Gábor Miklós - Robespierre-ről

Már három posztban foglalkoztam Büchner: Danton halála című drámájának 1963. december 20-án bemutatott előadásával, amelyben Robespierre-t Gábor Miklós játszotta, aki ezt pályája egyik legfontosabb szerepének tekintette.

Eddig olvashattuk a Film Színház Muzsika rövid tudósítását az első színpadi próbáról, majd idéztem Demeter Imre és Nagy Péter korabeli színikritikáiból.

Mint ígértem, ma maga Gábor Miklós következik, aki könyveiben többször is megnyilatkozott a témáról. 

A színész árnyéka című, 1972-ben napvilágot látott második könyvében rendkívül érdekes megközelítésben szólt a szerepről. Akinek megvan a könyv és érdekli részleteiben, a 214. oldaltól érdemes elkezdeni az olvasást és úgy tíz oldalon át folytatni. A könyv ezen oldalai előadások utáni jegyzetekből öltöttek testet. Bennük Gábor Miklós két olyan darabot és szerepet vet össze, amely daraboknak és szerepeknek - látszólag - semmi közük egymáshoz.

Gondolatmenete Füst Milán: Catullus című darabja apropóján indult. A drámát, amelyben Metellust játszotta, a Danton halála után körülbelül négy évvel mutatta be a Madách Színház. Úgy érezte, hogy annak egyik előadásán különösen jól játszott, új dolgokat fedezett fel Metellusról és rájött, hogy ennek a figurának a magyarázatát Robespierre-nél találja meg. S bár úgy tűnik, a két darabnak és a két szerzőnek semmi köze sincs egymáshoz, Gábor Miklós színészként és gondolkodóként egészen új aspektusokat fedezett fel Robespierre és Metellus között. Rendkívül érdekes szellemi kalandozás, nagyon érdemes elolvasni. Mivel itt a blogban a Catullus-szal még nem foglalkoztunk, ezért nem másolom ezt a részt ide, csak innét buzdítok olvasásra - egyelőre. Ha nincs meg otthon, könyvtárba is be lehet menni, a könyv jelzete 792 G 14.

A két főszereplő: Robespierre (GM) és Danton (Bessenyei Ferenc)

Kos a mérlegen (Szépirodalmi Kiadó, 1990) című könyvében is foglalkozik Robespierre-rel. Itt is szól az általa átélt rokonságról Metellus-szal. Ám előtte elmeséli, annak idején hogyan talált rá színészileg a figurára. Mivel ez a rész annyira nem hosszú, belefér egy blogbejegyzés keretébe, ide másolom a könyv 143. oldaláról:

A Danton halála első próbáin (Robespierre-t játszottam) tartásom érthetetlenül merev, mozdulataim érthetetlenül görcsösek voltak. Hasztalan próbáltam fellazítani könyököm, derekam, testem nem engedelmeskedett. Kínomban már azzal gyanúsítottam magam, hogy egyik közéleti működéséről ismert kollégám görcsös, bábszerű mozdulatait utánzom. Egy próbán aztán így tettem fel a kérdést: mit akar nekem mondani merev tartásom? Ha elfogadom, nem ellenkezem vele? Abban a pillanatban rájöttem, hogy nem én, a színész vagyok görcsös, hanem Robespierre. Hogy Büchner Robespierre-je alig más, mint feszes, túlságosan is feszes tartás + szó. És rögtön megértettem valamit nagy politikus kollégám egyéniségéből is, valami alig megfogalmazhatót, amit csak gerincem és mozgásom pletykált nekem róla. "Kis vidéki Robespierre!' - vigyorodtam el kajánul. Eszembe jutottak színésztársaira vetett aggodalmasan zsarnoki pillantásai, miközben zsenialitásával szórakoztatja őket. Tartásom leleplezte nekem a komédiást, a kajánt, a szervilist, a dörgölődzőt és a bátrat, akit gyűlöltem és akit szerettem, aki zavart és akitől tanultam, aki számít és aki nem számít - anélkül, hogy vesződnöm kellett volna az összeférhetetlennek tűnő tulajdonságok összebékítésével, töprengenem arányaikon, anélkül, hogy alakjának megítélésével foglalkoznom kellett volna: telibe találtam őt - és egyben Robespierre-t. De magamat is, viszonyomat hozzá és Robespierre-hez. Abban a pillanatban a kolléga árnyéka eltűnt, elvesztette jelentőségét. Csak közvetítő volt Robespierre és köztem.

Gábor Miklós könyvei valóságos kincsesládák, én legalábbis állandóan új és új dolgokat találok bennük: korábban még fel nem fedezett, vagy meg nem értett gondolatokat (ez utóbbiakból különösen sok van...), pedig mindegyiket jó néhányszor olvastam - és még fogom is olvasni...