FELVIDÉKI JUDIT: Visszaemlékezésem a Rettenetes szülők forgatására 5.

A forgatás után, amely egy igen intenzív és aktív időszak, mindig egy nagy üresség következik. Az elvarázsolt állapotból visszahullunk a hétköznapokba. Ilyenkor nehezen találja az ember a helyét, mintha idegen bolygóra tévedt volna, oly ügyetlenül csetlik-botlik a hétfők és szerdák között. Nem érti a nyelvet, amin körülötte beszélnek, s azt sem, amiről. Ezáltal végképp kirekesztettnek, sőt kívülállónak, egyenesen magányosnak érzi magát az ember. Ez az agonizáló állapot igen keserves, míg vissza nem találunk a „mieink” közé, hiszen mégis csak társas lények vagyunk, fontos a család, a barátok, a munkatársak, a kollégák az ismerősök. Fontos, hogy megtudjuk, mi van velük, mi történt körülöttünk, idehaza, a világban, hogy miből maradtunk ki, amíg mi egy másik idő-dimenzióban „működtünk”, de nem éltünk. Jól emlékszem, hogy minden egyes munka után úgy vetettem bele magam a hétköznapok árjába, hogy újra feltöltődhessek, könyvek, színház, mozi, kiállítások, hangversenyek és persze a család, barátok, séták, utazás - mint akit erőszakkal megvontak volna mindettől, s most újra birtokba kívánja venni, holott az alkotás folyamata önként vállalt száműzetés. Nem tudom, másnál, hogy van ez, de én mindig így, vagy hasonló módon élem meg a forgatás utáni időszakot, ha egyáltalán sikerült lefordítanom a szavak világába „sodródásom” állapotát. Partra vetett halként vergődünk saját életünk peremén. Se itt, se ott nem vagyunk még. Kívülről nézve talán érthetetlen, nevetséges és szemérmetlen állapot, de innen, belülről nézve mindenképpen egy drámai állapot, egy „tragikomédia”, amit szenvedélyesen átélünk. Itt kezdődik, vagy itt végződik az alkotó magányossága? Ki tudja? Nehezen kezelhető és aligha túlélhető valamilyen segítség nélkül. Talán ezért nyúlnak sokan az italhoz, a droghoz, hogy ezt a köztes állapotot túl tudják élni, holott a köztes állapot maga az ÉLET, amit élni kell tudni, s az alkotói állapot az, amit túl kell tudni élni. És ez sikerülhet külső, erőszakos segítség nélkül is, ha van megfelelő háttér, biztonságot adó közeg, család, harmónia, s megfelelő muníció, mely erőt ad és átsegít a problémákon. Amikor kiérsz a partra, s végre nagy levegőt tudsz venni, amikor a fáradtságod már nem ólomsúly többé, hanem jóleső, zsibbasztó érzés, akkor már szívesen nézel vissza az útra, amit bejártál. Akkor már lesz rálátásod, nem befolyásolnak lépten-nyomon az átélt, megszenvedett emóciók. Mindig úgy mondtam, hogy eldobom magamtól a „témát”. Nem érdekel. Muszáj sarokba vetni, eltávolodni. Teljen el egy-két hónap. Igen, nem szabad rögtön szembesülnöm azzal, amit „elkövettem”. Nekem legalább is nem. De eljön a megfelelő idő, csak ki kell várni, amikor megszáll a kíváncsiság, amikor ismét bizsereg bennem a vágy, hogy lássam, utánanyúljak, megnézzem, szembesüljek vele, hogy formálhassam, alakítgathassam. Na, igen. Ha ez így mehetne mindig. De jó is lenne! Ezt a luxust talán megengedheti magának egy költő, egy író, egy festő, de egy rendező, akit nyomaszt a határidő, a szerződés, az adás időpontja, a gyártási terv, a kapacitás?

Ebben az esetben az eltávolodást megkönnyítette Gábor Miklós váratlan felkérése, hogy együtt rendezzük meg a Tasso-t. Segített, mert el kellett olvasnom Goethe drámáját, s ez az olvasás bizony felért egy nagy utazással.

