Tollal - Gyárfás Miklós kritikája

Könyvhét van, mai témául Gábor Miklós elsőként, 1964-ben megjelent Tollal című könyvének egy fontos és mérvadó kritikai visszhangját választottam. Írta Gyárfás Miklós, megjelent az Új Írás 1964. májusi számában.

Mivel a digitalizálás odáig még nem jutott el, hogy olvashatók legyenek az Új Írás régi számai a neten, egyszerűen be fogom gépelni az írást, szó szerint. Szkennelni is nehezen tudnám, fél évenként duci kötetekbe kötötték őket, a belső szélét biztosan nem lehetne rendesen elolvasni. Így marad a gépelés...

Kezdjünk is neki. Előtte itt egy Gábor Miklós-kép 1964-ből:

GYÁRFÁS MIKLÓS

                                  TOLLAL

A színész egész fejlődése: út önmagához

(Idézet Gábor Miklós könyvéből.)

      EMBER ÉS PÓZ. Az emberiség nagy színjátékában annyi póz halmozódott össze, hogy a világ drámairodalma még kis töredékét sem  használta fel. A színészek nagyobb csoportja a még általánossá nem vált pózokban kívánja kifejezésre juttatni egyéniségét. A kisebbségben levő jelentős művészek a pózoktól való megszabadulásban.

      Gábor Miklós könyve vallomás a második útról, a póztalanság vágyáról. Ritka e nemben. Tulajdonképpen lehetetlen feladatra vállalkozott: színész létére szerepnélküli őszinteséggel beszél a színészetről. Gábor Miklós megragadó erővel mutatja fel e reménytelen küzdelem értelmét és szépségeit. Vállalkozása bizonyos értelemben rousseaui, ezért oly magától értetődő, hogy a természethez fordul segítségért, a természethez, melyen a színjátszásban Shakespeare értendő.

      Veszélyes a shakespearei tükörbe néznie annak, aki valóban látni akarja önnön arculatát, másszóval azt, aminek festék, maszk, póz nélkül van emberi értéke. A shakespearei tükör sohasem tükröz vissza látszatot. Gábor Miklós e könyv és Hamlet alakításának bizonysága szerint sikeresen állja a shakespearei tükörből visszapillantó én tekintetét.

      AZ ŐSZINTESÉG MÓDSZERE. Aki már volt őszinte életében, az ismeri a szabadságérzet gyönyörűségét. De őszintének lenni nem elhatározás kérdése, hanem életeredmény, amelyben rengeteg tapasztalat jut érvényre. Gábor módszerének lényege: az emberi értékek keresése. Az ember létére kíváncsi - mondja egy helyütt -, méghozzá nem általánosan és elvileg, hanem vérbeli színész módján mindig "konkrét szituációban". Ez a módszer nemcsak az általános pózok elhagyására kényszerít, hanem arra is, hogy a színész minél többet elfelejtsen abból a bizonyos stílusból, amit hagyományosan alakító színjátszásnak nevezünk. Ez az életveszélyes őszinteség nem is engedhető meg minden drámában büntetlenül, még Shakespeare műveiben sem minden esetben. Ha sikerül, akkor a színész olyan egyszerű és tiszta, mint a gondolat. Ennek a közlési módnak úgyszólván nincs is teste. Lear királyt nem lehet megjeleníteni vele, Hamletet igen. Mert Hamlet nem drámai hős, nem szerep, nem karakter, Hamlet olyan, amilyennek a színész éli és semmilyen, ha a színész nem találja meg benne önmagát.

      FORMA. A forma a gondolatban van. A tölgy lehetősége egy csöpp magban rejtezik. A növekedés - a gondolat növekedése - teremti meg a formát. Így érzem, amikor drámára készülök. Meglep és örömmel tölt el, amikor Gábor könyvében a színészi alkotással kapcsolatban azt olvasom, hogy ő sem tekinti formának a formát, hanem formálódásnak, tehát elevennek, életből lélekzőnek. A formai tökély, a zártság a változatlanul pontos egyensúly, halála minden művészetnek, a színészetnek is. A kötöttség - igaza van Gábor Miklósnak - csak egy dologra jó, arra, hogy inspirálja az embert.

      DRAMATURGIA. Gábor Miklós könyvének tárgya tulajdonképpen Shakespeare, s ha ír is közben más drámaírókról, Moliéreről, Scriberől, Millerről, mindig Shakespearere gondol. Benne találja meg a világirodalom színpadát, azt a színpadot, amelyen - irtózatos kiterjedése ellenére - az ember a legérdekesebb. Ennek a lelkes, szárnyaló dramaturgiának igazságtalanságában is imponáló megállapítása szerint a modern dráma főhősei Shakespeare mellékalakjaiból származnak. Főhős lett a sírásókból, Galagonya szomszédból és a Bérgyilkosból? Játéknak tetszetős, lelkiismeretfurdalásnak imponáló, de Gábor Miklós a Shakespearet játszó színész előnyével nézi a kor küzdő (póztalanságért és igazságért küzdő) drámaíróit. Úgy vélem, nem is ismeri őket. Ha ők - Gábor és még néhány nem játszó, hanem gondolkozó színész odaadná magát a modern dráma ügyének is, bizonyosan meggyorsítanák a kor drámaíróinak dramaturgiai gazdagodását. Tudniillik a színházak igénye általában a "játszó" színészek elképzeléseiből táplálkozik és az ő ízlésüket szolgálja. Ezért is annyira "csoda" nélküli a mi színházunk, pontosabban mai drámairodalmunk. A színészek, akik nem mutogatják magukat, a drámaírókban levő költőt vonzzák. Gábor Miklós így fogalmaz: "Milyen csoda, hogy a színész maga válhat azzá, amit távolból imádott, ami talán nincs is." Dehát ez a drámaíró vágya is a hősein keresztül. Ő sem azzá a fűszeressé akar válni, akivel mindennap találkozik a Közértben, hanem azzá, aki talán nincs is.

      A KÖNNYEKRŐL. A csodálkozás és életöröm, a szomorúság és boldogság oly lágyan keveredik össze Gábor könyvében, mint Hamlet alakításában. Ez a finom tónus olykor túlságosan finom lesz, ellágyul, s át-átcsúszik az önmeghatódásba. Gábor Miklós küzd a könnyek ellen és mégis gyakran megjelennek szemében. Érdekes, milyen jól látja az őszinte könnyek hiábavalóságát, s főként azt a kockázatot, amelyet a meghatott állapot jelent a színésznek. Ennek ellenére nehezére esik a könyvben - és a színpadon is - lemondania az ilyen "könnyes pillanatokról". A "nagy szív", ahogyan régen mondták dicséretképpen, a színésznek éppúgy ártalmára van, mint az írónak. A "nagy szív" rontja a színész középhangját, s mint ahogy az írót "irodalmivá" teszi, a színészre is stilizálást kényszerít.

      ANYANYELV, BESZÉD. Felelősek-e színészeink a közbeszéd barbarizálódásáért? Gábor Miklóst fájdalmasan érinti az élőbeszéd szegényedése, a közöny az emberi szó iránt. Sajnos, a magyar színészek többsége vállrándítva megy el az élettelen, színtelen, íztelen beszéd problémája mellett. Pedig milyen megalázó, amikor az ember az Amerikai Elektra előadása után tolvajnyelven, a Tragédia után makogva beszélő fiatalokat hall.

      Nem a nyelvművelés területén mutatkozó hiányosságokról van szó, hanem a nyelvben levő lehetőségek elszürküléséről, a tartalmukat, csábos ízüket színészek ajkán elvesztő szavakról. Mindaz, amit Gábor ebben a vonatkozásban felpanaszol, kiáltvány is lehetne. A magyar nyelv emel panaszt egyik kiváló színészünk szavaiban. Bárcsak egész színésztársadalmunk osztozna Gábor haragvó gondjaiban.

      A TÉVEDÉSEK GYÜMÖLCSE. Aki nem ismeri eléggé Gábort, és olykor meghatódásai alapján próbálja őt megérteni, semmire sem jut. Én legalábbis úgy érzem, akkor csillog igazán, amikor nem mérlegel, nem bölcselkedik, hanem támad. Hogy gyakran téved ilyenkor? Nem baj, e tévedéseit izgalmasabbnak tartom máskülönben szép, lírikus fogalmazásainál. Villámfényűek az ilyenféle tévedések: "Hamlet egyetlen gesztusának van jelentősége, egy életre igaz, művészi igazság. Miller alakjai csak egy rajtuk kívül álló tétel bizonyítására szolgálnak, önmagukban jelentéktelenek." Mennyi igazság van ebben az alapjában véve igazságtalan mondatban. Röviden, a modern dráma tragédiája.

      A kíméletlen igazságkeresésből származó tévedései köréből önmagát sem vonja ki. Aggályoskodása olykor arra mutat, hogy alábecsüli önmagát és túlbecsüli színészetet. Mindkét tévedés erénnyé válhat pályáján.

      ALKOTÁS ÉS SZABADSÁG. Megjegyzéseim egyik oldala sem kritikai. Ez a könyv nem igényel kritikát. Együtt tart Gábor Miklós színészi életével, benne van alakításaiban, része színpadi létének. Sóhajtás, gondolat, gesztus: maga a színész lelke. E könyv arra bizonyíték, hogy a színpadi hősöket teremtő Gábor magában az alkotásban találta meg a szabadságot. Napjainkban, Shakespeareben fölmutatta a kor szabad emberét.