Még egy "Danton halála" kritika

A múltkori Demeter Imre-cikk után némi keresgéléssel még egy korabeli kritikát sikerült fellelnem a Madách Színházban ötven évvel ezelőtt bemutatott Danton halála című Büchner-dráma előadásáról. Nagy Péter: Két évad - és ami megelőzte című kötete rejtegette magában. Eredetileg az Élet és Irodalom számára íródott - a forrást sajnos a kötet nem közli, sőt, még az évszámot sem; így én ideírom, hogy sikerült felderíteni, miszerint az ÉS 1964. 1. számában jelent meg először nyomtatásban. Hát, ahhoz képest, a szerző összegyűjtött színikritikáinak kötete 1966-ban a Szépirodalmi Kiadónál látott napvilágot, nagyon gyatra a szerkesztése... Ilyen alapvető információk nélkül tartalmazza a szerző majdnem 100 kritikáját félezer oldalon. Szerencsére legalább név- és címmutatója van. (Bocsánat, ezeket a mondatokat a bennem élő könyvtáros diktálta...)

Robespierre: GM és Saint-Just: Avar István (1963)

Nagy Péter kritikája (az említett könyv 259-262. oldalain) meglehetősen visszafogott. Ő is Büchner személyével, a darab keletkezési körülményeivel, majd értelmezésével kezdi, s ezekről elég hosszan, kiváló felkészültség birtokában, de nem igazán élményszerűen értekezik, majd írásának második, sokkal rövidebb felében tér csak rá a konkrét előadásra. Innét szó szerint idézem (a kiemelés természetesen tőlem származik):

Hiába Szinte Gábor kiváló, rendkívül sokrétű felhasználásra könnyen alkalmas és erős hangulatot sugárzó művészi díszlete, hiába Ádám Ottó egészében jól átgondolt és sok részletfinomsággal megoldott rendezése, mely különösen a nehéz és remekül színpadra állított tömegjelenetekben csillog, a darab - divatos gallicizmussal élve - "nem jön át a rivaldán", s a nézőt, bár elismeréssel hajol meg az egyes és együttes erőfeszítés előtt, a mű hidegen hagyja.

Pedig az egyes alakításokról is jót kell mondani. Bessenyei Ferenc Dantonja ugyan a fáradtság, kiégettség ábrázolásában sokszor az oly kevéssé franciás tempótlanságba csúszik, de ezért kárpótol gyönyörű orgánuma, melyen Kosztolányi Dezső modernül friss fordítása zeng, különösen a védőbeszéd jelenetében, ahol valóban a ragyogó néptribun jelenik meg előttünk. Gábor Miklós Robespierre-t a ráció megszállottjaként jellemzi, aki igazáról nemcsak a konventet: a nézőt is meggyőzi; Tordy Géza életteli és hiteles Desmoulins. A nőalakok Büchner drámájában alig emelkednek ki a romantika sablonjaiból; Tolnay Klári, Vass Éva, Psota Irén érdeme, ha egyéniséget nyernek, önálló érdeket is felkeltenek ebben az előadásban. A főszereplők mellett a rendkívül népes szereplőgárda minden egyes tagja valójában említést érdemelne teljesítményéért;  nem rajtuk múlik, ha ez az előadás előreláthatólag nem lesz hangos közönségsiker.

Ez volt Nagy Péter kritikája - felkészült, de nekem nagyon sótlan írás. Szerintem már az előadás megnézésének is ilyen "sótlanul" állt neki... Annyiban végül is igaza lett, hogy a színház nem túl sokáig tartotta műsorán az előadást, legközelebbre megpróbálok utána nézni, hogy nagyjából meddig játszották.

A cikk érdekes utójátéka, hogy amikor másfél évtizeddel később, 1978-ban a Nemzeti Színház megerősítése ürügyén (is) hatalmi szóval felrobbantották a három legjobb, legprogresszívebb vidéki színtársulatot (Kaposvár, Szolnok, Kecskemét), hogy velük erősítsék meg "a nemzet színházát", akkor annak élére az irodalomtörténész Nagy Pétert nevezték ki, mint egy pártvonalon "megbízható"-nak tartott, művelt embert; rendezőként pedig alája rendelték a renitensnek számító Zsámbéki Gábort és Székely Gábort; s az új éra első előadásaként Székely Gábor éppen a Danton halálát rendezte meg...

Ezeket az időket azért is említem fel, bár Gábor Miklós Robespierre-jéhez nincs közvetlen köze, mert az akkor néhány éve Kecskeméten Ruszt Józseffel dolgozó Gábor Miklós (és Vass Éva) is újra fővárosi művészek lettek - bár szerintem ez nem feltétlenül használt a pályájuknak. De ezekről a kérdésekről majd később beszéljünk a blogban. Legközelebb Gábor Miklós egyik könyvéből idézek, hogyan talált rá Robespierre alakjának nyitjára.