Egy ifjú Schiller-hős 2.

A múltkori alapvetés után olvassunk bele az első érdemi kritikába. Írta Kemény György és megjelent a Színház és Mozi című képes hetilap 1950. december 24-i számában.

A kritikus elsőként leszögezi, hogy az Ármány és szerelem előadása méltó a mű értékéhez és szépségéhez. Aztán, hűen az 50-es évek szellemiségéhez, elidőz egy kissé a darab osztályharcos vonulatánál, amihez még visszatér, mint majd idézni fogom, elsősorban Ferrari Violetta Lujzájának értékelésénél...

Véleménye szerint a rendezés erénye, hogy élvezhetővé teszi a darab egyes idejétmúlt jeleneteit: sikeresen küzd a romantikus dráma ma már nehezebben megemészthető eszközeivel, a méregpohártól a karddal való ledöfésig, mindezeket elhihetővé teszi a realista színjátszás eszközeivel.

Drámai összecsapás apa és fiú között: GM és Somlai Artúr

Gábor Miklós Ferdinándjáról az alábbiakat írta:

Ferdinándot két erő mozgatja, becsülete és szerelemérzése, emiatt kerül összeütközésbe apjával és saját uralkodó osztályával, amelyik már sem becsületben, sem szerelemben nem hisz. Gábor Miklós jól ábrázolta a figura döntő vonásait, a nyíltszívűséget, a szerelmes áradozást, az egész világgal szembeszálló becsületességet és bátorságot. Minden, ami ebben a figurában szín, kedvesség, fiatalos hév, azt jól alakította, viszont hiányosan ábrázolta Walter sziklaszilárd jellemét, magávalragadó férfias erejét. Apró modorosságai vannak Gábor Miklós játékának. Néha a könnyebb, kevésbé átélt kifejezési eszközöket használja, különösen az utolsó jelenetben. Ezen javítania kell.

Ehhez képest egy másik kritikus éppen ellenkezőleg látta, ő a sziklaszilárdság ábrázolását sokallotta és több lírát várt volna Gábor Miklóstól.... De ugyanígy éppen ellentétesen ítélték meg a másik főszereplő játékát is.

Előbb olvassuk el az eddig is idézett Kemény György kritikájának Ferrari Violettára vonatkozó részét:

Erről az alakításról külön tanulmányt lehetne írni, annyi színt, árnyalatot, érzésgazdagságot és élményt nyújtott. [...] A kivételes tehetségű alakítás lenyűgöző művészettel állította elénk ennek a kis polgárlánykának a vergődését, családi, vallási, társadalmi korlátjai és a szerelme között,megingathatatlan becsületre és tisztaságra való törekvését. Két hibáját azonban még ki kellene javítania. Az egyik, hogy a színdarab első jelenetében játéka még bizonytalan. A másik, hogy a szerepnek a feudális világ ellen való lázadó mondanivalóját nem domborítja ki eléggé. Kétségtelen, hogy Lujza alapjában véve nem forradalmár lélek, a hihetetlenségig szelíd, béketűrő és lemondó, de a kancellár aljassága, szülei meggyalázása, Lady Milford praktikái, szerelme elorzása elkeseredést és ellenállást szít benne. Ferrari alakításában ez kevéssé érződött. Szerepének ezt a részét jobban ki kell hangsúlyoznia.

Legközelebb megmutatom az ezekkel a megállapításokkal éppen ellentétes kritikát...

Egy ifjú Schiller-hős 1.

GM és Ferrari Violetta az Ármány és szerelem-ben

Elmúlt alkalommal megemlítettem Ferdinándot, mint Gábor Miklósnak Az élet hídja című "vonalas" kommunista dráma kisebb szerepét megelőző jelentős alakítását. Így ma ugorjunk neki az Ármány és szerelem klasszikus előadásának.

Előtte érdemes egy pillantást vetnünk Gábor Miklós eme pályaszakaszának kronológiájára, hogy még jobban "beágyazzuk" Ferdinándot a korszakba.

Ez itt az Ármány és szerelem előadását megelőző időszak áttekintése, 1947-től 1950-ig.

Ez pedig az 1951-1954 közti évek kronológiája, amire szintén szükségünk lesz.

Schiller Ármány és szerelem című "polgári szomorújáték"-át 1950. december 8-án mutatta be a Nemzeti Színház társulata Gellért Endre rendezésében a Nemzeti akkori kamaraszínházában, a Magyar Színházban. Ez a Hevesi Sándor téren lévő, azóta jócskán átalakított színházépület, melyben aztán, Blaha Lujza téri épületének felrobbantása után a Nemzeti Színház is működött. Ma újra Magyar Színháznak hívják.

A Nemzeti Színház akkoriban gyakran alkalmazott szerepkettőzéseket, ebben az esetben is, hiszen igazán kiváló társulata volt hozzá. Von Walter kancellárt Somlay Artúr és Balázs Samu, Ferdinándot Gábor Miklós mellett Básti Lajos, Lujzát Ferrari Violetta és Ruttkai Éva, a Ladyt Bajor Gizi és Tőkés Anna, von Kalb főudvarmestert Gellért Lajos és Pásztor János, Wurm kancellári titkárt Juhász József és Horkai János játszották. Csak a Miller-házaspár szerepét nem kettőzték meg, őket Gózon Gyula és Fónay Márta személyesítették meg. A fejedelem komornyikja kicsi, de fontos szerepében Bartos Gyulát és Bihari Józsefet láthatta a közönség.

Ez itt egy sokat publikált, színháztörténeti értékű fénykép az Ármány és szerelem kettős szereposztásának főszereplőivel:

Gábor M., Ferrari V., Bajor G., Tőkés A., Ruttkai É., Básti L.

A Nemzeti Színház egyik nagy sikerszériájává vált az előadás, úgyhogy 1951. szeptember 19-én ugyanebben a rendezésben és majdnem azonos szereposztásban átvitték a "nagy" Nemzeti színpadára. Csak Bajor Gizi nem játszhatta már legendás szerepét, Lady Milfordot, hiszen 1951. február 12-én elhunyt, máig nem egyértelműen tisztázott körülmények között. A felújított előadásban így megkapta a Lady szerepét Lukács Margit is. A források szerint Lujzát ekkor már csak Ferrari Violetta játszotta, viszont Millerné szerepében Fónay Márta mellett Sitkey Irén is fellépett.

GM, Ferrari Violetta, Somlay Artúr

A kritikák természetesen erősen kihangsúlyozták a klasszikus darab "osztályharcos" vonulatát - 1950-ben vagyunk! - és a korhadó feudalizmus megjelenítését. Ugyanakkor úgy tűnik, hogy maga az előadás nem volt sematikus, hanem inkább a szó legnemesebb értelmében "klasszikus". Látványi környezetét Varga Mátyás díszlettervező és Nagyajtay Teréz jelmeztervező hozták létre.

Egy drámai jelenet a 2. felvonásból. Színház és Mozi 1950. 12. 17.

 

Legközelebb korabeli kritikákból fogok idézni.

A fekete-fehér képek forrása a szinhaziadattar.hu. Kicsit nehézkes a használata, de ha belejön az ember, kincsek között keresgélhet :)

Az élet hídja, 1951

Az Ármány és szerelem Ferdinándja és az első Shaw-figura, a Szerelmi házasság fiatal főhőse után kortárs dráma, sőt, kortárs kommunista dráma nem túl jelentős szerepét kapta Gábor Miklós a Nemzeti Színházban. Háy Gyula: Az élet hídja című sokszereplős, monstre darabjában egy Révi Tibor nevű fiatal mérnököt játszott.

Baló Elemér és Gózon Gyula társaságában. Forrás: Magyar Színházi Adattár

Háy Gyula, változatos múlt után, amit gyorsan ITT vagy ITT futhatunk át, a felszabadulás után újra Magyarországon élt. Mint jónevű, külföldön is sikereket arató színpadi szerző tért haza, szovjet hátszéllel. Itthon a filmgyárban volt fődramaturg, majd a színművészeti főiskolán a dramaturg tanszakot vezette.

Ez a darab 1945 óta, azaz alig öt év leforgása alatt az ötödik premierje volt, ebből négy bemutatóra a Nemzeti Színházban került sor. Úgyhogy el lehet képzelni, hogy Háy jól állt pártvonalon... A Nemzetiben bemutatott művei között  volt az utókor által egyik legjobbnak minősített darabja, a Tiszazug, egy év múlva pedig Isten, császár, paraszt című nagyszabású történelmi drámája Luxemburgi Zsigmondról. Ez utóbbiban Gábor Miklós is játszott, akit egyébként jó kapcsolat fűzött ezekben az időkben Háy Gyulához. Legalábbis Gábor Miklós többször említi őt és feleségét naplójegyzeteiben.

