2016. február 28., vasárnap

Kard és kocka 1.

Ma egy 1959-ben bemutatott filmet nézünk meg közelebbről. 



A Kard és kocka kuruc témájú kalandfilm. Ha jól emlékezem, ezt a kort és ezt a hangulatot 1945 után talán egyedül a nagy sikerű Rákóczi hadnagya idézte meg, méghozzá hatalmas közönségsikerrel. Annak a filmnek is volt irodalmi előzménye, Barabás Tibor regénye. A Kard és kocka Remenyik Zsigmond színművéből készült, és azt hiszem, ez a műfaj sokban meghatározta a film szerkezetét, dramaturgiáját, nevezetesen azt, hogy a címben remekül összefoglalt tartalomból nem a "kard", az izgalmas, kalandos elemek, hanem a "kocka", a fogadóban űzött szerencsejáték tölti ki az idő nagy részét. Pedig a szándék kalandfilm készítése volt...

Egyelőre két kritika áll rendelkezésemre: a Film Színház Muzsika 1959. 20. számában Sas György és a Népszava 1959. május 16-i számában Rajk András írásai.

Gábor Miklós és Bánhidi László


Sas György a kíméletlenebb: nem érti, hogy amikor a Kard és kockáról nemrég, színpadi bemutatójakor is kiderült, hogy anyaga inkább csak egyfelvonásosra lenne érdemes, mint egész estés színielőadásra, akkor miért ezt az alapanyagot választották egy költséges kosztümös kalandfilmhez.

Aki nem látta még a magyar televízióban viszonylag rendszeresen felbukkanó alkotást, foglaljuk össze tartalmát: Árvay kapitány (Gábor Miklós) szerencsejátékon elnyerte Schwartzenau osztrák őrnagytól (Balázs Samu) a Magyarországot megszálló császári hadak félévi zsoldját, ráadásként az őrnagy kardját és labanc testőrei ruházatát is. Történik mindez egy fogadóban, ahol a szép fogadóslány (Ruttkai Éva) is hozzájárul az akció sikeréhez és persze a végén egy pár lesznek a daliás huszárkapitánnyal.

Ide felirat sem kell :)


Az alapcselekményt kibővítették egy epizóddal, mely filmszerűbbé hivatott tenni a filmet akciódúsabb részletekkel. Ehhez találták ki Simon Pali hadnagyot (Zenthe Ferenc), aki a kockajáték alatt külső helyszíneken szervezi Schwartzenau és kísérete elfogását. Ám Sas György szerint Simon Pali

nagyon szegényesen megrajzolt karakter, az író és a rendező a korábbi kalandfilmekben már ezerszer látott bravúrstikliknél nem juttatott számára eredetibbet. Simon Pali egymaga sereget szervez, üldözőit több ízben lóvá teszi, egy labanc ármádiát a mocsárba fullaszt, csak éppen a merész képzeletet, aféktelen virtust, ami az ilyenfajta kalandok megírásához, rendezéséhez és eljátszásához kell - azt nem látni sehol.

A történet tulajdonképpeni színtere marad tehát a színdarab szűkebb világa, a fogadó belseje. Itt már elevenebb és némileg sziporkázóbb a film jókedve. Itt is jobbára csak Schwartzenauék beszállásolásakor, Árvay kapitány meg az orsztrák őrnagy játszmájának elején, amikor még frissiben érezzük a helyzet forróságát, a tét nagyságát, és látjuk, amint az ostoba császári tiszt gáláns kalandvágya fokonként a fonákjára fordul. A láda arany elkárytázását már nem poentírozta ki a rendező úgy, ahogy kellett, lehetett volna, a film befejezése meg már egyenesen összecsapott.

Balázs Samu, Ruttkai Éva, Gábor Miklós


Rajk András a Népszavában érdekes kritikát írt. Az első fele azt sejteti, hogy a téma ecsetelése nagy dicséretben fog kulminálni:

A történelmi história - miként járnak túl bátor és eszes kuruc vitézek a hazánkban garázdálkodó császári tisztek eszén, hogyan szerzik meg orruk elől a szegény hazánkat megszálló osztrák csapatok félévi zsoldját, s a magyar lánok csókjait is - izgalom keltésére, derű kiváltására, humor csillogtatására, érdekességek, kalandok halmozására felettébb alkalmas. Kapunk is mind ebből jó adagot. Maga a kuruc csel sikerét eldöntő kockajáték a pimaszul felelőtlen, hazárd és erkölcstelen Schwartzenau őrnagy, s a szorongatott helyzetében ugyancsak vakmerően hazárd - de minden pillanatban életét is kockáztató - Árvay kapitán közt: feszültséggel teli, egy kalandfilm tengelyében helyénvaló szituáció. Az ismét rendkívül tehetségesnek bizonyuló Fehér Imre rendező sokoldalúan, változatosan él e helyzet kínálta lehetőségekkel. Humor is akad jócskán, kivált Simon Pali kuruc hadnagy mellékszálon, de az alaptémával jó egységben futó kalandja során.