Két hét után hívtam fel telefonon, amikor úgy éreztem, hogy kellően felkészültem a témából. Többször is átrágtam magam a gyönyörűséges, nehézveretű szövegen. Alaposan utána olvastam Tassónak, korának. Emlékszem, 11 órára beszéltük meg a lakásán a találkozót. Két rövid csengetés.(Később is ez lettem én.) Megilletődve ácsorogtam a bejárati ajtó előtt, hiszen a forgatás óta nem találkoztunk, s először léphettem át kettejük otthonának a küszöbét. Gábor Miklós lépteit Jimmy kutya ugatása előzte meg, aki az előttem kitáruló ajtóban heves, nyálas barátkozó gesztussal üdvözölt. A fehér boxert már hírből ismertem, s bár első látásra ijesztőnek tűnt, mégis azonnal a szívembe lopta magát. Gábor Miklós betessékelt a dolgozószobájába. Jimmy az íróasztala előtti szófára telepedett le, míg mi a vele szemközti asztal melletti két fotelbe. Jimmyke le nem vette rólunk a szemét, mohón figyelve beszélgetésünket. Ma már lényegtelenek az elhangzott mondatok. Amit fel tudok idézni, az a hangulat varázsa: a „szentély”, a könyvespolcokkal beterített falak, a patinás, öreg íróasztal, a kovácsoltvas állólámpa, és a sárgás ernyő fényében Gábor Miklós őszen keretezett szép ívű arcéle. – Dél felé kopogtak az ajtón. – „Bejöhetek? Nem zavarok?”– hallatszott be Éva hangja. – „Gyere csak kicsikém!”– Miklós felállt, hogy fogadja, s belépett Éva, hálóingre kapott köntösben, kissé kócosan, kezében egy csupor kávéval. – „Szia!”– üdvözölt könnyedén, mintha mindennapos vendég lennék náluk. – „De csak, ha nem zavarok.”– Felkuporodott a szófára Jimmy mellé, aki az ölébe fúrta a fejét. – "Folytassátok, mintha itt se lennék, ne is törődjetek velem!"

Mire a montírozó szobába kényszerültünk a dramaturg Schulze Évával, hogy szembesüljek a felvett anyaggal, már megvolt a kellő távolság ahhoz, hogy döntéseimet ne befolyásolja semmilyen személyes emóció, hogy ne történhessen semmiféle művészi „maszatolás”. Könyörtelen, néhol fájdalmas „szabás-varrás” volt a vágás. Aztán a zenék kiválasztása, keverés. A hivatalos elfogadás ugyanabban a főnöki szobában zajlott, ahol az első olvasópróbánk. A vetítésre meghívták a vezető művészeket és stábtagokat. Berek Kati, Gábor Miklós és Vass Éva is eljöttek, de a vetítés utáni szakmai kiértékelésen már nem vehettek részt.  Bátyám és édesanyám velük együtt hagyták el az irodát. Tőlük értesültem később arról, hogy még sokáig tébláboltak az aulában, és meglehetősen le voltak törve. Berek Katitól tudtam meg telefonon, hogy mi a helyzet, miután felhívtam, hogy megosszam vele az elfogadáson elhangzott véleményeket és kritikákat, az egyöntetű, osztatlan sikert. Kati felkészített a legrosszabbra, mielőtt Miklóst és Évát hívtam volna. Nem tudtam elképzelni, hogy mi lehet a problémájuk. De hamarosan megtudtam, mert egy cseppet sem voltak kíméletesek. Annyira kiborított a véleményük, melynek a lényege abból állt, hogy én leszelídítettem a drámát. Kihagytam, kivágtam a legharsányabb jeleneteket. Erőtlen lett. Később személyesen is elmondták, hogy milyen csalódottak voltak, többet vártak tőlem. Gyakorlatilag elszúrtam azt, ami jó is lehetett volna. Hú, nagyon kiborultam, persze nem előttük. Ott zokogtam Sárvári Katinál, a jelmeztervezőnél, aki azt bizonygatta, hogy nincs igazuk. Berek Kati később bevallotta nekem, hogy ő elsősorban magát figyelte, az egész darabra nincs rálátása, de szerinte Éva zseniális benne, Miklós nagyszerű. Ne vegyem a szívemre, amit mondtak, mert bizonyára ők is abba a hibába estek, mint minden színész ilyenkor.

Yvonne: Vass Éva (Forrás: www.nava.hu)

Hogy mennyire igaza volt, az néhány hónap múlva derült ki, amikor végre adásba került a „MŰ”. Éjfél is elmúlt már, amikor megcsörrent a telefonom. Ők voltak. Boldogan hívtak, hogy gratuláljanak, s visszamenőleg bocsánatot kértek, beismerték, hogy tévedtek, hogy nem láttak mást, csak magukat, de most rálátnak az egészre. Megkövettek. Ehhez persze az is kellett, hogy adás után megállás nélkül csörögjön a telefonjuk, s fogadták a gratulációkat. Ismerősök, kollégák, színészek, rendezők, barátok fejezték ki elragadtatásukat, hogy csak néhány nevet mondjak: Ruttkai Éva, Tolnay Klári, Psota Irén, Márkus László, Trokán Péter, Farády Pisti, Vámos László, Lengyel György, Ruszt József stb. És még hetekig söpörhették be az elismeréseket a színházban, a rádióban, a szinkronban, az utcán, a liftben, a   hentesnél. 

Elismerésük nagy elégtétel volt számomra, de tanulság is egy életre.

A Rettenetes szülők 1983-ban Veszprémben a drámai kategória fődíját nyerte el, Vass Éva pedig a legjobb női alakítás díját. És mi akkor már túl voltunk a Tasso forgatásán, közös rendezésünkön, amely felért számomra egy mesterkurzussal, annyi mindent tanultam Tőle.

VÉGE