A fák állva halnak meg 1.

1960. május 27-én a Madách Színház - még a Madách téri épületben - egy spanyol darabot mutatott be A fák állva halnak meg címmel. Talán a pécsiek 1958-as előadásáról értesülve tetszett meg nekik, ugyanis a magyarországi bemutató ott zajlott le. A művet azóta sem játszották magyar színpadon, bár a Madáchban akkor nagy sikere volt (a pécsi előadás visszhangjáról nincs információm). Szerzőjét a korabeli kritikák, nyilván a színlap nyomán Cassona alakban írták, holott mint utánakotorgattam, a szerző vezetékneve CASONA, Alejandro Casona. Még egy darabját játszották magyar színpadon, arra még emlékszem gyerekkoromból egy televíziós közvetítésből. Ez is a pécsi színház előadása volt 1966-ban. Címe: Portugál királyné, Meszléry Judit főszereplésével és Inez de Castro történetét dolgozta fel (csak az érdekesség kedvéért említem, hogy Erkel Ferenc ugyanebből a témából írta, magyar környezetbe helyezve, első operáját, a Bátori Máriát).

De vissza a mi darabunkhoz és előadásunkhoz. 
Rendezte Seregi László.

Szereposztás:

Nagymama: Mezei Mária
Nagypapa: Kőmíves Sándor
Igazgató: Gábor Miklós
Szomorúszemű lány: Vass Éva
Jelena, a titkárnő: Lelkes Ágnes
Amelia, a gépírónő: Halász Gina
Lelkész: Gönczöl János
Bűvész: Gyenge Árpád
Vadász: Bodor Tibor
Koldus: Gonda György
Genovéva: Soltész Annie
Felicia, a szolgáló: Kun Magda
A másik: Árva János

A díszleteket és jelmezeket Köpeczi Bócz István tervezte.

Három korabeli kritikára sikerült ráakadnom. Nem ismerem a darabot, ami magyar nyelven nem hozzáférhető, és bevallom, a kritikusok fejtegetéseit magáról a műről meglehetősen homályosnak találtam... Ezért először az Ország Világ 1960. 23. számában Csapó György tollából megjelent kritikát idézem, még ez igazít el (szerintem) legjobban a témában. Két részben másolom ide a jobb olvashatóság érdekében. Előtte azonban egy szép kép Gábor Miklósról és Vass Éváról:

 

Szerelmi házasság 1947

Legutóbb felvezettem a témát, Shaw: Szerelmi házasság című darabjának bemutatóját a Nemzeti Színház Kamaraszínházában, 1947-ben.

Ma szemezgessünk korabeli kritikákból és nézegessünk még fényképeket a Magyar Színházi Adattár anyagából. A kritikákhoz előlegként annyi, hogy az igazi ziccer-szerep a kizsákmányoltból kizsákmányolóvá előlépett Lickhnese alakítójának, Peti Sándornak és a nagyvállalkozó Sartoriust játszó Rátkai Mártonnak jutott.

Rátkai Márton és Peti Sándor

Gábor Miklós és Bánki Zsuzsa

Gogolák (!) Lajos írta a Haladás című lap 1947. október 23-i számában:

... Shawnak nálunk egészen különleges kultusza van, fanyar és kellemetlen humora idehaza határozottan tetszett mindig - dehát emellett az előadás is olyan volt, hogy joggal érdemelte ki  a nézőtér fel-felcsattanó tetszését. És hát a szereposztás is olyan volt, hogy vitte, szárnyalóan vitte előre a darabot. [...] A színészek meg mintha tökéletesen átérezték volna kötelességüket, hűen és biztonságosan vallottak Shaw igazsága mellett. Mindegyik figura beszédes illusztrációja egy-egy társadalmi tételnek és mégis életszerű; minden alak tökéletesen angol és mégis fanyar és elszánt támadás az angol társadalom begyökeresedett morálja, képmutatása ellen. Rátkay Márton társadalmi törtető stréber uzsorása éppen olyan fölényes és remek alakítás számtalan árnyalatával és programszerűségével, mint a nagypolgári úri fiatalember figurájában a hasonlíthatatlan Gábor Miklós; róluk kár is több szót vesztegetni és ezt a szűkszavúságot irányukban mindenki természetesnek találhatja - minek is halmozzuk a szuperlatívuszokat? Bánki Zsuzsa kényes és pikáns kisasszonyáról már nem mondhatjuk ezt, mint ahogy talán-talán ezt a jellegzetesen angol darabot valahogy túlzottan temperamentumosan és lendülettel játszották - ez a kellemes és elmés színésznő sokszor túlságosan is pesties volt, túlságosan is pestiesen csitris, több fanyarság és keserűség lényegesen lett volna itt, bár hát ez a kifogás alig érintheti Gellért Endre mesteri rendezésének lényegét. Különlegesen, mélyen emberi volt Peti Sándor egy pénzbeszedő szerepében, aki hamarosan maga is kizsákmányolóvá lényegül át - Shaw egyik legremekebb figurája ez és Peti Sándor mélységesen emberi húrokat zendített meg mindenkiben. Pataky Miklós fanyar-humoros alakításának dicséretes említését fűzzük még beszámolónkhoz.

Pataki Miklós és Gábor Miklós

Két képen ismét Gábor Miklós és Bánki Zsuzsa:

Vészi Endre kritikusi véleménye a Népszava 1947. október 18-i számából:

Ezt az embert [Sartoriust] Rátkai Márton alakítja kivételes megjelenítő erővel (elsősorban az ő alakját találjuk dickensinek), óvakodván a karikatúra kelepcéjétől, az emberi tévelygés, mohóság meg tragikum motívumaival gazdagítva feladatát. Leányát, ezt a sznob előkelőségben, műveltségben nevelkedett, gonoszul szeszélyes, önzően végletes teremtést Bánki Zsuzsa játssza, sok színességgel, az érzelmi grafikonnak megfelelő változatossággal. Az előadás hőse azonban Peti Sándor. Ez a művész az emberábrázolás legszebb példáját mutatja. [...] Dicséret illeti még az ifjúság kedvességét és lendületét nyújtó Gábor Miklóst, valamint Pártos Erzsit.

A Shaw-darab előadásának legnagyobb eredménye a rendezés, amely Gellért Endre műve. A fiatal rendező felfogása elsősorban a társadalmit hangsúlyozza. Nem engedi, hogy a mondanivaló bohózattá süllyedjen. Finom ízléssel kerüli el a csábító örvényeket. Ilyen egységes, a mű igazi lényegét megjelenítő előadást a "Vízkereszt" óta nem láttunk.

A sikeres előadást 1950-ben felújította a színház. Néhány kisebb szereplőváltozás történt, melyek közül a legfontosabb, hogy Harry Trench barátját, Cokane-t Balázs Samu játszotta. A főszereplők maradtak Rátkai Márton, Bánki Zsuzsa, Gábor Miklós és Peti Sándor. 

Ez a kép Gábor Miklósról és Bánki Zsuzsáról az 1950-es előadáson készült és rímel a múltkor megmutatott próba-jelenetre:

Az előadást közvetítette a Magyar Rádió. Egy körülbelül 10 perces jelenet megtalálható belőle a Hungaroton által még a 70-es években, Színészmúzeum című sorozatában kiadott bakelit hanglemezen, mely Rátkai Márton szerepeinek megmaradt hangfelvételeiből válogatott. Sajnos, eddig CD-n nem jelentették meg. Könyvtárakban még található belőle.... 

Az első Shaw-szerep: Szerelmi házasság

Gábor Miklós, miután a háború után üstökös-szerűen indult újra pályája, a Nemzeti Színház tagjaként hamar megkapta első Shaw-szerepét, egy Harry Trench nevű gazdag fiatalembert, Shaw legelső színművének egyik főhősét. A darab eredeti címe Widowers' Houses; magyarul először Sartorius úr házai címmel játszották, majd a közönségcsalogatóbb Szerelmi házasság címet ragasztották rá.

Az 1947. október 16-án bemutatott előadás stáblistája:

Fordította: Békés István

Sartorius: Rátkai Márton
Blanche, a lánya: Bánki Zsuzsa
Harry Trench: Gábor Miklós
Lickhnese: Peti Sándor
Cokane: Pataki Miklós
Szobalány: Pártos Erzsi
Pincér: Horkai János
Hordár: Hindy Sándor


Díszlet: Ambrózy István
Jelmez: Nagyajtay Teréz

Rendezte: Gellért Endre

A korabeli források megőrizték, hogy a próbaidőszak szeptember 18-án kezdődött, így durván egy hónapig tartott, s ez naponta átlag egy próbát jelentett, összesen 29 alkalmat. 

Tudok mutatni fényképet az egyik próbáról, mert szerencsére ez került egy, a kor színháztörténetével foglalkozó könyv borítójára:

Mint a korabeli Budapest című folyóirat kritikája összegezte, a darab egy tőkepénzes fiatalembernek és egy vállalkozó lányának szerelméről szól, amely eszmei okokból majdnem meghiúsul, de az anyagiak segítségével mégiscsak révbe jut. A két partner közül, mint Shaw darabjaiban mindenütt, a nő az erősebb: az okos, hisztériás Sartorius kisasszony, aki szemet vet Trench doktorra, egy kényelmesen idealista, vagyonos, nyegle fiatalemberre s némi bonyodalmak után hozzá is megy feleségül. A bonyodalmakat az okozza, hogy Sartorius úr vagyona elég piszkos eredetű: nyomortanyák házbérjövedelméből származik. A titkot Lickhnese árulja el a fiatalembernek, Sartorius pénzbeszedő piócája, akit gazdája épp kirúgott, mert a lakókkal szemben nem volt elég szősösszívű. Amikor állás nélkül maradt, rájött, hogy meggazdagodni csak szennyes úton lehet: vesztegetés árán kiszimatol bizonyos középítkezéseket, amelyekhez ilyen nyomortanyákat kell kisajátítani. Ezeket gyorsan átépíteni, hogy az értük fizetendő kártérítés mentől nagyobb legyen, ez Lickhnese terve. Sartorius úr kapván kap az üzleten. Trench doktor pedig, akinek tőkéje után eddig is Sartorius fizette az uzsorakamatot, szintén betársul. Tőke és vállalkozó egymásra talált, semmi akadálya többé az érzelmeknek.

GM és Bánki Zsuzsa

 Az előadás a Nemzeti Színház kamaraszínházában került színre, a korabeli kritikai visszhangok szerint tényleg hamisítatlan angol levegőt árasztva a színpadon. Persze e kritikák alaphangját az 1947-es év hazai légköre adta meg, a "fordulat" előtti utolsó hónapok, s ennek megfelelően értékelték a körülbelül fél évszázaddal azelőtt írt, legelső Shaw-darabban felvetett társadalmi kérdéseket. De azt hiszem, a színészi alakítások megítélésére ez annyira nem nyomta rá a bélyegét. Legközelebb ezekből idézek. Ma nézzünk még fényképeket, forrásuk a Magyar Színházi Adattár:  

Két angol úr egy külföldi szállodában :) Pataky Miklós és GM

 

Lickhnese és Harry Tench

GM, Pataky Miklós, Peti Sándor

22 évesen bonviván [3.]

Találtam még néhány érdekességet a Bécsi gyémántokkal kapcsolatban.

Mint írtam, a történet Mária Terézia idejében játszódik: a bécsi ékszerész szép lánya és Mária Terézia testőrségének délceg tisztje egymásba szeretnek. Némi bonyodalom után maga a császárnő boronálja őket össze, miközben Strasser papa feltalálja a mű-gyémántot, azaz a strassz-követ.

Közben tudok még képet mutatni az előadásból, de Gábor Miklós nélkül. A Magyar Színházi Intézet adattárában csak ez az egy kép található, rajta a szerelmes fiatal lányt játszó Csikós Rózsi Lázár Máriával (Mária Terézia):

Nos, Strasser papa alakját valós személyről mintázták a szerzők. Az 1700-as évek közepén Bécsben élő aranyműves és ékszerész, Joseph Strasser találta fel a gyémántra igencsak hasonlító, máig az ő nevét őrző strassz-követ. Vele a valóságban is esett meg olyan sztori, ami bekerült a darabba: amikor felékszerezett feleségével és lányával elmentek egy bálba, letartóztatták, mert azt hitték, igaziak a kövek és nyilván lopottak... Végül a derék feltaláló Párizsba volt kénytelen távozni, ahol hatalmas üzleti sikert aratott strassz-köveivel.

Tehát volt némi valóságmagja a könnyű kis darabnak, amihez nagyon frissen hozzájuthatott a Madách Színház. Bécsi ősbemutatóját 1940 augusztusában tartották, eredeti címe: Brillanten aus Wien volt. Gróf Károlyi István lefordította és a következő év áprilisának végén már játszották Pesten is.

Ez a gróf Károlyi István, Károlyi Mihály unokaöccse, alig huszonéves "színházbolond" fiatalember volt. Az ő tőkéjéből nyílt meg egy eredetileg mozinak épült helyen 1940 végén magánszínházként a helyszínéről elnevezett színház, ami aztán később mint a nagykörúton felépült "nagy" Madách Színház kamaraszínháza működött. Szóval gróf Károlyi színháztulajdonos gyorsan lefordította a limonádé, ám sikergyanús osztrák operettet. Lehet, hogy kicsit bele is nyúlt a darabba. Mindenesetre a hősszerelmes nevét megváltoztatta: az eredetiben Max von Weigersheim-nek hívták, míg a magyar előadásban gróf Sármássy Miklós lett belőle. Tehát megváltozott a nemzetisége, ami jó húzás volt, hiszen közismert a történelemből Mária Terézia magyar testőrségének létezése. Másrészt, szerintem nagyon könnyen elképzelhető, hogy a Sármássy Miklós nevet a fordító egyenesen alakítójára, a fiatal és "sármos" Gábor Miklósra szabta. De az is érdekes, hogy volt akkoriban egy pontosan ezt a nevet viselő magyar színész is.

Már két alkalommal mutattam korabeli kritikákat, illetve egy, azok alapján írt összefoglalót. Még egy apró megjegyzést azért tudok idézni, amelyet a tekintélyes Egyed Zoltán tett a korabeli színházi képes hetilap, a Film Színház Irodalom 1941. 17. számában: 

Gábor Miklós, a filmben felfedezett fiatal amorózó alakította a császárnő testőrhadnagyát, általában nagyon elfogadhatóan, de egy kicsit túlságosan kitöltve a piros és ezüst huszár uniformist. Három és félkilót kellene fogynia.

Ilyen tanácsot sem kapott Gábor Miklós elkövetkező pályája során... Amúgy hamarosan bevonult katonának és mire a frontot megjárva katonaszökevényként hazakeveredett s egy pesti lakás fürdőszobájában túlélte a bombázásokat, biztosan nem kellett fogyókúráznia...

Visszatérve a korabeli kritikákhoz: megegyeztek abban, hogy a darab maga elég gyenge, az előadásnak pedig nem tett jót, hogy túl kicsi hozzá a Madách téri új színház színpada. Ugyanakkor a színészi alakítások egészen kiválóak voltak. Ennek ellenére május végén, alig egy hónappal a bemutató után a színház vezetősége levette az előadást a műsorról.   E sorozat után Gábor Miklós már nem is léphetett színpadra - a zsidótörvények következtében. Csak a Vigadói Esték irodalmi sorozatban jutott pódiumhoz (Hont Ferenc és Major Tamás nevéhez fűződtek ezek az antifasiszta irodalmi estek), mígnem be kellett vonulnia katonának. Következő premierjére csaknem napra pontosan a Bécsi gyémántok bemutatója után négy évvel, 1945. április végén kerülhetett csak sor, már a Nemzeti Színházban.