Ehhez képest aztán Rajk András így folytatja:

Miért nem mondhatjuk mégsem egészében sikerült filmnek a Kard és kockát? Mert sem izgalomból, sem fordulatból, sem ötletből, sem humorból nem kapunk eleget - annyit tehát, amennyi egy kalandfilmhez minimálisan szükséges. Ennek három alapvető okát véljük megtalálni. A viszonylag legkevésbé jelentős: egy vérbeli kalandfilmhez részlet-ötletek garmadája szükséges, sokszorosa annak, amivel itt találkozunk. S ha már van ötlet - például Kristóf Balázs, mint botcsinálta "Manchaster lord" - akkor szellemesebben kell élni vele. Szükséges továbbá - ez filmgyártásunk technikai felkészültségével és anyagi helyzetével is összefügg - hogy érdekesebben, lendületesebben, korszerűbben tudjunk vászonra vinni tömegjeleneteket. Végül és elsősorban - kalandfilmre éppen úgy szabály, mint a dráma bármely válfajára - csak az olyan küzdelem igazi küzdelem, valóban izgalmas, ahol az ellenfél is valaki, félelmetes és veszedelmes. A filmbeli osztrákokról, Heister generálistól lefelé Pöschl írnokig ez bizony kalandfilm értelemben sem igen mondható el.

A Film Színház Muzsikában Sas György még ezt tette hozzá:

Hosszas előkészület előzte meg a film forgatását, ami azután nem kevés fáradsággal és költséggel járt. Végeredményben sem ezt, sem azt nem érte meg. Értjük, hogy az egyszer már levitézlett téma gondos elővigyázatot kívánt, de amint most kiderül, kár volt feltámasztását erőszakolni. Jelentéktelen mondanivalóját nem tudta tartalmasabbá tenni a film sem, a mesének a filmben ráruházott toldalékepizódjai nem sokat lendítenek az egészen, kalandjelenetei és fordulatai a kelléktár legaljáról kerültek ki, így hát végül mégis az tűnik ki, mennyire nem filmre termett témával volt dolga Fehér Imrének. A kort, amelyben járunk, jórészt csak a kosztümök szemléltetik, csupán itt-ott jelzi a játék és a beszédstílus íze-zamata.

Azért érdemes ám megnézni a filmet, hiszen egészen kiváló a szereplőgárdája és ők tényleg mindent megtesznek, amit a forgatókönyv megenged számukra - sőt, még annál is többet.

Legközelebb a szereplők értékelésével jelentkezem és további képekkel!

2016. február 20., szombat

Ottó a Bánk bánban, 1945

Foglalkoztam már röviden Gábor Miklós első Nemzeti Színház-beli szerepével. A Fényszóró című akkori színházi lap kritikája nem volt számára negatív, viszont ő maga - utólag - bukásnak minősítette ezt az alakítását. Sőt, úgy mesélte, hogy ezután anyaszínházában csak kisebb szerepet kapott és a szeptemberben a Művész Színházban játszott új szerepe (Michel a Rettenetes szülők-ben) segítette magára találni. Azzal zártam ezt a régi posztot, hogy jó lenne más kritikákat is találni erről a Bánk bán-előadásról, talán tisztább képünk lenne róla.

Azóta találtam másik kritikát. Staud Géza írta, akit mi már nem nem gyakorló színikritikusként, hanem elsősorban színháztörténészként ismerünk. Megjelent a Népszava 1945. április 28-i számában.

Bennünket leginkább érdeklő sorai a következők:

Nagy meglepetést hozott a fiatal Gábor Miklós Ottó herceg szerepében. Az alaknak degenerált neuraszténiás és hisztériás beállításával újszerű izgalmat tudott a közönségben kelteni.

Vajon ez az értelmezés Major Tamás rendező elképzelése volt vagy az ő "magánakciója"?

Ha már ráakadtam a kritikára, ide másolom eredetiben az egészet, hogy teljesebb képünk legyen az előadásról:





Gábor Miklósról Ottóként eddig egy képet találtam, azt a már idézett posztban megmutattam, INNÉT is megtekinthető. Most mutatok két képet a legfontosabb szereplőkről, forrásuk a magyar színházi adattár:


Bartos Gyula (Tiborc), Abonyi Géza (Bánk)
Szörényi Éva (Melinda), Bartos Gyula (Bánk)

De azt hiszem, a nagy kérdésre most sem kaptunk választ - tényleg "megbukott" ebben a szerepében Gábor Miklós?

2016. február 14., vasárnap

Gábor Miklós-sztorik 2.

Ma két sztorit mesélek: az egyik egy kellék kis bakija, a másik pedig szerencsére csak lehetőség maradt...

A Népszava 1969. március 1-jei számában jelent meg egy cikk "A Madách Színház kulisszái mögött" címmel. Benne Masztera László színpadmesterrel és Muha László kellékessel beszélgetett újságíró, Esztergomi László. 

Nem írta meg az újság, melyik előadáson történt, amit a színpadmester mesélt, de ez volt a két történet közül a veszélyesebb.
Az újságíró kérdésére, hogy két évtizedes színpadmesteri munkája során mi jelentette számára a legveszélyesebb feladatot, így válaszolt:

Talán egy "beugrásom". Gábor Miklós a színpadon játszott, és éppen felette kilazult az egyik díszletdarab. Ide-oda imbolygott, akármikor lezuhanhatott volna. Azonnal felsiettem a csigapadra és egy hosszú rudat fűztem a kikapcsolódott hurokba. Nagyon nehéz volt tartani. Már egészen kiment az erő a karomból, amikor végre leengedték a függönyt. Tovább már nem is bírtam...

A képen a III. Richárd koronázási jelenete a zsinórpadlásról nézve - bár a történet biztosan nem ezen az előadáson esett meg, mert ezt a darabot függöny nélkül játszották. De csak ilyen képet találtam a témához :)
Film Színház Muzsika 1969. 10. szám



Az viszont biztos, hogy a kellékes sztorija Molnár Ferenc: Marsall című egyfelvonásosának egyik előadásán történt. Ez a Színház címen játszott három Molnár-egyfelvonásos közül a középső darab volt, mindháromban főszerepet játszott Gábor Miklós.

A darabban a másnapi vadászatra készülve általa Marsall-nak nevezett vadászpuskáját mutogatja a fiatal feleségére (okkal) féltékeny grófi házigazda (Mensáros László) vendégének, a híres színésznek (Gábor Miklós) és véletlen balesetnek álcázva el is süti. A színész megsebesül, de emberfeletti erőfeszítéssel eltitkolja fájdalmát, mert csak így tud erkölcsi bosszút állni a nagyképű arisztokratán, aki őt hidegvérrel meg akarta gyilkolni.
A kellékes - a riporternek egy igazi forgópisztolyt mutatva - ezt mesélte:

A múltkor sajnos cserbenhagyott ez a jószág. Mensáros László fogott fegyvert Gábor Miklósra. Nekem a végszóra kellett elsütnöm pisztolyomat. Csütörtök. Mire a tartalékpisztolyt elkattintottam, a "tettes" a darabnak megfelelően ledobta fegyverét. S csak ekkor dörrent el a "végzetes" lövés.

Gyanítom, a fennakadás, meghökkenés csak pillanatnyi lehetett, a kis bakit hamar feledtette a két művész nagyszerű játéka... Tudtommal a Marsall-ról rádiófelvétel egész biztosan van - televíziós is készült - jó lenne, ha bármelyik előkerülne. Addig is egy kép a főszereplőkről már a lövés eldördülése után (a bárónét Gombos Katalin játszotta):

Forrás: szinhaziadattar.hu


2016. február 6., szombat

Gábor Miklós-sztorik 1.

Színészek és más szereplő emberek kapcsán külön kategóriát alkotnak a velük, többnyire munkájuk közben történt apró sztorik, esetenként bakik, mulatságos, vagy éppen kockázatos pillanatok. Gábor Miklósról kevés ilyen látott napvilágot, de azért akadt. Ezekből gyűjtök egy kis csokrot, nem feltétlenül időrendben. 

Ez a csokor első virága:

1961-ben történt a Madách Színházban, Brecht: Kaukázusi krétakör című színművének egyik előadásán. Maga az előadás is legendássá nőtt, majd fogok szemezgetni korabeli kritikákból. Előlegként annyit, hogy Psota Irén egyik nagyon nagy alakítása volt Gruse, a kis cselédlány, aki megmenti az általános vérengzésből a kormányzó csecsemő kisfiát és ugyancsak nagyot alakított Azdak, a bölcs bíró szerepében Pécsi Sándor. Gábor Miklós a narrátort játszotta, akit Énekes-ként nevez meg a színlap, s aki végig-üli és kommentálja, énekli a teljes előadást.

A boldog emlékezetű Film Színház Muzsika 1961. évi 15. számában a "Pesti Néző" rovat olvasói találkozhattak ezzel a kis történettel: