A helység kalapácsa 1.

A magyar televízió korai történetének egyik legszellemesebb produkciója lett Zsurzs Éva rendezésében a Petőfi Sándor komikus eposzából készített, körülbelül 55 perc terjedelmű televíziós film. 

A szereposztás egészen parádés és mondhatni, teljesen ideális, tökéletes volt. Gábor Miklós Petőfi alakját idéző maszkban és jelmezben a narrátor feladatait látta el. Itt a teljes stáblista:

Lantos: Gábor Miklós

Fejenagy: Bessenyei Ferenc

Szemérmetes Erzsók: Mészáros Ági

Harangláb: Major Tamás

A "helybéli lágyszívű kántor": Garas Dezső

Csepü Palkó: Agárdy Gábor

Bagarja: Ascher Oszkár

Amazontermészetű Márta: Gobbi Hilda

Bíró: Barsi Béla

Cigányok: Nagy István, Csók István, Erdélyi Antal

Zeneszerző: Szöllősy András

Díszlet: Vajó András

Jelmez: Vicze Zsuzsa

Operatőr: Czabarka György

Forgatókönyvíró-rendező Zsurzs Éva

Készült - akkor még természetesen - fekete-fehérben. 

A Film Színház Muzsika 1964. évi 48. számában, novemberben adott hírt a forgatásról. Zsurzs Éva így beszélt elképzeléseiről:

Ekkor már bőven folyhatott a forgatás, mert a cikket ezzel a képpel illusztrálták:

A film 1965. március 13-án, szerdán este  20.10-kor, főműsoridőben került műsorra Ungvári Tamás bevezetőjével. Azóta számtalan ismétlést megélt, többnyire március 15., illetve Petőfi Sándor évfordulóinak apropójából nemzedékek láthatták újra - és bevonult a Magyar Televízió klasszikus alkotásai közé.

E LINK ALATT mi is megnézhetjük :)

Legközelebb kritikai visszhangokat idézek.

Gábor Miklós tévésorozatban 1.

Az 1960-as évektől a  Hamlet és más nagyon nagy alakításai az elismertség és a művészi tekintély mellett mást is hoztak Gábor Miklós pályáján: szerintem talán túl komolyan is vették személyét olyan szempontból, hogy kicsit is könnyedebb műfajokban vagy stílusokban nem igazán kapott feladatokat. Saját színházában azért néha előkerült egy-egy vígjáték, de például televízióban sosem lett  közönségkedvenc sorozathős. Pedig ő azt gondolom, vágyott rá, nagyon szeretett volna akár még kabarét is játszani... Televíziós filmsorozatban összesen kétszer azért volt alkalma részt venni, de nem központi figuraként, hanem mindkettőben csak egyetlen epizód erejéig: egyszer a hetvenes évek közepén és még egyszer, két évtizeddel később.

Ma az első alkalmat vesszük szemügyre, ami a Vivát, Benyovszky! című, cseh-magyar együttműködésben készült 13 részes televíziós sorozat volt. Ennek hatodik epizódjában játszott - itt is tragikus szerepet osztottak rá...

A sorozatot azóta is gyakran ismétlik, biztosan sokan látták. Emlékeztetőül itt a Film Színház Muzsika beharangozója a legelső vetítés előtt, az 1975. 44. számból:

A 6. részben már a kalandok közepe felé járunk. Benyovszky és árnyéka, a legjobb barátból lett ellenség, Omahel Tamás orosz fogságba esnek. Az oroszok által megszállt tatárföldön, Kazany környékén egy szigorúan őrzött erődbe hurcolják őket. A tatárok titokban mozgolódnak és szervezkednek, fegyverük van, de harci tapasztalatuk - legalábbis a sorozat szerint - nincs. Fontos ügynökük az orosz helyőrség francia származású orvosa, Blanchard - őt játszotta Gábor Miklós. Ő helyzeténél fogva Benyovszkyék kis csoportját be tudja szállásolni egy gazdag tatár kereskedő házába - megszökni onnét sem lehet, de az orvos azt reméli, hogy a hadászati tapasztalatokkal rendelkező Benyovszky és társai, szabadulásuk reményében segíteni fognak a tatároknak megszervezni az oroszok elleni felkelést. A foglyok nem akarnak ebbe a konfliktusba belekeveredni, de lojálisak vendéglátóikhoz és nem árulják el őket az oroszoknak; azt pedig nem is tudják, hogy az orvos a tatárok pártján van. Egy tragikus helyzet után, amikor az egyik árulóvá vált tatárt önvédelemből kénytelenek megölni, Omahel, hogy mentse a bőrüket, Blanchard doktort nevezi meg gyilkosnak, akit ezért kivégeznek. Benyovszkyék a haláltól megmenekültek, viszont útnak indítják őket hadifogolyként Szibéria felé...

Tudok mutatni néhány fényképet Gábor Miklósról ebben a szerepében. Amennyire tudom, itt esett meg vele pályája során egyetlen alkalommal, hogy a nyílt színen kivégezték...

 

Don Juan - ráadás

A Népszava és az Esti Hírlap kritikái, valamint Gábor Miklós naplójegyzeteinek részletei után most az ígért ráadás következik:

1957-ben Molière Don Juan-jának előadásán kívül a legendás nőcsábász még két helyen - és két műfajban - volt látható Budapesten. Az egyik hely természetesen az Operaház, ahol műsoron tartották Mozart operáját. A mozik pedig egy francia-olasz-spanyol koprodukcióban készült filmvígjátékot játszottak, melyben Don Juan a fejébe vette, hogy őt csak érdekből szeretik a nők. Ezért ruhát cserél inasával, Sganarelle-lel (akit a népszerű komikus, Fernandel játszott), s a kísérlet meglepő eredményt hozott...

Ezt a három produkciót hozták össze egy oldalon  - egy kis pesties humorral megspékelve - az Érdekes Újság 1957. április 13-i számában, ez következik most. Igaz, a két számunkra fontos képet már megmutattam belőle korábban, de most jöjjön a teljes újságoldal (kinagyítható!), amit innét is köszönök szépen Gráf Gábornak:

 

Don Juan 3.

Folytassuk Molière Don Juanjának 1957-es előadásáról a kritikák idézését. A szereposztás és az első idézett kritika ITT található.

Előtte két remek fénykép Gábor Miklós: Tollal című könyvéből:

 

Don Juan és Sganarelle a Parancsnok szobrával

Mátrai-Beteg Béla írása következik az Esti Hírlap 1957. március 20-i számából. Ebből csak a lényeget mutatom meg, mert a hosszú írás tekintélyes része meglehetősen elvontan, nem az előadás szempontjából foglalkozik a darabbal. Hosszas eszmefuttatás után a következő konklúziót vonja le a szerző:

Mindebből azonban az derül ki, hogy a mű erényei: publicisztikai jellege, részleteinek finomsága, irodalomtörténeti érdekessége éppen a színpadon érvényesülhetnek kevésbé. Ízei olvasva táplálóbbak és tisztábbak is, mint előadva. Nem csoda, ha épp a Don Juan tartozik

Molière - saját hazájában is - legkevesebbet játszott darabjai közé. Akárhogy nézzük is, a mű egésze mégiscsak vacogtató rémdráma a maga kísérteties, misztikus megoldásaival, "rémdráma, amely a humor folyam-medrében zajlik" - ahogyan Illyés Gyula, a darab fordítója írja róla - s eszmeileg kuszaságot teremt. Ha a Madách kamaraszínház mindenképpen elő akarta adni - s e becsvágya tiszteletre méltó -, jobban tette volna, ha kísérleti, nem stúdióelőadásban játssza s nem repertoárban.

Hát, akkoriban azért nem terjedtek még el a stúdióelőadások, vagy rosszul tudom?

A kritika további részét olvassuk az eredeti újságoldalról, csak kicsit szétvágtam a jobb láthatóság kedvéért:

Legközelebb egy érdekes ráadással jelentkezem!

Don Juan 2.

Folytassuk a kalandozást a Madách Színház 1957-es előadásáról:

A legutóbb megmutatott kritikából is érződött már a darab ellentmondásos jellege
Ma olvassunk bele Gábor Miklós TOLLAL című kötetébe, melyben külön fejezetbe gyűjtötte a Don Juan próbái és első előadásai időszakában  írt naplójegyzeteit. Az első bejegyzést az 1963-as kiadású könyv eredeti lapján mutatom:

A továbbiakban válogatok a fejezetből - érdekes lesz összevetni a kritikusok véleményével.

Ez még a próbaidőszak:

1957. január 31.

Nehéz lesz megtalálni az érzelemmentes, szinte szenvtelen, de mégsem szenvedélytelen hangot. Talán ez izgat most legjobban.

Töprengés Ádám Ottóval (Forrás: GM.: Tollal)

1957. február 4.

- Igen, kitűnő darab - mondja T. K. [Tolnay Klári] -, de nem értem egészen. Mi az a sátáni komédia a végén? Mit akar mondani Molière? Hogy ha így élsz, elvisz az ördög? Ezt nem nagyon tudja elhitetni velünk.

- Talán inkább az ellenkezőjét akarja mondani. Micsoda hitvány alak lenne Don Juan, ha nem vállalná a kárhozatot? Azért hős, mert vállal, a végsőkig. Pokolra szállása nemcsak büntetés, hanem megdicsőülés is. Molière nem hisz jobban Don Juan elkárhozásában, mint amivel a többi darabját zárta le, hogy a király mindent rendbe hoz. A közönség? Ha jól játszunk, megzavarodva távozik majd, és megérdemli.

- De megérti majd saját zavarát?

- Nem hiszem. Ezért nem lesz sikerünk.  

1957. február 13.

Új színeket kap Don Juan, féktelenebb lesz, nagyobb komédiás. Ezért - ha vonakodva is - köszönetet kell mondanom Á. O.-nak [Ádám Ottónak], ő noszogatott errefelé.

1957. február 21.

Először ment végig a darab, meglepően jól. A néhány nézőtérre bevetődött kolléga meghökkent, és én boldog vagyok, úgy érzem, az ellenállók is meggyőzettek. É. [Ruttkai Éva] is megnézett:

- Egy szerep nem azon dől el, hogy milyenek a nagymonológok, hogy milyen ez vagy az a megoldás, a szerep a színpadra lépés pillanatában dől el. Ha te vagy Don Juan, a többi csaknem mellékes.

Próbán Pécsi Sándorral és Psota Irénnel

1957. március 2.

Illyés Gyula megnézte a próbánkat. Utána köréje gyűlünk a színpadon. Hangsúlyozza hozzá nem értését, olyan komolyan, hogy egy percig még hiszek is neki. [...] Bírálni elsősorban az én alakításomat bírálja. Gyakran hivatkozik Vilarra:

- Ezek a francia főnemesek hidegebbek, keményebb és előkelőbb legények voltak. Te magyarabb, indulatosabb vagy.

[...]

Színházunk vezetősége és a szervezők, akik bukást sejtenek, gyűlölik a Don Juant. "Miért kell nekünk éppen Molière legrosszabb darabját eljátszanunk?" kérdik, és még plakátot sem csináltatnak.

És a premier után:

1957. május 11.

- Szinte jó, hogy a Don Juan-nak nincs sikere, így bátrabban keresem az újat, nincs mit féltenem.

[...]

A közönségnek játszom, vagy a magam gyönyörűségére? - sokszor megkérdem mostanában. Ráneveltem magam, hogy ne érdekeljen a taps. De miféle aszkézis ez? Valahányszor ott ácsorgok előadás után az autóbusz megállójánál, nagyon keserű vagyok.

[...]

Megszólal a pár taktus zene - kezdődik a Don Juan. Jelenésemre várva ott álldogálok a színfalak mögött, a zenészek kis csoportja mellett. [...] Szól a zene, éppúgy, mint a főpróbákon és a premieren, látszólag éppúgy; a díszletek mögött minden a régi. De a nézőtér félig üres, az első sorban alig néhány fej. A zene se tudja visszahozni az első napok jelentőségét. Nem történt semmi. Az ünnepnek vége. Ez már a darab halála: színház - ünnep nélkül?