekedés nélkül érveltek. Más előadás próbáira is képes voltam bemenni, hogy figyelhessem, ahogy Miklós dolgozik. Hitem szerint a rendező a színész játszótársa, munkatársa és nem parancsnoka. A Hamlet próbáin két ember, egy színész és egy rendező kemény harcát láttam egymással és a darabbal. Nagyon tanulságos volt. Egész további pályámra hatott.

Egy ifjú Schiller-hős 4.

Gábor Miklós Ferdinándjából, és egyáltalán, az egész előadásból néhány dolog azért az utókorra maradt, és most nem csak a kritikákra és a fényképekre gondolok.

1952-ben az Ármány és szerelem két jelenetét filmre vették fel. Készítette a Magyar Filmgyártó Állami Vállalat a Nemzeti Színház színpadán. Az operatőr Illés György volt, a rendező - nyilván csak a felvételé, hiszen magát a színházi előadást Gellért Endre rendezte - Makk Károly.

Az első jelenet: részlet a 2. felvonásból, a szín: Lady Milford szalonja. Ebben van az öreg komornyik jelenése, akinek két fiát adták el Amerikába katonának, csak hogy a herceg meg tudja venni kegyencnőjének a mesés nyakéket, illetve a Lady és Ferdinand drámai párbeszéde.

A filmben Lady Milford szerepét Lukács Margit játszotta, hiszen Bajor Gizi már nem volt az élők sorában...

A második jelenet: részlet a 3. felvonásból, mely Miller muzsikus otthonában játszódik.

Hogy ez a film megvan-e, nem tudom, nem találtam nyomát, csak annak, hogy egyáltalán készült ilyen. Pedig milyen jó lenne, ha valaki előkotorná...

GM Bajor Gizivel a 2. felvonásban. Forrás: szinhaziadattar.hu

Viszont a 2. felvonás ugyanezen jelenetéből ismert egy hangfelvétel, amely meg is jelent hanglemezen a Színészmúzeum sorozatban (Hungaroton LPX 13839). A lemezborítón lévő információ szerint 1950. januárjában készült, s itt a Lady szerepében Bajor Gizi hallható. Ez egy akkori rádióközvetítés hanganyagából maradt fenn. Ám, hogy a teljes felvétel megvan-e a rádió archívumában, nem tudom.

Vettem a bátorságot és alkottam ennek a jelenetnek egy részéből, ahol Gábor Miklósnak is több mondata van, egy kis videoklipet.

Aki már régen találkozott a darabbal, egy kis emlékeztető: Lady Milford, a herceg kegyencnője igaz szerelemmel beleszeretett Ferdinándba. Feltárja a férfi előtt tragikus élettörténetét, aki megdöbbenten tapasztalja, hogy a hölgy nem az a léha teremtés, akinek gondolta, de természetesen ez sem tántoríthatja el igazi szerelmétől, a kis polgárlánytól.

Létezik még egy kis hangtöredék az előadásból a bajorgizi.hu oldalon. Ebben nem szerepel Gábor Miklós, de azért felemlítem. Benne összemásoltak két részletet: a Lady és Miller Lujza találkozásának jelenetét (Lujza szerepében Ferrari Violetta), illetve Lady Milford búcsújának néhány mondatát. Ez egy körülbelül 4 perces montázs és ITT LEHET MEGHALLGATNI. Annyiban nem túl szerencsés a videoszerkesztés, hogy míg a Lady Miller Lujzával beszélget, a képen nem vele, hanem a szobalányával látjuk. Így most én másolok ide egy képet Bajor Giziről és Ferrari Violettáról, ebben a jelenetben:

És van Gábor Miklóssal még egy érdekes kis villanás. Alig egy perc, ám ez élő filmfelvétel, egy érdekes csavarral. Részlete ugyanis az 1957-ben készült Éjfélkor című filmnek, melyben Gábor Miklós egy akkori önmagához nagyon hasonló népszerűségű színészt alakít. Károlyi János nős férfiként szeret bele egy, a pályáján származása miatt előmeneteli nehézségekkel küzdő balerinába, Vikibe (Ruttkai Éva). A lány itt egy külföldről hazalátogató volt kollégájával színházba megy, éppen az Ármány és szerelem utolsó jelenetének elejére ülnek be a páholyba. A filmben összecseng a félrevezetett Ferdinánd és az őt alakító színész féltékenysége...

Tüzetesen megszemlélve a részletet és összehasonlítva az igazi Ármány és szerelem előadás képeivel, amelyekből az előző alkalmakkor többet is mutattam, úgy látom, hogy a filmjelenetet valóban a Gellért Endre által rendezett előadás díszletében forgatták, sőt, Ferdinánd és Lujza jelmeze is ugyanaz, csak Lujza nyakában nincs ott a kis kendő.  Abban viszont kissé tanácstalan vagyok, hogy ki a filmben Lujzát játszó színésznő. Talán Gordon Zsuzsa?

