Gábor Miklós Mozartról

Mozart legelső emlékműve: Salzburg, 1842

Mielőtt elkezdem a legutóbb megígért témát, salzburgi utazásom élményei inspiráltak arra, hogy felidézzem Gábor Miklós szavait Mozartról. Ezt a gondolatsort ugyan már idéztem egyszer, de nem itt, hanem másik, "katalisztes" blogomban, és már elég régen. Ezért azt gondoltam, nem haszontalan újra megmutatni.

Előtte érdemes megnézni ugyanott közzétett másik kis írásomat, amelyben megpróbáltam összefoglalni Gábor Miklós és a zene kapcsolatát.

Jöjjön tehát az idézet, hogyan látta Gábor Miklós Mozartot. Ezeket a gondolatokat a Magyar Rádióban mondta el, amikor, valamikor az 1960-as évek második felében vendége volt a Kedves lemezeim című műsor-sorozatnak. A műsor szövege szerencsére megjelent nyomtatásban A muzsika hullámhosszán című könyvben (Bp. Zeneműkiadó, 1970), így pontosan tudom idézni:

Van a zene világában egy ember, ha úgy tetszik, egy szerep, akit legjobban csodálok. Mozart. A Hamletre emlékeztet engem. Sötét ruhában van, arca csillogóan fiatal. Gyerek és férfi. Titokzatos és szívszaggatóan őszinte. Diadalmas és megalázott. A fájdalom és a bölcsesség a formai tökéletesség eleganciáját öltötte magára.

Nem tudom, Gábor Miklós mennyit foglalkozott Mozarttal, olvasott-e sok vele foglalkozó irodalmat vagy mindez közvetlenül a művei sok éves, évtizedes hallgatása nyomán kristályosodott ki benne. De ilyen rövid terjedelemben ennyire jellemző és szemléletes összefoglalást, amiben még ott van saját színész-habitusa is, nem olvastam Mozartról. Szerintem egyszerűen tökéletes.

E tökéletes gondolatsorhoz egy tökéletes zene, Mozart hegedűre, mélyhegedűre és zenekarra írott Sinfonia concertante-jának (K. 364) második tétele: