Francia üdvözlet 1956 nyarán

Egy mértékadó angol kritikus Gábor Miklóst "Prince of Hungary"-nak nevezte. Ezzel kapcsolatban eszembe jutott egy másik nemzetközi visszhang. Igaz, ez csak közvetett volt, nem az előadás tényleges megtekintésén alapult. De a legautentikusabb helyről, forrásból érkezett és az udvariasságon túl bizonyára őszinteség is volt benne.

Ez a nemzetközi, pontosabban francia visszhang Victor Hugo: A királyasszony lovagja című darabjának előadása kapcsán keletkezett. Az eredetileg Ruy Blas címet viselő darabot 1956. április 28-án tűzte műsorára a Madách Színház Vámos László rendezésében. Gábor Miklós volt Ruy Blas, a lakájból rövid időre nagyúrrá váló, s a spanyol királynéba halálosan beleszerető fiatalember. A királynét Tolnay Klári játszotta. Fontos szerepet kapott még Darvas Iván és Uray Tivadar.

Mint az akkori színházi hetilap, a Színház és Mozi megírta, még a próbaidőszak alatt vastag borítékot kézbesített a posta Párizsból a Madách Színházba. Feladója a Théatre National Populaire, azaz közismert rövidítésével TNP. A boríték az ő előadásuk fényképeit, skicceit, szövegkönyvét és kritikáit tartalmazta.

A Madách Színház az április végén lezajlott bemutató után hasonló dokumentumgyűjteménnyel viszonozta a kedves küldeményt, amelyet nyáron az előadás rendezője, Vámos László személyesen adott át Avignonban, a nevezetes színházi fesztiválon Jean Vilarnak, a TNP igazgatójának, az avignoni fesztivál alapítójának.

Vilar hamarosan meleg hangú levélben köszönte meg a Madách Színház vezetőségének a fényképalbumot, amelynek magyar fordítása a következő:

Uraim,

hogyan mondjam el Önöknek, mennyire meghatottak – mennyire meghatottak valamennyiünket – azzal a csodálatos fényképalbummal, amelyet Önök Avignonban nyújtottak át nekünk.

Bravo az Önök Ruy Blas-jának! Bravó a dekorációknak! Bravo az előadásnak, amelyet mi pontosan megértettünk ezeken a szép képeken keresztül!

Elmegyünk-e egyszer az önök országába? Egyik leghőbb vágyunk ez!

Még egyszer ezer köszönet.

Baráti jókívánsággal mindannyiuknak:

Jean Vilar
és a TNP egész együttese

Itt az eredeti levél, bár már az újságban nagyon rossz minőségű volt a kép, amin a fényképezés csak rontott. De ide másolom, mert így igazán hiteles ez a poszt:

Forrás: Színház és Mozi 1956. 33.

Jean Vilar rendezését két évvel korábban, 1954-ben mutatta be színháza:

Főszereplője Gérard Philipe volt, akiről egyébként Gábor Miklós 1961-ben – Hamletre készülve – ezt írta naplójába:

Gérard Philipe, ez az arkangyal, példája a művészet igazi hivatásának.

Végül egy rövid részlet Gábor Miklós Ruy Blas-alakításából, a nevezetes monológ, egy szép fényképpel kísérve:

Angol kritikus a Hamletről

Éppen ötven éve, 1963 márciusában jelent meg a Film Színház Muzsikában egy angol kritikus cikkének fordítása. Címe: Az újrafölfedezett Shakespeare, írója J. C. Trewin. Eredeti változata az Illustrated London News című lapban látott napvilágot. Sajnos, a Film Színház Muzsika nem közölte pontosabban a forrást; lehet, hogy a londoniak még 1962-ben olvashatták; kérdés, hogy azokban az időkben mennyi időt vett igénybe kis hazánkban egy nyugati sajtótermékben közölt cikk engedélyeztetése és lefordítása. Mindenesetre biztos, ami biztos, a Film Színház Muzsika szerkesztőségi reflexióként az alábbi mondatot azért a cikk alá biggyesztette: Figyelemre érdemes meglátásai, egyéni megállapításai – fenntartásaink ellenére is – indokolttá tették a közlést.

 

 

Tudjuk, hogy Gábor Miklós Hamletje kivívta a nemzetközi színházi élet elismerését. Sokat idézik, amint egy angol kritikus "Prince of Hungary"-nak nevezte őt a Hamlet eredeti alcíme, a Prince of Denmark analógiájára. Hogy ez a kritikus Trewin volt-e, egyelőre nem tudom, mert ez a kifejezés a Film Színház Muzsikában közölt fordításban nem fordul elő.

Trewin teljes neve egyébként John Courtenay Trewin, 1908 decemberében született és 1990-ben hunyt el, író, újságíró, kritikus. Feleségével díjat alapított Londonban az év legjobb Shakespeare-előadásának kitüntetésére, úgyhogy nyilván nagyon elkötelezett volt Shakespeare iránt. Utánanéztem, a díj ma is létezik; tavaly az Olivier színház A velencei kalmár című előadásában a Shylock-ot játszó színész kapta.

Trewin 1962/63 körüli pár napos budapesti látogatása folyamán a Hamlet mellett olyan előadásokat látott, nyilván "zsinórban", mint a Rómeó és Júlia a Vígszínházban (Ruttkai és Latinovits), A vágy villamosa a Madách Színházban (Tolnay Klári), O'Neill: Hosszú út az éjszakába a Nemzeti Színházban (Bessenyei, Kálmán György). Mellette szegényt elvitték Dobozy Imre: Holnap folytatjuk című szocialista drámájára is... Cikkében nagyon udvariasan megírta, hogy ezzel az előadással nem tudott mit kezdeni. Nyilván ezt nevezte a szerkesztőség "egyéni meglátás"-nak. Szerencsére a kötelező látogatás nem vette el a kedvét a magyar színházművészettől...

Beszámolóját rögtön a Hamlettel kezdte, ide másolom a Film Színház Muzsika 1963. évi 13. számában megjelent fordítás részletét:

Számomra, ki mint idegen jöttem Budapestre, csodálatos meglepetés volt, hogy néhány napos itt-tartózkodás után hosszú évek óta talán a legjobb Hamlet alakítást (Gábor Miklósét) itt fedeztem fel.

Azzal a fenntartással, hogy "talán" csupán azért élek, mert Gábor szövegmondását nem tudom megítélni. De bízom ebben is, mert Gábor tökéletesen meggyőzött arról, hogy alakítása a nagy Hamletek közül való. Drámai feszültségtől duzzadó, nemes, szenvedélyes, ironikus, költői, érzelemgazdag alakítás – mindezek az érdemek bőséges tanúbizonyságot nyertek. A hangja pedig – ez a hajlékony és hibátlanul kivetített hang – nem egyszer Laurence Olivier hangjára emlékeztetett.

Gábor Miklós mellett úgy érzem, a rendező, Vámos László érdeme a feledhetetlen előadás. Ebben a Hamletben nem burjánzott el a látványos cifraság, de nem volt a produkció kietlenül sivár sem. Izgalmas látvány volt a háttér hatalmas félkör alakú fala, középkori domborműveivel (valóban magára Helsingörre emlékeztetett).

Ennyi szólt a Hamlet-előadásról. A Rómeó és Júliáról szóló értékelésből csak egy mondatot idézek:

Ruttkai Éva alakítása olyan Júliával ajándékozott meg, mint amilyen Gábor Miklós Hamletje volt.

Ugyanilyen legfelső fokban írt Tolnay Kláriról, mint Blanche-ról A vágy villamosában, sokkal mélyebbnek, jobbnak tartva őt, mint Vivien Leigh-t...

A nevezetes Hamletet biztosan több külföldi színházi szakember látta abban a hét (!) évben, amíg a Madách Színház műsorán szerepelt. Volt egy másik tekintélyes kritikus, aki előadás után személyesen is beszélgetett többek között Gábor Miklóssal és Vámos Lászlóval. Erről az eseményről és tanulságairól Lengyel György számolt be Színházi emberek című kitűnő könyvében. Hamarosan ezt is idézni fogom. Addigra talán azt is megtalálom, ki nevezte Gábor Miklós Prince of Hungary-nek (vagy -nak?)

Budapest, Akadémia utca 11.

Felvidéki Judit a Rettenetes szülők forgatásáról készült írásában emlékezett a filmmel kapcsolatos első érdemi megbeszélésre Gábor Miklóssal és Vass Évával, amire akkori lakásán, az Akadémiai utcában került sor. Ott mondta el neki Gábor Miklós, hogy ő fiatalon a szomszédban, a 11. szám alatt lakott, és még mást is mesélt, ami ott történt... Érdemes újraolvasni, vagy aki még nem találkozott sorozatával, elolvasni ezt a részt. 

Azóta jártam Pesten, első utam a ház elé vezetett. Íme, itt van:

Budapest, V. Akadémia utca 11.

Elég gyatra kép lett, éppen nem jó felől sütött a nap és nem is tudtam befogni rendesen... De azért a lényeg látszik: egy nagyon szép, ám rossz állapotban levő eklektikus, négyemeletes bérház. Ezen a képen, bár ez sem sikerült igazán, jobban kivehetők az épület díszei:

Kicsit utánaolvasva kiderült, hogy 1890-ben épült egy korábbi lakóház helyére.

Tudok mutatni egy dokumentumot is a cím igazolására: Gábor Bélának, Gábor Miklós édesapjának egy levelét, amit 1946 júniusában írt a zalaegerszegi polgármesternek még a nyilasok által elkobzott mozija kapcsán. Azt is megtudhatjuk belőle, hogy az 1. emelet 7. számú lakás volt az övék:

Szerettem volna legalább a lépcsőházat megszemlélni, vagy éppen az 1. emelet 7. ajtót, de ma sajnos nem olyan időket élünk, hogy csak úgy simán be lehessen nézni egy egyszerű bérházba...

Tudjuk, hogy Gábor Miklós Zalaegerszegen született. Szülőházán, amelyben körülbelül öt éves koráig lakott, ma domborműves tábla idézi az emlékét.

Később Székesfehérváron élt a család. Ottani lakásukról még nem írtam, csak apja egyik mozijáról és a gimnáziumról, de már tudom, hogy hol állt, majd egyszer azt a helyet is megmutatom. Aztán, valamikor akörül, amikor Gábor Miklós színiakadémista lett, szülei is feltelepültek Budapestre. Akkor laktak az Akadémia utca 11-ben. Mint Felvidéki Judit révén is tudjuk, Gábor Miklós ebbe a házba szökött vissza a háborúból, ott vészelte át szüleivel a bombázásokat. Erről sokat lehet olvasni Kicsi világ-háború című könyvében, amelyet azokban az időkben írt, halálos veszélyek közepette is megőrzött naplói alapján adott közre. Itt lakott, amikor a Művész Színházban első igazi sikerét aratta a Rettenetes szülők előadásában. Apja 1946 körül innét ment ki az Egyesült Államokba, ahol aztán alig pár év múlva hirtelen meghalt.

GM 1946 körül. Forrás: www.europeana.eu

Hogy meddig lakott ebben az Akadémia utcai házban Gábor Miklós, nem tudom pontosan – de talán nem is lényeges. Említést tesz egyik könyvében egy gyönyörű, de szomorú emlékű Sirály utcai villáról: ott történt. hogy édesanyjával közölnie kellett apja halálhírét – ez valamikor az 1950-es évek legelején lehetett. A szövegkörnyezet alapján úgy tűnt nekem, hogy akkor ott laktak, nem pedig mondjuk, vendégségben voltak valakinél.
1954-ben azonban Gábor Miklós már egészen bizonyosan a Falk Miksa utcában élt feleségével, Ruttkai Évával, pár hónapos kislányával, plusz édesanyjával és anyósával. Három szobában azért nagyon zsúfoltan lehetett két ilyen kaliberű és rengeteget dolgozó művész... El is kezdtek nagyobb lakást keresni, amint azt az Egy csinos zseni lapjain olvashatjuk. 1955 körül költöztek át abba a lakásba, ami aztán Gábor Miklósnak haláláig lakóhelye maradt. Ott, a Katona József utcában is van már emléktáblája. Magát  házat még nem, de a táblát már megmutattam.

Ha újra járok Pesten, megkeresem és lefényképezem a Falk Miksa utcai házat is. Nem mintha lakásai lennének a legfontosabbak Gábor Miklós életében és művészetében, de ha már van két olyan ház, amelyek homlokzatukon az emléktábláját viselik, akkor azért megpróbáltam és próbálom a többi lakóhelyét is valamennyire felderíteni. És volt még egy kicsike ház, ami a pihenés és a feltöltődés helye volt számára, mégpedig a gyerekkora óta annyira szeretett Balaton partján. Egyszer majd erről is szólok.

Tanner John-kritika: Demeter Imre

Éppen egy hónapja emlékeztem meg a Tanner John házassága bemutatójának ötvenedik évfordulójáról. Az előadás az egyik legnagyobb közönségsiker lett a színház, illetve a címszereplő Gábor Miklós és az Annát játszó Vass Éva életében. 

 

 

 

Pécsi Sándor Mendozája pedig gyakorlatilag kultikussá vált a Lujza-vers révén :)

A kritikai visszhangok közül elsőként Demeter Imre értékeléséből idézek, amely a Film Színház Muzsika 1963. évi 6. számában jelent meg.

Írása bevezetőjében arról értekezik, hogy Shaw szándéka szerint a darab, mint alcíme is mondja, Filozófia és komédia. A filozófiát leginkább a Don Juan-álomjelenet képviseli benne, amit Ádám Ottó rendező – Hevesi Sándor korábbi véleményével egyetértve – kihúzott a darabból. Így maradt a komédia, amelyet az eredeti Ember és felsőbbrendű ember címről kereszteltek át Tanner John házasságává.

Innéttől átadom a szót Demeter Imrének:

[Ádám Ottó rendező] ... a komédiát akarta eljátszani: a Tanner John házassága körüli bonyodalmakat. Amiben természetesen benne van Shaw filozófiája, ha úgy tetszik, prédikációja is. Mert ebben a házassági komédiában felvonulnak a korabeli angol társadalom jellegzetes, hipokrita alakjai, akik között fonák módon John Tanner, "a milliomos naplopók osztályának tagja" az őszinte és a felvilágosult. Ez a shaw-i fintor még gúnyosabb lett az évtizedek múlásával, s mai szemléletünk és tapasztalataink birtokában a nevetés ezerszeresen – kinevetés. A rendezés ezt a köbre emelt fintort használja ki, okosan, elegáns szellemességgel, szinte jelezvén mindazt, ami a bölcsességekben is túlhaladott már. Szinte Gábor találó díszletei között – melyek ironikusan árasztják a korabeli angol úri levegőt –, Mialkovszky Erzsébet reálisan szatirikus jelmezeiben varázsolta színre Ádám Ottó a shaw-i panoptikumot. Kellemes, színvonalas előadás; olykor mégis a hamisítatlan angol levegő hiányzott. Paradoxonként hangzik, de úgy érzem: a merev angol viselkedést még pergőbb, lendületesebb játékritmussal lehetett volna igazi plaszticitással ábrázolni.

[...]

A shaw-i stílust a legjobban Gábor Miklós játssza. Mestere ennek a társalgási játéknak; az ő ragyogóan elmondott szövege valóban cselekményes, nemcsak bölcselkedő. Tannere kiváló figura; csupa öngúny és leleplezés, a helyzete és a nézetei ellentmondásának vibrálóan és telivéren szellemes kiélezése. Könnyedség és elegancia – ilyen Gábor Miklós, a nő előtt végül is a házasságba kényszerülő, de azért szerelmes ellen-Don Juan. Viaskodása a társadalmi képmutatás ellen alighanem éppolyan meddő, mint küzdelme a házasságával szemben. Mindezt Gábor Miklós mesterien ábrázolja.

Hasonló stílusban játszik Vass Éva is. Hallatlanul finom, okosan reagáló, valóban olyan az ő Annájának angyali szőkesége, mint a fekete boája, melyről jogosan jut Tanner úr eszébe az óriáskígyó fojtó ölelése. Ezt a pompásan eltalált stílust érdemes még Vass Évának élénkítenie, tempósítania.

Gombos Katalin jó, igényes alakításban kelti életre Violetet; örömmel láttuk játékának friss színeit, s a lehetőséget, hogy végre illő feladatot kapott.

Pécsi Sándor Mendozája szellemesen komédiázó, szatirikus alakítás; "Lujza-monológja" kitűnő és mulatságos.

Horváth Jenő jellegzetes, hiteles Ramsden, Deák B. Ferenc Octaviusa tehetséges, figyelemre méltó, de még éretlen alakítás, kedves és ízes Zenthe Ferenc sofőrje, Dajbukát Ilona, Ujlaky László és Soltész Annie egy-egy epizódja érdekes, Lőte Attila Hectorja karakterisztikus és ironikus.

A komédiát Ottlik Géza színvonalas, nagy igényű fordításában játssza a Madách Színház, melynek előadása – siker. Igényes siker.

Eddig tart Demeter Imre írása (a vastag betűs kiemelés tőlem), amelyből az első bekezdésen kívül csak egy keveset hagytam ki. Szerintem a kiváló színikritikus kissé rutinból dolgozott ezen a cikken, bár alapvető ítéletei nyilván rendben vannak. Azon viszont különösen csodálkozom, hogy Pécsi Sándor epizódjában nem érezte meg a zsenialitást...

Mint már említettem, az előadás televíziós közvetítésének felvétele – szinte csodával határos módon – fennmaradt. Korábbi blogbejegyzésembe fel is tettem az első felvonás egy elég hosszú részletét. A hangerő feltekerése után most következzen a folytatás: