Videomelléklet Felvidéki Judit írásához

Rendkívüli sikert aratott a blogon Felvidéki Judit pár napja véget ért, öt részben leközölt visszaemlékezése a Rettenetes szülők forgatásáról.

Még egy kép a forgatásról

Természetesen amint egy-egy rész felkerült, rögtön közzétettem az ajánlóját a Facebook Gábor Miklós oldalán is, így a blog elég sok látogatója onnan érkezett. Remélem, hogy azok közül, akik ennek kapcsán látták először a blogot, maradnak visszatérő olvasók - valamint azt is, hogy a facebook-on is lesznek új "lájkolói" az oldalnak. Ugyanakkor most is észrevettem egy jelenséget, ami kezdetek óta jelen van: bizony akik a facebook-oldalról találják meg a blogot - tisztelet a kivételnek - nem nagyon veszik észre, hogy ez egy önálló blog, az én blogom, nem a facebook-oldal része. Ez nem mindig esik jól, bár tudom, hogy nem ez a fontos; a fontos maga Gábor Miklós és utókora, és - más alapállásból, más módszerekkel és lehetőségekkel, de szerintem azonos elkötelezettséggel - mindketten ennek szolgálatában állunk.

A sorozat közlésekor több visszajelzést kaptam én is és a facebook-os oldal is, hogy milyen jó lenne látni a filmet, mert bizony többen elmulasztották a televízióban. Ennek egyik megoldási lehetősége a NAVA, a Nemzeti Audiovizuális Archívum, amelynek lényegéről és működéséről már írtam. Most ITT újra el lehet olvasni - és követni a tanácsokat :)

Néhány rövid részletet viszont a blogban is meg tudok mutatni. Felvidéki Judit ugyanis a facebook-os oldalra feltett a filmből, annak is az elejéből négyszer három percet. Ezek akár facebook-os bejelentkezés nélkül is megtekinthetők:

Első rész: a film legeleje a stáblistával. Közben remekül meg lehet figyelni a díszletet és a kellékeket, beleértve Michel rajzait, amiről én is írtam:

Második rész  és Harmadik rész: Yvonne és Léonie

Negyedik rész: benne Gábor Miklós szemüvegfelrakós "zord atya" jelenete, amiről a rendező a 4. folytatásban írt

Úgy vélem, Felvidéki Judit írása - amellett, hogy nagyszerű írás - azért is fontos, mert ő egyike azoknak, akik utolsó két évtizedében ismerték Gábor Miklóst. Sőt, nem csak egyike, hanem fontos alkotótársa és barátja. Ezért elmondható, hogy ez a visszaemlékezés-sorozata forrásértékkel bír. Jó lenne, ha további együttműködésüket is megírná. Ha találna hozzá kiadót, amelynek révén nagyobb nyilvánosságot kaphatna, annál jobb lenne. De ha nem, az én blogom bármikor örömmel fogadja tőle Gábor Miklóssal kapcsolatos megnyilatkozásait :)

FELVIDÉKI JUDIT: Visszaemlékezésem a Rettenetes szülők forgatására 5.

A forgatás után, amely egy igen intenzív és aktív időszak, mindig egy nagy üresség következik. Az elvarázsolt állapotból visszahullunk a hétköznapokba. Ilyenkor nehezen találja az ember a helyét, mintha idegen bolygóra tévedt volna, oly ügyetlenül csetlik-botlik a hétfők és szerdák között. Nem érti a nyelvet, amin körülötte beszélnek, s azt sem, amiről. Ezáltal végképp kirekesztettnek, sőt kívülállónak, egyenesen magányosnak érzi magát az ember. Ez az agonizáló állapot igen keserves, míg vissza nem találunk a „mieink” közé, hiszen mégis csak társas lények vagyunk, fontos a család, a barátok, a munkatársak, a kollégák az ismerősök. Fontos, hogy megtudjuk, mi van velük, mi történt körülöttünk, idehaza, a világban, hogy miből maradtunk ki, amíg mi egy másik idő-dimenzióban „működtünk”, de nem éltünk. Jól emlékszem, hogy minden egyes munka után úgy vetettem bele magam a hétköznapok árjába, hogy újra feltöltődhessek, könyvek, színház, mozi, kiállítások, hangversenyek és persze a család, barátok, séták, utazás - mint akit erőszakkal megvontak volna mindettől, s most újra birtokba kívánja venni, holott az alkotás folyamata önként vállalt száműzetés. Nem tudom, másnál, hogy van ez, de én mindig így, vagy hasonló módon élem meg a forgatás utáni időszakot, ha egyáltalán sikerült lefordítanom a szavak világába „sodródásom” állapotát. Partra vetett halként vergődünk saját életünk peremén. Se itt, se ott nem vagyunk még. Kívülről nézve talán érthetetlen, nevetséges és szemérmetlen állapot, de innen, belülről nézve mindenképpen egy drámai állapot, egy „tragikomédia”, amit szenvedélyesen átélünk. Itt kezdődik, vagy itt végződik az alkotó magányossága? Ki tudja? Nehezen kezelhető és aligha túlélhető valamilyen segítség nélkül. Talán ezért nyúlnak sokan az italhoz, a droghoz, hogy ezt a köztes állapotot túl tudják élni, holott a köztes állapot maga az ÉLET, amit élni kell tudni, s az alkotói állapot az, amit túl kell tudni élni. És ez sikerülhet külső, erőszakos segítség nélkül is, ha van megfelelő háttér, biztonságot adó közeg, család, harmónia, s megfelelő muníció, mely erőt ad és átsegít a problémákon. Amikor kiérsz a partra, s végre nagy levegőt tudsz venni, amikor a fáradtságod már nem ólomsúly többé, hanem jóleső, zsibbasztó érzés, akkor már szívesen nézel vissza az útra, amit bejártál. Akkor már lesz rálátásod, nem befolyásolnak lépten-nyomon az átélt, megszenvedett emóciók. Mindig úgy mondtam, hogy eldobom magamtól a „témát”. Nem érdekel. Muszáj sarokba vetni, eltávolodni. Teljen el egy-két hónap. Igen, nem szabad rögtön szembesülnöm azzal, amit „elkövettem”. Nekem legalább is nem. De eljön a megfelelő idő, csak ki kell várni, amikor megszáll a kíváncsiság, amikor ismét bizsereg bennem a vágy, hogy lássam, utánanyúljak, megnézzem, szembesüljek vele, hogy formálhassam, alakítgathassam. Na, igen. Ha ez így mehetne mindig. De jó is lenne! Ezt a luxust talán megengedheti magának egy költő, egy író, egy festő, de egy rendező, akit nyomaszt a határidő, a szerződés, az adás időpontja, a gyártási terv, a kapacitás?

Ebben az esetben az eltávolodást megkönnyítette Gábor Miklós váratlan felkérése, hogy együtt rendezzük meg a Tasso-t. Segített, mert el kellett olvasnom Goethe drámáját, s ez az olvasás bizony felért egy nagy utazással.

Két hét után hívtam fel telefonon, amikor úgy éreztem, hogy kellően felkészültem a témából. Többször is átrágtam magam a gyönyörűséges, nehézveretű szövegen. Alaposan utána olvastam Tassónak, korának. Emlékszem, 11 órára beszéltük meg a lakásán a találkozót. Két rövid csengetés.(Később is ez lettem én.) Megilletődve ácsorogtam a bejárati ajtó előtt, hiszen a forgatás óta nem találkoztunk, s először léphettem át kettejük otthonának a küszöbét. Gábor Miklós lépteit Jimmy kutya ugatása előzte meg, aki az előttem kitáruló ajtóban heves, nyálas barátkozó gesztussal üdvözölt. A fehér boxert már hírből ismertem, s bár első látásra ijesztőnek tűnt, mégis azonnal a szívembe lopta magát. Gábor Miklós betessékelt a dolgozószobájába. Jimmy az íróasztala előtti szófára telepedett le, míg mi a vele szemközti asztal melletti két fotelbe. Jimmyke le nem vette rólunk a szemét, mohón figyelve beszélgetésünket. Ma már lényegtelenek az elhangzott mondatok. Amit fel tudok idézni, az a hangulat varázsa: a „szentély”, a könyvespolcokkal beterített falak, a patinás, öreg íróasztal, a kovácsoltvas állólámpa, és a sárgás ernyő fényében Gábor Miklós őszen keretezett szép ívű arcéle. – Dél felé kopogtak az ajtón. – „Bejöhetek? Nem zavarok?”– hallatszott be Éva hangja. – „Gyere csak kicsikém!”– Miklós felállt, hogy fogadja, s belépett Éva, hálóingre kapott köntösben, kissé kócosan, kezében egy csupor kávéval. – „Szia!”– üdvözölt könnyedén, mintha mindennapos vendég lennék náluk. – „De csak, ha nem zavarok.”– Felkuporodott a szófára Jimmy mellé, aki az ölébe fúrta a fejét. – "Folytassátok, mintha itt se lennék, ne is törődjetek velem!"

Mire a montírozó szobába kényszerültünk a dramaturg Schulze Évával, hogy szembesüljek a felvett anyaggal, már megvolt a kellő távolság ahhoz, hogy döntéseimet ne befolyásolja semmilyen személyes emóció, hogy ne történhessen semmiféle művészi „maszatolás”. Könyörtelen, néhol fájdalmas „szabás-varrás” volt a vágás. Aztán a zenék kiválasztása, keverés. A hivatalos elfogadás ugyanabban a főnöki szobában zajlott, ahol az első olvasópróbánk. A vetítésre meghívták a vezető művészeket és stábtagokat. Berek Kati, Gábor Miklós és Vass Éva is eljöttek, de a vetítés utáni szakmai kiértékelésen már nem vehettek részt.  Bátyám és édesanyám velük együtt hagyták el az irodát. Tőlük értesültem később arról, hogy még sokáig tébláboltak az aulában, és meglehetősen le voltak törve. Berek Katitól tudtam meg telefonon, hogy mi a helyzet, miután felhívtam, hogy megosszam vele az elfogadáson elhangzott véleményeket és kritikákat, az egyöntetű, osztatlan sikert. Kati felkészített a legrosszabbra, mielőtt Miklóst és Évát hívtam volna. Nem tudtam elképzelni, hogy mi lehet a problémájuk. De hamarosan megtudtam, mert egy cseppet sem voltak kíméletesek. Annyira kiborított a véleményük, melynek a lényege abból állt, hogy én leszelídítettem a drámát. Kihagytam, kivágtam a legharsányabb jeleneteket. Erőtlen lett. Később személyesen is elmondták, hogy milyen csalódottak voltak, többet vártak tőlem. Gyakorlatilag elszúrtam azt, ami jó is lehetett volna. Hú, nagyon kiborultam, persze nem előttük. Ott zokogtam Sárvári Katinál, a jelmeztervezőnél, aki azt bizonygatta, hogy nincs igazuk. Berek Kati később bevallotta nekem, hogy ő elsősorban magát figyelte, az egész darabra nincs rálátása, de szerinte Éva zseniális benne, Miklós nagyszerű. Ne vegyem a szívemre, amit mondtak, mert bizonyára ők is abba a hibába estek, mint minden színész ilyenkor.

Yvonne: Vass Éva (Forrás: www.nava.hu)

Hogy mennyire igaza volt, az néhány hónap múlva derült ki, amikor végre adásba került a „MŰ”. Éjfél is elmúlt már, amikor megcsörrent a telefonom. Ők voltak. Boldogan hívtak, hogy gratuláljanak, s visszamenőleg bocsánatot kértek, beismerték, hogy tévedtek, hogy nem láttak mást, csak magukat, de most rálátnak az egészre. Megkövettek. Ehhez persze az is kellett, hogy adás után megállás nélkül csörögjön a telefonjuk, s fogadták a gratulációkat. Ismerősök, kollégák, színészek, rendezők, barátok fejezték ki elragadtatásukat, hogy csak néhány nevet mondjak: Ruttkai Éva, Tolnay Klári, Psota Irén, Márkus László, Trokán Péter, Farády Pisti, Vámos László, Lengyel György, Ruszt József stb. És még hetekig söpörhették be az elismeréseket a színházban, a rádióban, a szinkronban, az utcán, a liftben, a   hentesnél. 

Elismerésük nagy elégtétel volt számomra, de tanulság is egy életre.

A Rettenetes szülők 1983-ban Veszprémben a drámai kategória fődíját nyerte el, Vass Éva pedig a legjobb női alakítás díját. És mi akkor már túl voltunk a Tasso forgatásán, közös rendezésünkön, amely felért számomra egy mesterkurzussal, annyi mindent tanultam Tőle.

VÉGE

FELVIDÉKI JUDIT: Visszaemlékezésem a Rettenetes szülők forgatására 4.

Hamar eljött a felvétel ideje. A forgatáson készült fényképeken jól látható, hogy abban az időben milyen méretű kamerákkal dolgoztunk a díszletben. Igen nehézkesek, nagyok voltak és sok helyet foglaltak el.

Ügyes sakkozásra volt szükség, hogy ne kerüljenek képbe, hogy a kamerák ne egymást fényképezzék. Márpedig, ha hosszú jelenetek felvételére törekszik az ember, akkor bizony ki kell sakkozni a két-három kamera mozgását, s a díszlet és a benne mozgó színészek világítása is összetettebb, mint az egykamerás forgatás esetén. Ezért a díszletbe olyan kis zugokat, sarkokat, álfalakat, álajtókat építettünk be, amelyek a kamerák ideiglenes takarását lehetővé tették. De ezek olyan szakmai dolgok, amelyek a nézőt nemigen érdeklik. A színészeket viszont muszáj, hogy érdekelje, hiszen a játékon kívül arra is kell figyelniük, meddig mehetnek el, hol állhatnak meg, merre forduljanak, stb. Ha profi csapattal dolgozik az ember, akkor ebben nagy segítséget nyújt a műszak: a világosítók, a kameramanok, kábelesek, mikrofonosok. Én mindig alárendeltem a technikát a színészi játéknak, de számomra ugyanakkor nagyon fontos volt a technika pontos kitalálása és minősége. Csakhogy ezt azokkal a munkatársaimmal külön, előre megbeszéltem, s ők a színészek próbája alatt egymásnak csöndben jelezve, de maguk is próbálták a világítást, a technikát. Fontos, hogy a színész soha ne érezze magát másodlagosnak, csak egy világítási felületnek. Ha bonyolultabb technikai feladat jött, akkor kiadtam egy kis szünetet a színészeimnek, akik elhagyták a műtermet, s átadhattam a műszaknak a terepet. Annál is inkább, mert a világítás nagy része hídról történt, s a lámpapark abban az időben még nem volt elektronikusan vezérelhető. Minden lámpát kézzel állítottak be, s a létra is használatos volt. Szóval ezzel csak arra akarok utalni, hogy míves munkához bizony IDŐ kell. Már a második nap után látható volt, hogy négy nap alatt lehetetlenség befejezni a felvételt, de akkor még igyekeztem nem foglalkozni ezzel. Próbáltam tartani a kiírt napi ütemtervet, de csúsztam, csúsztam. A forgatókönyv olyan, mint egy nagy partitúra a karmester kezében. A kamerák helye, állása berajzolva, a színészek mozgása jelenetenként leskiccelve az alaprajzba, hogy a közvetítőkocsiból zavartalanul levezényelhető legyen az asszisztens segítségével a felvétel, ahol a monitorokon látható az összes kamera képe. A kameramanok fejhallgatón keresztül kapják az instrukciót, mikor, kit, milyen plánban kell mutatniuk, kit kövessenek, mikor indulhat a fahrt, a svenk stb. Idő hiányában csak ritkán tudtuk visszanézni mindannyian a felvételt, hogy megbeszélhessük a hibákat, és a szükséges változtatásokat mérlegeljük. Mennyi a kevés és mennyi a sok?

Georges - Gábor Miklós

Említettem, hogy Gábor Miklós miként viszonyult a próbákhoz. Ez a hozzáállás a felvétel idején gyökeresen megváltozott. Itt már volt tétje a dolgoknak. Pontosan emlékszem a fordulópontra, amikor megéreztem, hogy felfigyelt rám, hogy fontos számára ez a munka, hogy most már "RENDEZŐ"-számba vesz. Azt a jelenetet próbáltuk, amikor megérkezik Michel és Georges számon kéri rajta, hogy hol töltötte az éjszakát, szigorú apát imitálva. Gábor Miklós próbálta a jelenetet Tihanyi Péterrel, de valami hiányzott belőle ... figyeltem őket, majd figyelmeztettem, hogy ott van a zsebében a szemüvege. Mielőtt a szigorú apai hangra váltana, vegye elő és hangsúlyosan tegye fel... Gábor Miklós elfogadta, s remekül megoldotta ezzel a jelenetet, de látszott, nagyon bosszantotta, hogy ez neki nem jutott eszébe. De ettől kezdve odafigyelt arra, amit mondok neki és a többi színésznek is. Ha csak tehette, kijött a közvetítőkocsiba megnézni a felvételt, s ott izgult velem együtt. Ha Berek Kati vagy Vass Éva játékához volt javaslata, azt megbeszélte velem s rám bízta, hogy ebből mit adok tovább és mit nem. És ő kezdeményezte, hogy levelet írnak Szinetár Miklósnak, az akkori művészeti igazgatónak, hogy adjanak még két forgatási napot, mert kár lenne összecsapni ezt a munkát. Mindannyian aláírták a kérelmet és meg is kaptuk a plusz két forgatási napot. Ez abban az időben nagyon nagy kedvezmény volt. De mindannyian éreztük, hogy itt és most születőben van valami. Vass Éva és Berek Kati játéka lenyűgözte az egész stábot. Emlékszem, a kameraman fiúk mennyire segítőkészek voltak. Egy pisszenés nem volt a stúdióban, amikor próbáltak, vagy csak összemondták a szöveget.

A nővérek: Léonie (Berek Kati) és Yvonne (Vass Éva)

A stáb nagyon tudja értékelni, ha azt látja, hogy valami jó készül, ha érzik, hogy az ő munkájukon is múlik a felvétel eredményessége. Minden részleg segítette a másik munkáját. Nagy volt az összhang és jó volt a hangulat. Egy-egy nagyon nehéz drámai jelenet előtt úgy próbáltunk a technikával együtt, hogy a színészek csak lejárták a mozgásokat szövegmondással, de nem játszottak. Amikor úgy láttam, hogy mindenki tudja a feladatát, azt mondtam: felvétel. Smink, ruha igazított, kellékek a helyére kerültek, én kimentem a közvetítő kocsiba és élesben felvettük a jelenetet. A színészek ekkor beleadtak mindent, és játszottak. És volt úgy, hogy meg sem kellett ismételni, olyan jól sikerült. Nem fáradt ki a jelenet, sem a színész, maradtak tartalékok. Volt, hogy a színészek kérték, hogy ismételjük meg, ha úgy érezték, hogy lehetne jobb. Ne nézzük meg, inkább vegyük újra! – mondták. Előfordult, hogy szöveget tévesztettek, de emiatt nem kellett mindig megismételni az egész felvételt, mert többnyire ügyesen kivágták magukat, vagy én a dramaturggal utólag korrigálni tudtam vágással a jelenetet. Vagy két felvett jelenetből állítottam össze a végleges változatot. A díszletben ott volt a súgó is, aki nélkülözhetetlen egy tévéjáték felvételén. A színésznek fontos kapaszkodó. Ha nem beszéltek egymásra, vagy össze, akkor utólag ki lehetett vágni a súgó szövegét is. A próbák alatt láttam, hogy nem szabad agyonpróbálnunk a drámai jeleneteket, hogy lehessenek pillanatok, melyek majd ott születnek meg a felforrósodott légkörben.

A "rettenetes szülők": Yvonne (Vass Éva) és Georges (Gábor Miklós)

Mert nem szabad, hogy a színész jobb legyen a próbán, mint a felvételen. Mert ez nem színház. Nekem az a fontos, hogy egyszer legyen jó, a felvétel pillanatában. És az rajtam is múlik, a rendezőn, hogy mikor adom meg erre a lehetőséget, hogy tudom-e tartalékolni a színészem energiáját, tehetségét, s tudok-e felvétel előtt mondani még valamit, ami lendületbe hozza őket. Valamit mondani, amit még nem mondtam, amit a végső futamra tartogattam. És tudni kell hallgatni is, nem mondani semmit. Elég egy érintés, egy gesztus, egy kézszorítás. Minden színész más, mindegyik mást igényel és mindegyikhez másként kell viszonyulni. Ezt akkor még csak sejtettem, mindez még nem volt ennyire tudatos bennem, de ösztönösen így cselekedtem. Ez az a „tudás”, amit nem lehet megtanulni. Ehhez vagy van valakinek érzéke, képessége, vagy nincs. Az idő, a tapasztalat sokat segít, de minden munka mindig egy új kihívás, nincsenek állandó, jól bevált patronok.
Szerencsémre én a gátlásaimat, a szorongásaimat nem vittem be a műterembe. Ott elfelejtettem, hogy mitől féltem otthon, mire gondoltam a műterembe menet, s a belső bizonytalanságok is megszűntek.

Ott mindig jöttek az ötletek, a gondolatok, biztos voltam magamban, s ez a biztonság átragadt a stábra is. Egy pillanatig sem érdekelt, hogy ki mit gondol rólam, vagy mit mond a hátam mögött, a műteremben „varázslat” alá kerültem. Egy világba, melyet én álmodok és valósítok meg a szereplőimmel együtt. Nincs más. A külvilág ide nem jöhet be, nem zavarhat meg. Nem eshetek ki ebből a varázslatból s ebben kell tartanom a színészeimet is. A „megszállottság” állapota ez, de közben szükség van egy racionális „ÉN”-re is, aki kívülről is rá tud látni az eseményekre, adott esetben magamra is. Nevezhetném ezt egy kicsit skizofrén állapotnak is, hiszen a figyelmemnek szerteágazónak kellett lennie, ugyanakkor az adott pillanatban egyetlen dologra kellett koncentrálnom. A forgatás végén, mintha elvágták volna, megszűnt a „varázslat”, hirtelen kiestem ebből az állapotból; visszaállt a rend, a valóság, s ez így volt jó és túlélhető. Mert racionálisan végig kellett gondolni az elvégzett munkát és előre nézni a következő nap feladataira. Este, elalvás előtt megengedhettem magamnak azt a luxust, hogy a darab hatása alá kerüljek, amikor végiggondolhattam a rögzített jelenetek felvett képsorait. Pergett a film, s ilyenkor elérzékenyülhettem. A stúdióban, felvétel közben soha. De, ha felállt a szőr a karomon, lúdbőrös lettem, akkor tudtam, hogy jó, amit csinálnak a színészeim, amikor beleborzongtam, de ez kifelé nem látszott rajtam. (A vágószoba az más, ott előfordult, hogy megkönnyeztem egy-egy jelenetet, de az egy intim hely, ott lehet. ) Ha mélyen belegondolok, ennyi idő elteltével is fel tudom idézni azt a „szerelmet”, amit a színészeim iránt éreztem a forgatás és az utómunkálatok alatt. Nemre való tekintet nélkül, rajongva imádtam ŐKET. Ennek így kellett lennie.

Vass Éva a fiát játszó Tihanyi Péterrel

És persze mindig volt valaki, akit kiemelten szerettem, s ebben az esetben Vass Éva volt az, aki teljesen lenyűgözött. Már akkor úgy láttam, hogy úgy játszik, mint a legnagyobb európai és amerikai színészek. Látszólag eszköztelenül, mégis hatásosan.

Az utolsó forgatási nap végén, amikor befejeztük a munkát, Gábor Miklós szokatlan módon búcsúzott el tőlem:

"Mondja Judit, olvasta maga Goethe Tasso-ját?"

Váratlanul ért a kérdés.

"Nem, nem olvastam. Miért? Kellett volna?" – kérdeztem vissza zavartan, mire elnevette magát:

"Nem, dehogy. De kérem, olvassa el. Szeretném magával együtt megrendezni a tévében, ha lehetséges. Persze, csak ha magának is tetszik. Ha elolvasta, keressen meg. Feljön hozzánk és megbeszéljük. Örülök, hogy megismerhettem. Azt hiszem, a Rettenetes szülők egy nagyon szép film lesz. Most már csak magán múlik." – és búcsúzásként kezet fogtunk.

És innentől kezdve új időszámítás kezdődött az életemben. Újabb közös munkákkal megalapoztuk a barátságunkat, de az már egy másik történet.


Folytatása következik!

FELVIDÉKI JUDIT: Visszaemlékezésem a Rettenetes szülők forgatására 3.

A további próbák a próbateremben zajlottak. Berek Kati és Vass Éva nagy kettőseit vettem előre. Berek Kati penge agyú színésznő, kiváló memóriával. Mire eljutottunk a próbákig, ő már kívülről tudta a szerepét. Megtanulta. Ez volt az ő módszere. Vass Éva módszeréről semmit nem tudtam. Berek Kati figyelmeztetett, hogy Évánál menjek rá a szövegre, mert "lusta". Nem értettem, hogy mit ért ez alatt. Szövegpéldánnyal a kezünkben zajlott a rendelkezőpróba. Éva három összetolt széken hevert, mintha pamlag lenne. Kati körülötte járkált, s kívülről mondta az ő szövegrészeit. Vass Éva a példányába süppedve olvasta. Amikor Kati beszélt, s már játszotta is a szerepét, Éva hunyorogva, összehúzott szemmel nézte, s kissé epésen kérdezte, mintha szerepszöveg lenne:

"Léonie, te tudod a szöveget?"

Kati, mint akit hátba döftek, visszafordult, s éles, bántó hangon, mintha csak a darab szövegét mondaná, vágott vissza:

"Én tudom! Ellentétben veled, Yvonne! Zavar?"

"Cseppet sem, Léonie. Csak kíváncsi voltam."

És megszületett kettejük között az a hangvétel, ami Léonie és Yvonne alapvető viszonyát meghatározza a darabon belül. Mindenféle elemzés ettől kezdve feleslegessé vált. Nekem csak figyelnem kellett, kordában tartani a helyes arányokat, s féken tartani a fel-feltörő indulatokat...

Berek Katiban biztos voltam, tudtam, mit várhatok tőle. Ám Vass Éva még titok volt számomra, őt meg kellett még fejtenem. Több figyelmet szenteltem neki, többet foglalkoztam vele, s ez nem esett jól Katinak, de a köztük vibráló személyes feszültség jót tett a darabnak. Ez persze egyoldalú volt, mert Éva ebből mit sem vett észre, őt lefoglalta a szerepe, a szövege; számára ez a "fellépés" a visszatérést is jelentette, hiszen akkor már tíz éve nem filmezett, nem lehetett látni képernyőn. Kati is drukkos volt, de rutinosabb, a kamerák között otthon érezhette magát számtalan versműsor közreműködőjeként.

Gábor Miklós nagyon fegyelmezetten próbált. Felesleges energiát nem fektetett a munkába. Volt, hogy előbb érkezett, mielőtt az ő jelenetére sor került volna. Leült a sarokba és zavartalanul olvasott, semmibe nem szólt bele. Néha az volt az érzésem, hogy közömbös, nem sokat jelent számára az egész.

Közben elkezdődtek a ruhapróbák, ahová minden alkalommal elkísértem külön-külön Katit és Évát, s Annát is. Ilyenkor tudtunk privát beszélgetéseket folytatni, beülni egy kávéra, vagy dumcsizni a kocsiban a házuk előtt.

A próbák folyamán arra kellett törekednem, hogy annyira legyünk csak készek, hogy a díszletbe kerülve még könnyen tudjunk helyzeteket változtatni, mozgást, hiszen nekem három-négy kamerára fel kellett dolgoznom a jeleneteket. Célom az volt, hogy minél nagyobb egységeket vehessünk föl egybe, ne kelljen megállítanom a jelenet ritmusát: inkább a technika próbálja követni a színészeim ritmusát, mint fordítva. Óriási dolog volt, hogy sikerült úgy intézni, hogy előbb elkészült a komplett díszlet beépítése és a berendezés, ami azt jelentette, hogy felvétel előtt két próbát tarthattam a díszletben, kellékekkel és jelmezben. Végigmehettünk az egész darabon. Ez soha, szinte soha nem fordult elő, mert mindig minden az utolsó percben készül el. De tudtuk, hogy négy nap az nagyon szűk idő, nem lesz elég, ha míves munkát akarunk végezni. Mindannyian örültünk ennek a kivételes próbalehetőségnek. Igen ám, de az utolsó pillanatban Vass Éva, egészségi állapotára hivatkozva, hogy gyengélkedik s a forgatásra tartogatja erejét, lemondta a próbákat. Mondanom se kell, Berek Kati nem látott a pipától. Gábor Miklós eljött, és a fiatalok is. A súgó állt be Vass Éva helyett. Ott voltak a kameramanok, a vezető operatőr, a fővilágosító, a díszítők, a kellékesek, stb. Kétségbe voltam esve Éva miatt, hogy ne robbanjon le teljesen, de Gábor Miklós megnyugtatott, hogy nem lesz semmi baj, ne aggódjak. Berek Kati azonban úgy érezte, Éva cserbenhagyott minket, hogy ez fegyelmezetlenség, ilyen nincs, stb., de akkor én leállítottam, mondván, nincs okom meggyanúsítani, hogy ez mindenkivel előfordulhat.

"Hát velem nem! Az kizárt! Nagyon jónak kell lennie a szerepében, hogy megbocsássak neki ezért" - mondta. Bennem is volt egy kis harag, düh, sőt megbántottság, ugyanakkor szívem mélyén már meg is bocsátottam neki, mert annyira már sikerült kiismernem, hogy éreztem, őt talán sokkolta volna ez a két nyilvános főpróba a stáb előtt. Míg Katit inspirálta, őt talán inkább feszélyezte volna. Neki inkább egyedüllétre volt szüksége otthon, szobája magányára, s hogy a szöveget morzsolgathassa, vagy csak kikapcsolódjon, aludjon, tévézzen, lazuljon. Ő már csak arra a szóra volt képes beindulni, hogy "felvétel!" És később, amikor már jobban megismertem, s többször dolgoztunk együtt, feltételezésemet és megérzésemet beigazolódni láttam. Csakhogy ez egy csapatjáték. Végszó mindenkinek kell. És talán nem is volt tudatában annak, hogy milyen nagy dolog volt ez a két próbalehetőség, hogy nekem és a stábnak mennyi munkájába, igyekezetébe került, hogy idő előtt összeálljon minden, kizárólag az én kedvemért, s hogy a színészek munkáját megkönnyítsük. Mert ez a két szárazpróba volt az utolsó két olyan próba, amikor a technika még nem szól bele, amikor csak a színészi játékra koncentrálhat mindenki, a dramaturgiára, de főleg a színészek és a rendező összjátékára. És, ami szintén nem egy utolsó szempont, hogy be lehet lakni egy kicsit a díszletet, hogy otthonosan mozoghassunk benne, s kipróbálhassuk a díszlet, a látvány adta lehetőségeket.

Folytatása következik!

Ma 50 éve... Tanner John-premier

Gábor Miklós életében kiemelt jelentőségű volt az 1962-63-as időszak: Hamlet-premier és a Tanner John házassága. Shaw darabja azért is, mert viszonylag ritkán szerepelt vígjátékban, pedig mindig szerette  s hiányként élte meg, hogy ez a műfaj jócskán kimaradt az életéből.

 

 

Shaw darabjával egyébként pályája során háromszor is találkozott.

Először 1948 tavaszán a Nemzeti Színházban, amikor Octavius Robinsont alakította. Másfél évtized múlva következett a címszerep a Madách Színházban. De hogy továbbra is izgatta a darab, illetve a shaw-i színjátszás, bizonyítja, hogy 1985-ben meg is rendezte a Nemzetiben.

Hamarosan részletesen is fogok az 1964-es előadás kritikáiból idézni. Ma azonban, az évforduló napján nézzünk bele inkább a darabba, amit 1965. július 14-én közvetített a Magyar Televízió. Ennek kópiája szerencsésen - és valószínűleg véletlenül - fennmaradt, miután olyan sok más előadás felvételét jórészt tudatosan seperték ki a tv archívumából...

Először azonban itt a szereposztás, az akkori színlap sorrendjében:

Whitefieldné: Dajbukát Ilona

Anna, Whitefieldné lánya: Vass Éva

Octavius Robinson: Deák B. Ferenc

Violet, Octavius húga: Gombos Katalin

John Tanner: Gábor Miklós

Henry Straker, Tanner sofőrje: Zenthe Ferenc

Roebuck Ramsden: Horváth Jenő

Ramsden kisasszony: Soltész Annie

Mendoza, rablóvezér: Pécsi Sándor

Az anarchista: Gyenge Árpád

Az izgága szociáldemokrata: Vándor József

A mogorva szociáldemokrata: Kéry Gyula

Duval, a francia szociáldemokrata: Andresz Vilmos

Hector Malone: Ujlaky László

Hector, Malone fia: Lőte Attila

Szobalány: Tordai Teri f. h.

És akkor itt van az első felvonás egy jó hosszú részlete - a maradékot pedig meg lehet ott nézni, ahol ez van :) Mivel nagyon régi a felvétel, érdemes jól felcsavarni a hangerőt...