Akkor nézzük a Ferdinándot játszó Károlyi Jánost alakító Gábor Miklóst :) csak előtte nem árt feltekerni a hangot:

Ezt a kiegészítést május végén fűzöm a poszthoz, ugyanis kiderült, hogy ki volt Gábor Miklós partnere ebben a filmbeli jelenetben: Soós Edit. Az információt Gábor Júliától kaptam, innét is nagyon köszönöm!

Egy ifjú Schiller-hős 3.

Az Ármány és szerelem Gellért Endre rendezésében hosszú ideig a Nemzeti Színház műsordarabja maradt, rendkívüli sikerrel játszották. Egy kisebb felújításon is átesett, 1951. szeptember 19-től ugyanis a kamaraszínházból (a Hevesi Sándor térről) átvitték a "nagy" Nemzetibe.

1953-ban jelent meg a Színház és Filmművészet című, havonta kiadott szakfolyóirat 1953. 6. számában az alábbi kritika Vajda György Mihály tollából, mely a 250. előadás tapasztalatai alapján íródott. A vonatkozó egész bekezdést idemásolom, mely együtt tárgyalja a szerelmespár, Lujza (Ferrari Violetta) és Ferdinánd (GM) játékát, leöntve most is az 50-es évek szelleméből fakadó osztályharcos mázzal...

Somlay Artúr, Gózon Gyula, Ferrari Violetta és GM. Forrás: szinhaziadattar.hu

Amúgy ez az a kritika, ami éppen ellentétesen ítéli meg mindkét szereplő játékát, mint amit a múltkor megmutattam. Lehet, hogy a színészi játék tényleg változott ennyit a premiert követő másfél évben, de lehet, hogy Vajda György Mihály már a premierről is valami nagyon hasonlót írt volna...

A rendezés a színészekkel együtt, talán éppen a bírálatok nyomán, menet közben javított a hibákon. Ma már nem nyeli el a dráma forradalmi lendületét az előadás túlzott szentimentalizmusa - ahogyan ezt Gyárfás Miklós 1950-ben még megállapította. A zsarnokság erőszakossága és ármánya ellen harcoló szerelmesek, Lujza és Ferdinánd (Ferrari Violetta és Gábor Miklós) a drámában buknak, de a nézők lelkében győznek. Érezzük, hogy ők a jövő emberei és ezért erősebbek a körülöttük tobzódó feudális zsarnokságnál. Bukásuk győzelem az elnyomás sötét hatalmai felett, nem menekülés a rossz világból. Elhisszük nekik, hogy ők azt a világot képviselik, ahol lehullanak rólunk az osztályok gyűlölt bilincsei, ahol az ember: ember és semmi más, hogy ők a mieink, hogy haldokló kezük utolsó mozdulata a mi világunk felé mutat. És ez annál világosabb lesz a közönség előtt, minél forróbban perzseli meg Lujza és Ferdinánd szerelmének lángja. A jubileumi előadás ebből a szempontból felülmúlta az előzőket. De Ferrari Violetta Lujza tizenhatéves ártatlanságának ábrázolásával is többet tudott adni az osztályokon áttörő, forradalmi erejű szerelem tüzéből, mint partnere. Gábor Miklós alakításának férfias erejét nem csökkentené, ha több líraiságot (nem lágyságot!) vinne játékába a szerelmes jelenetekben.Ezáltal a dráma eszmei mondanivalóját jobban kidomborítaná. Annál inkább meggyűlöljük a kancellár és cimborái képviselte zsarnokságot, a német kisfejedelmi udvar züllöttségét és az egész kizsákmányoló feudális társadalom rothadtságát, minél jobban megszeretjük a szerelmeseket, minél inkább elragad bennünket az osztálytársadalom béklyóitól szabad érzelmeik hevessége. Az előadások folyamán szerelmük érzelmes lágysága harcos keménységgé edződött.

Gábor Miklós jellemábrázolása az első előadások óta kétségtelenül fejlődött. Mikor Lujza kikényszerített levelétől félrevezetve térdreborul a kancellár előtt, már nem a szerelmi csalódása miatti elernyedt ifjút ábrázolja, hanem a bizalmában csalatkozott férfit. Érezteti, hogy a szerelme ellen irányuló erőszak belsőleg elszakította a feudális világtól, s végleg ahhoz a szabad világhoz kötötte, amelyet a polgárleány iránti érzelmeiben vél megragadni. Most csalódnia kell abban, akiben bízott. Ez viszi gyilkosságba és ez vezeti öngyilkosságba. Gábor Miklós játéka nem feledteti el velünk, hogy Ferdinánd megfontoltan gyilkol, mielőtt öngyilkos lesz. A maga részéről úgy oldja meg az ötödik felvonás problémáját, hogy féltékeny szerelmes helyett ítélkező bíróként öl, de nem Lujzáját gyűlöli, hanem a feudális világot, amely - hite szerint - még Lujzát is lealjasította.