Az élet hídjá-ban Háy Gyula a Kossuth-híd építésének állított emléket, mely a lebombázott hidak pótlásaként elsőként kötötte össze a Duna két partját. Darabjával a háborús pusztítás utáni újjáépítésnek mintegy hőskölteményét kívánta  megteremteni. Benne ott vannak a "hősök", akik Rákosi elvtárs felhívására és elvárására, hogy rekord idő alatt fel kell építeni a hidat, emberfeletti munkát végeznek. Megrajzolja az "ellendrukkereket", a természetesen jobboldalinak mondott szociáldemokratákat. Az egyiket Fejtő-nek nevezte el, gyanítom, hogy nem véletlenül...  A szereplők ideológiailag harmadik csoportját pedig azok alkotják, akiknek kezdetben ellenérzéseik voltak a híd felépíthetőségével kapcsolatban, aztán ilyen-olyan események hatására ők is a "haladó" oldalhoz csatlakoztak.

Most csak zárójelben teszem hozzá, hogy néhány év múlva Háy Gyula Nagy Imre köréhez csatlakozott és azóta is az ő hangját halljuk, ha valahol találkozunk a magyar írók segélykérésének hangfelvételével, mert hogy ő olvasta be a rádió mikrofonjába 1956. november 4-én... Érdemes egyébként kézbe venni Született 1900-ban címmel megjelent emlékezéseit, azzal együtt is, hogy értékelések szerint eléggé szubjektívre és szelektívre sikerült. Felesége is megírta a maga emlékeit, így, aki bele kíván merülni ebbe az időszakba, ehhez a könyvhöz is fordulhat.

De térjünk vissza a darabhoz. Rengeteg szereplős, nagy előadás volt. Két rendezőt is csatasorba állított hozzá a színház, Gellért Endrét és Várkonyi Zoltánt. Itt a színlap és a legfontosabb színpadkép:

Színház és Mozi 1951. május 11.

Elég sok sajtóvisszhang hozzáférhető az előadásról, de a kritikusok ennek a darabnak az esetében is inkább magával a művel, annak korabeli ideológiai üzenetével voltak elfoglalva, s azzal, hogy ezt hogyan közvetítette az előadás, nem annyira a konkrét szereplőkkel. Aki viszont említette Gábor Miklóst, bizony nem az igazi elismerés hangján tette. Talán Gábor Miklós maga is unta ezt a figurát...

Először nézzük magát a szerepet, mi is volt a funkciója a darabban:

A hídépítés tervének a mérnöki karból osztatlan lelkesedéssel csak két mérnök helyesel: az öreg Márki (Gózon Gyula), aki egész életét másodrendű munkáknál, alacsony beosztásban töltötte el, és a lelkes fiatal kommunista Révi Tibor, aki hajlamos arra, hogy megfeledkezzék szakmai fenntartásairól, a nehézségekről, amikor pártja parancsszavát hallja.

- írta kritikájában Keszi Imre a Színház és Filmművészet című szakfolyóirat 1951. 6. számában.

Hát ebbe a figurába kellett Gábor Miklósnak életet lehelni. Olvassuk tovább Keszi Imre kritikáját:

... a fiatal lelkes kommunista mérnök valahogyan elvész a szereplők tömegében: sem a szöveg, sem Gábor Miklós alakítása nem tudja jelentőségének megfelelő magaslaton tartani.

Hmmm...

A korhangulat érzékeltetéséhez még elmesélem, hogy a darab végén deus ex machina lép működésbe. Miután már majdnem készen van a híd lábazata, a kedvezőtlen időjárás tragikus helyzetet teremt: jégzajlás fenyeget, ami megsemmisítené az egész addigi hatalmas munkát. S ekkor a főszereplő Bódog (Rajczy Lajos), az abszolút pozitív hős a telefonhoz nyúl: először az illetékes miniszteri tanácsost keresi, majd magát a minisztert, ám egyiket sem találja. És ekkor gondol egy nagyot és kéri magát a magasságos pártközpontot. Mint a kritika ecseteli: arca megváltozik, Rákosi elvtárssal beszél, aki viszont már beszélt Vorosilov elvtárssal, így közölheti, hogy robbantó különítményt és egy jégtörő hajót küld, s a híd megmenekül. 

