Már nem olyan időket élünk - még egy kritika

Bár annyira nem volt jelentős alkotás, de nézzünk meg még egy korabeli sajtóvisszhangot a nemrég a Duna TV-ben vetített filmről.

Ezúttal a Filmvilág 1964. évi 6. számába lapoztam bele, Almási Miklós hosszabb kritikájából idézek részleteket - de előtte egy kép a Film Színház Muzsikából:

Film Színház Muzsika 1964. 15.

Film iróniával - mondja az alcím, és ez mindjárt kíváncsivá teszi az embert: az irónia moziviszonylatban bizony ritka fűszer, különösen nálunk, ahol nem is igen ismerik összetételét. Még inkább kíváncsi lettem, amikor megtudtam a történet magvát. Kállai István forgatókönyvében, illetve az írói ötletben máris éreztem valami egyszerre vidám és komoly, könnyed és filozofikus, csúfolódó és segíteni akaró baráti kacsintást. Így ültem be a moziba, s vártam az iróniát. Az első képsorok futása, a konfliktus földrengése még kellemes is volt, de aztán lassan csalódottnak éreztem magam: valahol eltértek az alapötlettől, valami más filmet kezdtek el vetíteni.

[...] 

Mondom: az élet által felállított kelepce: a kiinduló szituáció még mulatságos és komoly, iróniával - legalábbis annak kiaknázható lehetőségeivel - telített. Egy kétgyermekes boldog családapa és könyvelő (Gábor Miklós) és egy nagyon csinos gazdasági szakértő (Váradi Hédi) a véletlen folyamán együtt száll ki egy mátrai fiókvállalathoz ellenőrzésre. A hideg azonban behálózza őket, s a védekezésként bevett itóka nemcsak a didergést kergeti el, hanem oldja a nyelvet is, a gátlásokat is: reggelre kelve egymás mellett ébrednek. A film itt tenné fel az első "fogas" kérdést: vajon nem erkölcsösebb-e az ilyen "ballépést" pusztán kalandnak tekinteni és egyszerűen elfelejteni, mint magán-, sőt társadalmi ügyet csinálni belőle. Csakhogy ezt a látszólag könnyed, valójában komoly kérdést máris átszövi egy másik szál: lehet-e és kell-e a hivatalos szerveknek beleavatkozniok az emberek magánéletébe, akkor is, ha ez a magánélet el tudja rendezni önmagát? Ezzel az eredeti szituáció könnyeden komoly, elgondolkoztatóan mulatságos rajza áttűnik egy oktatófilm szárazságába.

[...]

Ezzel azonban a film többi lehetősége is elhomályosul: kiaknázatlan marad az, hogy miként teszik túl magukat a "szerelmesek" kalandjukon, hogyan jutnak el az ügy látszólag cinikus, valójában egyetlen észszerű emberi lezárásához, homályba borul a pletykaéhes kispolgári környezet szatirikus ábrázolása (csupán az illusztrációját kapjuk). A többoldalú, merész, ironikus cselekményvezetés elszürkül, összetettsége elvész. Marad a "hivatalos" állásponttal való vita. Ettől a fordulattól kezdve eltűnik a könnyű kézzel írt filozofikus mondanivaló - felerősödik a melodráma: a családi tragédia sötét színei uralják a vásznat.Az alkotók helyenként még nagy adag szentimentalizmussal is nyomósabbá akarják tenni érveiket: nem szabad beavatkozni. Melodramatikus-tragikus képek sorakoznak, az ígért ironikus film helyett egy másik film pereg előttünk. Annyira "másik", hogy egyszerűen elfelejti önmagát, indító hangvételét, könnyedségét, iróniáját, problémáját.

[...]

Marton [Endre] végülis nem tudta felhasználni a forgatókönyv által kínált többrétű társadalmi  komédia anyagát, egyszerűsített és ezzel széttépte az irónia finoman csillogó hálóját.

[...]

