Folytatom Bródy Sándor: A medikus című darabjának 1959-es, Madách Színház–beli előadása kritikai visszhangjainak áttekintését.
ITT az első rész, benne a stáblista és az Ország Világ című képes hetilap kritikája.
Ma több korabeli kritikából mutatok részleteket, képekkel megtűzdelve.
ITT az első rész, benne a stáblista és az Ország Világ című képes hetilap kritikája.
Ma több korabeli kritikából mutatok részleteket, képekkel megtűzdelve.
Először, hogy jobban képben legyünk, magáról a darabról idézem Kemény György, a Népszabadság kritikusának összefoglalóját:
A medikusnak eléggé egyenetlen, olykor vázlatosnak ható cselekményénél fontosabbak a színművet átfűtő fiatalkori élmények, az egyénien, sok szeretettel megrajzolt szereplők, az ízes, szép, romantikus stílus. Szinte azt is mondhatnánk, a meseszövésnél érdekesebb a környezet. A János és Riza között happy enddel végződő, ellentétes érzelmeket eláruló szerelmi történetnél sokkal hatásosabb a századeleje polgári világát leleplező erkölcsrajz, ahol a szegény fiatalembereket a lányos apák — mint Jánost a Riza apja — szabályszerűen megvették, kiruházták, taníttatták, kihízlalták, s utána amikor a fiatalember a diplomáját megkapta, fizetség fejében köteles volt feleségül venni "jótevője" lányát. A medikusnak elsősorban ezek a színei, szereplői reális ábrázolása maradt meg napjainkban is frissen, művészien: Rubin a halálos beteg, mindenből kiábrándult orvos figurája, aki tisztában van avval, hogy a vizsgálatra jövő szegény munkásbetegeit nem tudja meggyógyítani, elpusztulnak, mert a gyógyulás, az egészség pénzkérdés, vagy Arrak úr, a kedélyes, bohém, a vidéki tönkrement szabó, János apja, aki hajlandó hazudni, csalni, lopni azért, hogy lányának a hozományát megszerezze, és a kis albérleti szobájában élő öt-hat nyomorgó egyetemi hallgató, filozópter, kispap, orvos, tanárjelölt, akik fiatal Odisszeuszok módjára vidáman és éhesen vágnak neki az élet nagy és nehéz kalandjainak.
 |
| Ezen a képen jól látszik a diáktanya (Forrás: oszmi.hu) |
Az Élet és Irodalomban Lőrincz Mária így vélekedett a darabválasztásról — ne felejtsük, 1959-ben vagyunk :)
A Madách Színház választása ebben az esetben nemcsak azért szerencsés, mert rendkívül kellemes színházi estét nyújt a nézőknek. Azért is elő kellett adni ezt a darabot, mert nagyon hasznos, ha mai fiataljaink, akik kissé az elkényeztetésbe hajló gondtalanságban élnek, némi ízelítőt kapnak így felelevenítve is abból, amiről legfeljebb csak az idősebb korosztály elbeszéléseiből ismernek valamennyit. Kétségtelenül meglepi őket, amit látnak és hallanak. S valóban: ma anakronizmus. De a maga idején valóság volt.
A rendezésről Rajk András ezt írta a Népszava 1959. április 25-i számában:
A Bródy–darabok rendezését nagyon üdvös kivételesen jó érzékű, ízlésében kimozdíthatatlan művészre bízni — néhol még a kiváló író helyett is vigyáznia kell, nehogy érzelgősségbe fúljon az előadás. Ádám Ottóban "emberére akadt" a mű, az előadás rendezése példásan ízléses, művelt. A drámaíró Bródy nem naturális helyzetekben, hanem ízig-vérig "színpadban" gondolkodik — darabjait csak hasonló gondolkodású rendező fejezheti ki. Ádám helyes felfogása uralja az egész előadást, érződik csaknem valamennyi alakításon.
 |
| GM és Gyurkovics Zsuzsa (Forrás: oszmi.hu) |
Ugyanerről Kemény György a Népszabadságban (1959. április 24-i szám):
A rendezés Ádám Ottó munkája — kitűnő. Az együttes játéka harmonikus, egybehangolt, de egyúttal mindegyik színészi alakítás jellegzetesen egyéni is. Különösen az első felvonás diákromantikáját ragadta meg a rendező tökéletesen, mely a tréfának és keserűségnek, játéknak és valóságnak, bizarrságnak és naiv bájnak élménytadó ötvözete. Emlékezetünkben maradnak az olyan szinte már festménynek ható plasztikusan kombinált képek, mint a körmenet, az esküvői szertartás, a papi beszéd, a szerelmes, forró éjszaka hangulata az ablaknál idegesen cigarettázó férfival, vetkőző kislánnyal, daloló szolgálóval, de szép a második felvonás orvosjelenete, s a harmadik záróakkordja is.
 |
| Horváth Ferenc, Vass Éva, GM (Forrás: oszmi.hu) |
Még mindig a rendezésről Lőrincz Mária az Élet és Irodalom 1959. 18. számában:
Az előadás nem véletlenül olyan kitűnő: Ádám Ottó gondos rendezői kezének, szélesskálájú fantáziájának s az író intencióit szinte kalaplevéve, zseninek kijáró tisztelettel követő, nagyvonalú szerénységének eredményeit élvezhetjük az egész előadásban, amely szemmelláthatóan szívügye volt a Madách Színháznak. S mert szívügy volt, sikerült olyan tálalást adni a darabnak, amilyent megérdemel.
 |
| Diáktársak, egymás között |
A Film Színház Muzsika 1959. 20. számában Sándor Iván szinte himnuszt írt a rendezésről, János és diáktársai színpadi megelevenítésére koncentrálva:
Ádám Ottó, a rendező, a kitűnő egyéni alakítások mögött szerényen meghúzódva él a Mária utcai diáktanya minden rezdülésében. Árnyalatokat teremt és ütemet, színek, hangok és mozgás százféle változatát bontja ki a színpadon. Mintha megírta volna Jánosé mellé, külön-külön annak az öt diáknak az élettörténetét is. ... Az alakok karakterisztikus elhelyezése, jellemük és maszkjuk, mozgásaik megszerkesztése, egymáshoz való viszonylataik kijelölése. ... Hagyja játszani a kitűnő színészeket. Az egyes alakításokban ő személytelen. De elgörget minden akadályt a játék elől. Elfoglaltságokat teremt a némajátékok idejére, teret a mozgásnak, s mindezt úgy, hogy a kis társaság százféle rezdülése sohasem zavarja annak a színésznek a játékát, akire éppen a reflektorfény hull. Komponál ő és hogy játszik a mozgásokkal, színekkel, árnyalatokkal. Az első felvonás lendületes üde felelőtlenségét milyen érzékletesen tompítja lassúbbá, sötétebbé, mélyebbé az elkomoruló harmadik felvonásban. ... S mennyi mindenről kellene még szólni, de most csak átrohanni lehetett mindezen. Csak felfigyelni egy emberséggel, finom tónusokkal, humanitással és fanyar bölcsességgel teli rendező eszközeire. Próbálni kutatni egy művészalkatot, mely olyan érzékenyen a szív hangjaira, a minden tragikumon átragyogó emberi tisztaságra, ömleszti át önmagán a drámát, — a színészig.
Legközelebb a színészi alakításokat fogjuk áttekinteni.