Amúgy Háy Gyula jó író volt, csak nem ebben a darabjában, de Kossuth-díjat persze ezért kapott... és Gábor Miklósnak sem élete nagy lehetősége volt a szerep. Szerencsére nem minden előadáson neki kellett színpadra lépnie, mert szerepkettőzésben játszotta Gosztonyi Jánossal.

Szintén érdekes adalék, hogy a Nemzeti Színház-beli ősbemutató után alig néhány héttel zsinórban öt (!) vidéki színház is bemutatta a drámát, hogy aztán soha többé ne tűnjön fel magyar színpadokon...

 

 

Egy ördögfióka 1946-ból :)

Mostanában Gábor Miklós korai éveiben, első Nemzeti Színház-beli korszakában kalandozok. Még a korai korszakon belül is a kezdő évekhez fűződik egy karakterszerepe: ő volt az egyik ördögfióka, Duzzogh a Csongor és Tünde reprezentatív, Both Béla által rendezett előadásában. Ezzel a művel nyílt meg a Nemzeti Színház háború utáni első teljes évada.

Két kritikát találtam az előadásról: a Színház című hetilapban Márkus László (az opera-szakember) írt, nem említve Gábor Miklóst. A Budapest folyóirat kritikáját Benedek András jegyezte. Sajnos, írása nagyobbik felében magáról a műről elmélkedett, így az előadásra kevés terjedelme maradt és ő sem említette, még összefoglalva sem az ördögfiakat... De hogy milyen lehetett Gábor Miklós, mint Duzzogh, ez a kép elég jól érzékelteti:

Hogy pontosabb képzetünk legyen az előadásról, azért nem felesleges elolvasni Benedek András cikkének érdemi részét, idemásolom - megjelent a Budapest című folyóirat 1946. 10. számában:

A Nemzeti Színház tisztában volt az áthidalhatatlan nehézségekkel, amikor évadnyitóul ezt a megoldhatatlan feladatot vállalta és sikerült is a legjobb megoldást találnia.

A rendező, Both Béla úgy vélte, azzal vét a legkevesebbet a költő szándéka ellen, ha teljesen mellőzi a színház külsőséges hatáskeltő eszközeit, és puritán, népmesei-hangulatú díszletek között úgy pergeti le az eseményeket, hogy a költőé legyen a legtöbb szó. A szöveg mindenek előtt. S a szavak zenéje mellé segítségül hívta Weiner Leó remek kísérőzenéjét, amelyet Somogyi László vezetésével a Fővárosi Zenekar ad elő. A színészegyüttes is szép munkát végzett. A címszereplő Básthy [sic] Lajos és Szörényi Éva mellett különösen kitűnt jóízű népiességével Görbe János Balga és vaskos humorával Somogyi Erzsi Ilma szerepében. Gobbi Hilda démoni erejű Mirigy, Lukács Margit pedig igazi meseillúziót kelt az Éj szerepében.

A nem említett szereplők közül a fontosakat azért ideírom: a másik két ördögfiókát Pásztor János (Kurrah) és Bozóky István (Berreh) játszotta; a három vándor Pataki Miklós (Kalmár), Dávid Mihály (Fejedelem), Balázs Samu (Tudós) voltak, Ledér pedig Olty Magda. 

A díszleteket Varga Mátyás, a jelmezeket Nagyajtay Teréz  tervezte, mint általában ekkoriban valamennyi reprezentatív előadásét a Nemzeti Színházban. A koreográfus Harangozó Gyula volt!

Nézzünk még néhány képet az előadásból, jobb minőségben, hála a Magyar Színházi Adattárnak: 

 

Básti Lajos és Szörényi Éva

Görbe János és Somogyi Erzsi

Bozóky István, Pásztor János, GM

Gábor Miklós később találkozott még a darabbal,akkor már Csongor alakjával: jó két évtized múlva a rádióban (remélem, még megvan az a felvétel, egészen pazar volt!) és az Állami Bábszínházban, ahol szintén az ő hangjára volt szükség...