Az alakítások közül Váradi Hédi mellett Sinkovits Imre játékát emelném ki, neki sikerült leginkább eltalálnia a komolyan humoros irónia játékstílusát. Dallos Szilvia feleség-alakja kissé merevre sikerült, nem tudott kilépni a melodramatikus keretből. Gábor Miklós ügyesen vált a játék és komolyság színein. Pásztor István képei önállóan törekedtek ironikus hatásokra; a film meglevő mulatságos fordulatait ötletes vágásoknak, modern képi fordulatoknak köszönhetjük. Még ez vall leginkább az eredeti koncepcióra: Marton láthatóan arra törekszik, hogy egy nem mulatságos cselekményt mulatságos képekben mondjon el, így akarván megteremteni a "komoly vidámság" összbenyomását, a leleplező irónia fintorát. Csak az a baj, hogy a cselekmény kiemelt fonalai néha nem engedelmeskednek az ilyen mulatságos láttatásnak, és szomorúak maradtak. Gyulai Gaál János zenéjét közepes hangkulisszának éreztük.

Hát ennyi ennek a kritikának a lényege. Nekem ezzel csak az a bajom, hogy ha Almási Miklós úgy gondolja, hogy a film a jó indítás után félresiklott, akkor ebben szerintem nem a rendező, vagy nem csak a rendező, hanem elsősorban az író a ludas, ő vitte félre a cselekményt és azon már a rendező sem segíthetett, legalább is alapvetően nem.

S ha már megszólaltam a profi által írt kritika végén, akkor legközelebb elmondom én is a véleményemet.

Már nem olyan időket élünk - kritika

Ma a Film Színház Muzsika 1964. évi 18. számából idézem Kürti László kritikáját. A mellékelt kép is itt jelent meg.

       Nem eléggé vígjáték - jegyezte meg valaki a sajtóbemutató után. Ezzel egyet is lehet érteni. A film alkotói viszont nem is azt vállalták,hogy vígjátékot készítsenek. Műfaji meghatározásuk: "Film iróniával".  Hogyan értsük ezt? Azt hiszem, csak egyféleképpen lehet. Úgy, hogy az, amit látni fogunk, nem szorítható valamelyik műfaj keretei közé, nem dráma és nem vígjáték, bár lehet olykor ez is meg az is, egyszerűen:olyan filmre kívánkozó aktuális élményanyag, ami megérdemli a finoman gúnyos bírálatot. Méltán elvárhatják a film alkotói, hogy ezt a szándékukat figyelembe vegyük, hogy megértsük műhelygondjaikat, annál is inkább, mert a filmben szereplő erkölcsi problematika az életben se tiszteli a műfaj-határokat.

       A film írója, Kállai István már a Kötéltánc című sikeres színdarabjával bizonyította, hogy igen fogékony a társadalmi-morális kérdések iránt. Ennél a filmnél is arról van szó, hogy jó szemmel meglátott egy fonák erkölcsi magatartástés annak pellengérre állításához elfogadható történetet, mulatságos helyzeteket teremtett. Hősei, Éva és Zoltán hivatali munkatársak. Évának vőlegénye, Zoltánnak felesége és két gyereke van. A lány szereti a vőlegényét és a férfiban se hűlt ki még a szerelem a felesége iránt. Közös kiszállásukon mégis belemennek egy kalandba. Van ilyen is. Ez az ügy mégis más. Éva és Zoltán között ugyanis nincs semmiféle érzelmi kapcsolat, nem kívánják annak az éjszakának a folytatását és a sértettek már meg is bocsátanának nekik, ha nem akadna egy botcsinálta "pártfogó": a családi életében boldogtalan felettes, aki az úgynevezett nagy szerelmet képzeli-kívánja ebbe a kapcsolatba. Már nem olyan időket élünk, amikor egy rossz házasság fenntartása érdekében csak úgy beleavatkozhattak az emberek magánügyeibe - ebből indul ki és - ellenkező szándékkal - ő ugyanúgy beleavatkozik. A két főhős családi konfliktusának komollyá váló alaphangja mellett ez a cselekményszál, valamint a hivatali környezet érdekes reagálása adja a film szatírikus vonulatát. Az író számára ez az utóbbi a fontosabb és nem véletlen, hogy a legjobb jelenetek a hivatalban játszódnak.

       A film jórésze kellemesen telik el és jobbára csak utólag, amikor gondolkodni kényszerülünk a látottakon, hökkenünk rá, hogy a két főszereplőről alig tudunk többet, mint mennyire az írónak a tétel illusztrálásához szüksége volt, s hogy az alapötlet a sok dramaturgiai ügyeskedés ellenére is sok szempontból kihasználatlan maradt. Ami viszont már a vetítés közben is zavart, az a párbeszédek igénytelensége, nem egyszer a jó ízlést is nélkülöző lapossága.

       Marton Endre rendezése, kiváltképp ha első filmje, a Katonazene méltán dicsért előnyeire gondolunk, némi csalódást kelt. Lassan, körülményesen mozgatja a szereplőket, görcsösen rajtuk tartja a kamerát, nem enged elég levegőt, környezetet nekik. Ahelyett, hogy valamilyen közös játékstílusba fogná össze a műfajilag különböző epizódokat, inkább még fokozza a távolságot közöttük azzal, hogy szinte a színpadi játék fokáig használja ki az éppen adott műfaji lehetőségeket. A legjobban rendezett jelenet a hivatal ebédlőjében játszódik. Kitűnő képsor mutatja meg itt egyszerre a pletyka áldozatait és kibiceit. Szorongás és érdeklődés, zavar és káröröm váltakozik együtt az arcokkal, Marton itt valóban képekben gondolkodott, érezte a tempót, frissen, hatásosan komponált. Mint ahogy sikerült érdekesen megteremtenie a két főszereplő és a főmérnök esti utcai találkozásának szégyenkeztetően szomorú hangulatát, megidéznie egy-egy pillanatra a családi szeretet, vagy a hivatali bürokrácia levegőjét. Ezt a könnyed, elegáns stílust kellett volna általánosítania. Helyenként viszont nem éppen szerencsésen alkalmazott külsőségekkel kívánta megteremteni a filmszerű hatást. Kirívó példája ennek az a vágás, amikor a telefonáló vőlegény dühös fenyegetőzésére, hogy bemegy és szétveri a hivatalt, az atombomba-robbanás hosszú képsora következik. Igaz, a betétnek aztán kielégítő dramaturgiai magyarázata lesz, mégsem szabadulhatunk a bosszantó gondolattól, hogy az emberiség e szörnyű rémképének itt egy szójáték funkciója jutott.

       A színész-gárda nagyon erős, nem kétséges, hogy az itt kapott feladatnál lényegesen nehezebbet is színvonalasan megoldanának. Kihasználatlannak éreztem Gábor Miklós tehetségét épp úgy, mint Sinkovits Imréét, vagy még inkább a Váradi Hédiét, akinek amúgy is ritkán van alkalma odaállni a felvevőgép elé. Amit nyújtanak, így is teljes illúziót kelt. A feleséget játszó Dallos Szilviának a jó alakításon belül is van egy nagyon őszinte, szép pillanata. A hivatal jól sikerült atmoszférájához járul hozzá Tyll Attila, Gellei Kornél, Szemes Mari, Bessenyei Ferenc, Gyimesi Pálma, Rajz János és mások játéka. Mezei Mária a némileg "A Manderley-ház asszonyá"-ra emlékeztető stílusban is érdekeset nyújt. Pásztor István a fentebb kiemelt jelenetek fotografálásáért dicsérhető. Képei azonban olykor túl fényesen, túl hangsúlyosan kívánják rögzíteni még azt is, ami jelentéktelen. Gyulai Gaál János zenéje kellemes.

Egy 50 éves film

A közelmúltban újra lehetett látni a Duna TV-n a Már nem olyan időket élünk című, 1964-ben készült magyar filmet. Amennyire tudom, hosszú évtizedek óta nem tűzték műsorra - legalább is én még soha nem találkoztam vele, pedig mindig kiemelten szoktam figyelni Gábor Miklós megjelenéseit a televízióban, rádióban.

Van még több filmje, ami érthetetlen módon soha nem került elő a bemutatása óta. Erről a jelenségről már írtam úgy négy éve az Alázatosan jelentem című film kapcsán, amit azóta sem tűztek műsorra. Pedig több olyan tv-csatorna is van, amely rendszeresen előveszi a magyar filmtermés darabjait az 1940-es évektől, esetenként még korábbról, keresztül az ötvenes, hatvanas, hetvenes évtizedeken. Sok filmet szinte évente levetítenek, vagy ha az összes csatornát egyben nézzük, akkor évente többször is, ugyanakkor vannak filmek, amelyek egyáltalán nem kerülnek elő. Pedig nyilván megvannak, hiszen szerepelnek a Magyar Nemzeti Digitális Archívumban, csak valahogy senkinek nem jut az eszébe, hogy válogasson közülük. Azért kíváncsi lennék, hogy az egyes tv-csatornák filmszerkesztői hogyan, milyen gyakorlat - vagy elmélet - alapján dolgoznak, amikor konkrét filmeket válogatnak ki (be). Nyilván vannak évfordulók és léteznek különböző tematikus válogatások, én most főleg arra gondolok, amikor alkalom nélkül, "csak úgy" tűznek műsorra filmeket, hogy vajon ilyen esetekben megnézik-e egyáltalán a teljes magyar filmtermést például abból a szempontból, hogy mely filmek azok, amelyek soha, vagy csak nagyon-nagyon ritkán kerültek közönség elé. Egy közszolgálati csatornának azért ezt meg kellene tennie... Hogy Gábor Miklós filmjeinél maradjunk, például a Mágnás Miska nyilván fontosabb és egyúttal népszerűbb alkotás, mint mondjuk éppen a Már nem olyan időket élünk és az rendben is van, hogy az előbbit sokkal gyakrabban látjuk. De azért jó lenne, ha a többi filmtől se fosztanák meg teljesen a nézőket...

Mindenesetre most Gábor Miklós nem játszott mozifilmjei közül legalább egy alkotással megismerkedhetett, akit érdekelt. Szó se róla, a gyengébb magyar filmek között a helye. Szerintem vannak vele dramaturgiai gondok is, másrészt a Telkes Zoltán nevű férfi főszerep semmilyen szakmai kihívást nem jelenthetett Gábor Miklósnak. De a film 1964-ben készült, színpadi Hamletjének és IV. Henrikjének idejében, szerintem ezért is érdekes nézni. Sok kitűnő színész is játszott benne, mint például a női főszereplő, Váradi Hédi, akit aztán egy évtized múlva, vagy már talán korábban is "ejtenek", pedig az egyik legnépszerűbb színésznő volt... Azért is érdemes nézni, mert még így, félig sikerült alkotásként is érzékelhető belőle, hogy milyen is volt a "létező szocializmus" légköre, különösen azoknak, akik még nem éltek akkor.

Ma a Film Színház Muzsika 1964. évi 3. számába lapoztam bele, ekkoriban folyt a forgatás, erről szól ez a röpke tudósítás és ehhez mellékelték a fent megmutatott képet:

Legközelebb korabeli filmkritikákat fogok mutatni.

Apa és lánya 1992-ben

A facebook-on egy kedves virtuális ismerősöm hívta fel az én  figyelmemet is arra, hogy csütörtökön (október 2.) az m3 televízió műsorán egy kedves, rövid műsort lehetett viszontlátni, egy közös beszélgetést Gábor Miklóssal és lányával, Júliával a Kávé habbal című, jó másfél évtizeddel ezelőtt futó népszerű kellemes, Szilágyi János riporter által jegyzett műsor-sorozatból.

 

  

Az első szavam a köszönet Beátának, hogy ezt megtalálta és megosztotta.

 

A második szavam az öröm, mert a Nemzeti Audiovizuális Archívumban - ez az a NAVA, amiről már írtam részletesen itt a blogban - az apa-lánya riport máris megtalálható, méghozzá nyilvánosan: tehát nem kell bemenni hozzá valamelyik NAVA-pontra, hanem otthon, kényelmesen, bármikor megnézhető. Ezt az egészet pedig azért írtam le, hogy megmutathassam a lelőhelyet azoknak, akiket ez a műsor érdekel és szintén nem vették észre, vagy nem volt idejük megnézni. 

A műsor előtt itt van még egy "lopott" kép a Nők Lapja 2004. évi 12. számából, ahol együtt van a család - nyilván jóval korábban készült, hiszen Ruttkai Éva 1986 őszén meghalt.

Gábor Júlia a szüleivel és anyai nagymamájával

Magáról a műsorról felesleges lenne bármit mondanom, hiszen akit érdekel, most innét meg tudja nézni. Talán csak annyit, hogy ritka pillanatot rögzített, mert egyetlen alkalom volt, amikor apa és lánya így megjelent a nyilvánosság előtt: