A legelső televíziós szereplés, 1958

Ráakadtam Gábor Miklós legelső televíziós szereplésére: 1958-ban Ruttkai Évával házaspárt játszottak Gyárfás Miklós: Papucs című tv-játékában, amelyet Várkonyi Zoltán rendezett. Akkoriban a technika még csak azt tette lehetővé, hogy az ilyen típusú műsorokat is egyenesben adták, tehát a Papucs is inkább hasonlított színházi közvetítésre, mint filmre. Gyaníthatóan próbára sem lehetett túl sok idő... Mint a kis riportban olvasható, a baki nélkül megcsinált darab után Gábor Miklós igen boldog volt, hogy túl van a televíziós tűzkeresztségen...

Lapozzuk fel most együtt a Film Színház Muzsika 1958-as évfolyamának 19. számát (az érdemi rész az első oldal harmadik hasábjánál kezdődik):

 

 És itt a rövid beszámoló:

Még utóiratnak annyit, hogy ha valakit érdekel a darab, elolvasható a következő kötetben:

Magyar televíziódrámák. Budapest, MRT-Minerva, 1972

Egy ember, aki nincs

A harmadik "elfelejtett film", amiről azt írtam, hogy valószínűleg az első "szocialista krimi", az 1963-ban készült és a következő évben bemutatott Egy ember, aki nincs. Bár annyiban pontosítanom kell, hogy valamivel előtte kezdte el forgatni Várkonyi Zoltán a Foto Háber-t, ami szintén kriminek mondható. A mi filmünk forgatókönyvét Szántó Ernő novellájából Polgár András, Borhy Anna és Kovács Nándor írta. Fényképezte Hegyi Barnabás, kísérőzenéjét szerezte Petrovics Emil, rendezte Gertler Viktor.

Gábor Miklós természetesen főszereplő, mint Tímár százados, a szocialista "Sherlock Holmes". Vass Éva egy titokzatos stewardess-t játszott. További szereplők: Ajtay Andor, Szemes Mari, Kiss Manyi, Máthé Erzsi, Molnár Tibor és "sokan mások".

Olvassuk el együtt a forgatásról készült beszámolót a Film Színház Muzsika 1963. 30. számából:

A Magyar Nemzeti Filmarchívum adatbázisában ez a tartalmi összefoglaló olvasható a filmről – csak a végét hagyom ki, nem lövöm le a poént, ha mégis meg tudnánk nézni valahol a filmet :)

Egy bányaszerencsétlenség során a rendőrség gyilkosság gyanújával letartóztatja az egyetlen túlélőt, akinek csákányához az egyik áldozat vére tapad. A nyomozás során kiderül, hogy nem az az áldozat, akiről a papírjai szólnak. Az omlást szándékosan idézték elő, s az eddig áldozatnak hitt bányász megszökött...

És még egy kép a kánikulai forgatásról:

Az Uránia moziban 1964. február 20-án bemutatott filmről Csik István írt kritikát a Film Színház Muzsika 8. számában, ebből mazsoláztam ki a lényeget:

Ez a film ízig-vérig detektív történet, és szerencsére nem is akar másnak látszani. A film írói kitűnően ismerik a "játékszabályokat". Bármennyire összegubancolják is a nyomozás szálait, minden megoldásuk a valószínűség határain belül marad, és nem követnek el sehol sem logikai hibát. Egyetlen szépséghiba talán az, hogy néhol túlságosan is sokat bíznak a fantáziára, nem vonják konkrét utalásokkal még jobban a nézőt a játék folyamatába.

A rendező, Gertler Viktor – bár munkája egyébként kevéssé invenciózus – kitűnően összeválogatott színészgárdára bízta a film fontosabb szerepeit. Gábor Miklós nagyszerű alakítása új színt ad a hagyományos nyomozó-figurának. Ajtay Andor rendíthetetlen nyugalmú rendőrtisztje szintén eltér a megszokottól, érdekes alakot formál Horváth József is. A film egyik legtiszteletreméltóbb erénye éppen az ő alakításukban nyilvánul meg: a rendőrök és nyomozók itt nem zsenik és gáncsnélküli félistenek, hanem emberek, akik bizony jócskán tévednek is. És ebben a filmben az ellenfél sem jelentéktelen: Molnár Tibor életének talán első negatív filmszerepében néhány mozdulattal, szemvillanással is remekül érzékelteti az ellenség félelmetes voltát. Jelentéktelen szerepében is érdekes egyéniség Vass Éva.

S hogy ne mindig csak a Film Színház Muzsikára támaszkodjunk, előkotortam a korabeli Népszabadságból Tamás István kritikáját (1964. febr. 26.).
Tamás István csatlakozik kollégájához abban, hogy a cselekményvezetésben sok a kihagyott mozzanat. Sőt, ő ezt nagyobb dramaturgiai hibának látja:
A forgatókönyv írói nyilván olyan bűnügyi filmet akartak alkotni, amely belső drámai mozzanataival, a cselekedetek és indulatok okainak elemzésével és megmutatásával emelkedik ki az átlagos kémtörténetek közül. De közben elfeledkeztek arról, hogy a bűnügyi históriák elengedhetetlen feltétele a történés; a nyomozók, rendőrök, az ügy egyenes- és oldalági érintettjei akármilyen izgatottan mondják is el a cselekményt, az nem pótolja az élményt. A néző élményét – aki teljes joggal tart igényt arra, hogy ha meglepő, sőt esetleg a logikájának ellentmondó lesz is a végeredmény, a szálakat követni tudja, a cselekmény menetét lássa, a bűnügy anyagát ismerje.
A mesterségesen előidézett bányaomlás közben elkövetett gyilkosság, mint kiindulópont, nagyon érdekes. A szerzők azonban itt csaknem abba is hagyják a történetet, hogy a film vége felé vegyék fel ismét a fonalat; hosszú időn át rejtelmes s kusza dolgokat látunk, s mind kevesebb a reményünk, hogy végre megértsük, miről is van szó. A rendőrségi beszélgetések foszlányaiból rakosgatjuk össze, hol is tart a nyomozás, milyen új motívumok merülnek fel, mennyi újabb mellékösvény, csapda, rejtelem. A forgatókönyv szerzői kétségtelenül ismerték a szálakat, s jól kiigazodtak a történetben, de filmírás közben helyes a nézőre is gondolni.
A kritikus szerint csak a film utolsó harmadában vibrál valódi izgalom és feszültség, bár Gertler Viktor rendező igyekezett tömörebben összefoglalni a történet laza szövevényét.
A színészi játékra térve, Tamás István is egyetért:
Két kiváló színészi alakítás adja a legnagyobb értékét a filmnek: Gábor Miklósé és Ajtay Andoré. Gábor komolyan, felelősséggel játssza a nyomozószázados szerepét, életet visz bele, színezi. Ajtay Andor könnyed iróniájával, játékosságával tűnik ki. Horváth József, Vass Éva, Szemes Mari, Szénási Ernő, Molnár Tibor egy-egy vázlatosan, mostohán megfogalmazott szerepbe igyekeztek életet lehelni. Hangulatosak, szépek Hegyi Barna képei.

Kis összefoglalóm elején a Foto Háber-t említettem, nemrégen többször is levetítette a Filmmúzeum. Az Egy ember, aki nincs-et miért nem kotorják elő?????

Pirosbetűs hétköznapok

A második elfelejtett film, amit rejtvénynek feladtam, az 1962-ben készült Pirosbetűs hétköznapok.

A Kelemen-házaspár szerepében az akkori legnépszerűbb magyar házaspár

Gábor Miklós életében 1962 a Hamlet éve. Pontosabban már 1961 is az volt, a próbák akkor kezdődtek, a premierre került sor 1962 januárjában. Akkor elindult egy azóta legendává vált sikerszéria. S miközben heti néhány alkalommal Hamlet jelmezébe bújt és persze tovább játszotta korábbi szerepeit, készült el ez a film. A figurát nyilván a kisujjából rázta ki...
Annak idején egész kis gyerekként  ezt a filmet láttam, vannak halvány emlékeim, ezeket egészítik ki a forgatásról szóló tudósítások, fényképek és a film értékelése. Ezek alapján nyugodtan mondhatjuk, hogy egy szocialista bulvárfilm született, amelyet, meglepő módon, nagy nevek fémjeleznek. Máriássy Judit forgatókönyvéből rendezte Máriássy Félix, fényképezte Illés György. A női főszerepre a nagyon fiatal, de már európai sztárnak számító Jana Breichovát szerződtették. Hozzá csatlakozott Gábor Miklós, Ruttkai Éva és még több népszerű magyar és cseh színész. A film persze a magyar-csehszlovák barátságot is hivatva volt demonstrálni, s ennek megfelelően a szokottnál többet tudósítottak a forgatásról.

Ismerkedés forgatás előtt

Jana Breichova fiatal prágai zongoraművésznőt játszik a filmben, aki életében először szerepel külföldön, méghozzá Budapesten, mint zongorakísérő. Fellépéséből azonban néminemű körülmények miatt  sikeres szólóest lesz s emiatt tovább marad Magyarországon. Közben megismerkedik a Kelemen-házaspárral (Ruttkai és Gábor), ugyanis a feleség a koncertiroda munkatársa, de annyira elfoglalt, hogy orvos férjét is befogja a vendégművésznő kalauzolásába. Ezt azonban rosszul teszi, mert a filmben is Jana névre hallgató szőke művésznő otthon haraggal vált el a férjétől, s szívesen flörtölget egy kicsit Pesten és vidéken egyaránt...

... itt éppen a festői Bükkben

Demeter Imre kritikája meglehetősen kíméletlen (Film Színház Muzsika 1962. 39. szám):

Nem is értem, hogy ennyi igényesnek ismert, kitűnő művész hogyan érhette be ennyivel! Dicséret érte, hogy szórakoztatni akartak, azt sem állítom, hogy minden film legyen súlyos, komor konfliktusoktól terhes. Ha legalább valami cselekménye lenne! Három gépelt oldalnyi újság-tárcának ez kitűnő. Filmnek nagyon kevés. Sajnálom az elfecsérelt tehetséget, sajnálom a kihagyott lehetőséget.

Ne értsenek félre: ez nem rossz film. Itt nincs film, ez az igazság. Pedig a témából még ezen a könnyeden lebegő szinten is lehetett volna valamit mondó film. Így csak kooprodukció. A finoman, légiesen bájos Jana Breichova éppoly elragadó, mint amikor Pesten járt - vékonyka szerepe viszonylag még a legelfogadhatóbb. [...] Ruttkai Éva egy nagyon elfoglalt koncertirodai osztályvezetőnőt alakít, aki annyira el van foglalva, hogy még a vásznon is ritkán jelenik meg. Gábor Miklós egy majdnem néma orvos-levente öltözékében többnyire fel-alá járkál a Gellért Szálló előtt...

Megpróbálok majd más véleményt is visszakeresni.

Azért én mégis szeretném látni a filmet, egyrészt nosztalgiából és kíváncsiságból, hogy mire ismerek rá a réges-régi élményből, másrészt a színészek miatt. Ha a film nem is lett mestermű, jó lenne Gábor Miklóst akkori életkorában újra, valami másban látni, nem mindig az Állami Áruházban és a Budapesti tavaszban (félreértés ne essék, azokat is szeretem!). Annyi bizonyos, hogy megvan a film, az Alázatosan jelentem-mel együtt technikailag felújította a Nemzeti Filmarchívum. Kedves Magyar Televízió, vagy kedves Duna Televízió, vagy kedves Filmmúzeum, nem lehetne előkotorni más elfelejtett filmekkel együtt?

Egy riport 1960-ból

Az Alázatosan jelentem című film kapcsán említettem, hogy a forgatás közben készült riportban Gábor Miklós bevallotta: nem szeret filmezni, a főszerepben mégis rendkívül erős alakítással örvendeztette meg a nézőket. Az már más kérdés, hogy a film gyakorlatilag hozzáférhetetlen így eddig nem lehetett részünk a megismerésében...

Úgy gondoltam, hogy mivel itt a blogban mostanában Gábor Miklós pályájának az 1950-es és 1960-as évek fordulója körüli szerepeivel foglalkoztam a legtöbbet, érdemes ezt az 1960-ban készült riportot elolvasni. Készítette Lelkes Éva, megjelent a Film Színház Muzsika 1960. 11. számában:

Truffaut filmjét később Négyszáz csapás címmel játszották Magyarországon.

Legközelebb a három elfelejtett film közül a másodikkal fogok jelentkezni.

Alázatosan jelentem

Az elmúlt alkalommal Gábor Miklós három olyan filmjéről ejtettem szót, amelyek – legjobb tudomásom szerint – legalább három évtizede nem bukkantak fel sem mozik, sem televíziók műsorában. Címeiket nem árultam el, viszont mindegyikből tettem fel egy-egy képet, arra számítva, esetleg játékos kedvű és/vagy jó emlékezetű olvasók megfejtik, melyik három filmre gondoltam.

Legnagyobb sajnálatomra nem érkezett válasz – legalábbis eddig a pillanatig és ebben a blogban, míg a Facebook Gábor Miklós oldalán azért zajlott egy kis csevegés. S ha már említem az ottani "Gábor Miklós emlékére" oldalt, akkor ez itt a reklám helye, érdemes ellátogatni oda is, érdemes "tetszik"-elve csatlakozni!

Akkor most felfedem az első film rejtélyét – pontosabban már a címben fel is fedtem. De optimista vagyok, a második és harmadik film címét még meg lehet tippelni :)

Kezdjük akkor az ismerkedést az Alázatosan jelentem című, 1960-ban bemutatott filmmel. Bóka László regényéből rendezte Szemes Mihály, operatőr Szécsényi Ferenc, zenéjét szerezte Vincze Ottó. További szereplők: Uray Tivadar, Szirtes Ádám, Pálos György, Ruttkai Éva, Psota Irén.

Gábor Miklós, Almási Albert, Pálos György

Én magam is most ismerkedem a filmmel, sajnos, csak a sajtóvisszhangokon keresztül, mert még soha nem sikerült megnéznem és most sem találom, hogy valahol is hozzáférhető lenne. De legalább tudjunk róla, hogy van, mert szerintem fontos helyet foglal el Gábor Miklós filmjei között. Benne egy nagyon erős karaktert kellett megelevenítenie, valami teljesen mást, mint amit az akkori mozibajárók megszoktak tőle. Ő a film abszolút főszereplője, Benedek Zoltán, a Horthy-hadsereg őrnagya, akit beosztottai egymás között – mint a szolgálati szabályzat eleven megtestesítőjét – Mikádó-nak neveznek.

A Film Színház Muzsika 1960. 39. számában megjelent kritikát Lenkei Lajos írta. Meglátása szerint a forgatókönyv túl sok mindent próbált átemelni a regény cselekményéből, ugyanakkor hitelesen ábrázolja a kort és az akkori katonaélet embertelen drilljét.

Benedek polgári szemmel nézve tragikus hős – olvassuk a filmkritikában. Rendíthetetlenül hisz abban a katona-eszményben, amely még a K. u. K. világban született meg, s amely már akkor is értelmetlen és célszerűtlen volt. [...] Egy elmúlt és pusztulásra ítélt világ pillérének repedezettségét és bomlását tükrözi tehát a film, azt, hogy az erőszakra épített uralom erőszakszervezete mennyire lehetetlenné válik önmagában is, mivel nem veheti komolyan és nem tarthatja be saját szabályait sem. [...]

Szemes Mihály rendezésére elsősorban a pompásan felépített főfigura jellemző. Együttműködése a kitűnő Gábor Miklóssal emlékezetesen markáns jellemet eredményezett. S e főfigura köré olyan más figurákat csoportosított igazán meggyőző jelenetekben, amelyek tág körképét adják egy különleges világnak, a horthysta kaszárnyák külső és a horthysta tisztek belső életének.

Szemes Mihály rendezővel

A kritikus nagyon dicséri az operatőri munkát, majd rátér a színészi alakításokra:

Ezúttal Gábor Miklós Benedek Zoltánját kell külön kiemelnünk. Nem csupán azért, mert főszerepe ezt amúgy is indokolná, hanem mert eddigi pályájától merőben eltérő figurában alkotott kiválót. Maszkjától és nagyszerűen jellemző mozgásától eltekintve is sokrétűen, gazdag művészi eszközökkel tárja fel ennek a rideg, önző, kegyetlen és érzéstelen, boldogtalan embernek jellemét. Pusztulása semmilyen emóciót nem kelt a nézőben – még kárörömet sem –, de nem azért, mintha nem lenne ellenszenves, hanem azért, mert Gábor nemcsak karakterét, hanem jelentéktelenségét is képes érzékeltetni.

Azt már én teszem hozzá, hogy a film kapcsán (is) érdemes kézbe venni Gábor Miklós Kicsi-világ-háború című könyvét. Az Alázatosan jelentem forgatásakor még szinte kéznyújtásnyi időben voltak saját katonai és háborús tapasztalatai, minden bizonnyal ezek is belejátszottak alakításába. Ami annak ellenére lett ilyen erős, hogy egy, a forgatás alatt készített riportban bevallotta, hogy nem szeret filmezni...

A következő évben, 1961-ben Gábor Miklós ismét együtt fog dolgozni Szemes Mihállyal. Második, és egyúttal utolsó közös filmjük az Alba Regia lesz, hamarosan erre is sort kerítek.

Elfelejtett filmek

Felfigyeltem Gábor Miklósnak három olyan filmjére, amelyek évtizedek óta nem bukkannak fel sehol. Pedig annyira nem régiek, hogy teljesen nyomuk vesszen, 1960 és 1963 közöttiek.

A három közül kettőt ugyan láttam, de gyerekkoromban, ezért csak halovány emlékeim vannak róluk, és persze az újságokból mostanában előkotort fényképek. Olvasgatva a régi kritikákat, közülük minden szempontból az időben első film a legértékesebb; a második nagy valószínűséggel teljesen felejthető, bár legendás nevek szerepelnek a stáblistán; a harmadik pedig a "szocialista krimi" egyik első példája Magyarországon.

Igaz, kicsike blogomnak még nagyon kevés olvasója van, de azért próbálkozzunk meg egy játékkal. Ide másolok egy-egy képet mindhárom filmből – az előbb leírtak szerinti sorrendben, s akinek kedve van, tippelje meg a filmek címét.

Akkor jöjjenek a képek!

Az első filmet 1960-ban mutatták be:

A második film évszáma 1962:

A harmadik filmet 1963-ban forgatták és 1964-ben került közönség elé:

Kíváncsi vagyok az eredményre több szempontból is...

Persze nem egyedül ezek Gábor Miklós "elfelejtett" filmjei, de a többi azért csak felbukkant a magyar tv vagy a Filmmúzeum műsorában, némelyik megjelent videokazettán, de ezt a három filmet szerintem negyven (na jó, harminc) éve nem játszották sehol.

Legközelebb ezekről a filmekről fogok beszámolni korabeli sajtóvisszhangok alapján.