Rettenetes szülők - "újratöltve" 2.

Kezdjünk neki a Rettenetes szülők 1981-es, Felvidéki Judit által rendezett televíziós változata kritikáinak tanulmányozásához.

Mint már említettem, meglepődve tapasztaltam, hogy egy ilyen jelentős, a következő évben a szakma által is díjazott filmről mennyire kevés korabeli sajtóvisszhangot találtam – 1982 tél eleji első sugárzása után még a Film Színház Muzsika sem emlékezett meg róla.

Három országos napilap televíziós rovatában leltem hosszabb-rövidebb értékelő írást, böngésszünk ezekben. Megpróbálom e három írás részleteit tematikusan összehozni, talán így érdekesebb lesz, mint ha egyszerűen idemásolnám őket – így, aki látta a filmet, jobban ütköztetheti a saját emlékeit, véleményét a kritikusokkal.

Kezdjük azzal, amit a "hivatásos tévénézők" az irodalmi alapanyagról írtak.

Zappe László a Népszabadság 1982. december 8-i számában Író kerestetik címmel a Rettenetes szülők mellett egy másik, magyar szerző által írt tévéfilmről is beszámolt. Ezt csak azért említem, mert abban Zappe erősen hiányolta az irodalmi értéket. Ezért így tért rá Felvidéki Judit filmjére:

Író kerestetik tehát. Mert egyéb tehetség azért akad. Felvidéki Judit rendezésében nagyon szép televíziós változat született Jean Cocteau drámájából, a Rettenetes szülőkből. Cocteau szemléletét ugyan jócskán kifogásolhatjuk, szemére vethetjük, hogy a "cirkuszkocsi" belvilága egészen magában áll, teljesen hiányoznak azok a környezeti, társadalmi feltételek, amelyek egy ilyen zárt emberi kapcsolatrendszert létrehoznak. Mondhatnánk, hogy vegytiszta lélektani modell, már-már kísérleti szituáció, amit ő színpadára képzelt. Ráadásul az alaphelyzet – apa és fia ugyanannak a nőnek a szeretői – olyan, akár Feydeau vagy Labiche is kitalálhatta volna. El is mondják a darabban, hogy az egész olyan, mint egy bohózat. S Cocteau nemcsak mert, de tudott is ebből a vígjátéki szituációból egyfelől mély lélektani elemzést, másfelől egy kristályszerkezet-szerűen szimmetrikus formájú művet kibontani.
Nem együttérzésre, nem lelki megrázkódtatásra, nem könnyekre fakasztja ez a tragédia nézőjét, hanem egyrészt elemző tűnődésre, másrészt a forma feletti csodálatra készteti. A szigorúan zárt rendszerben élő, alakuló kapcsolatok szigorú logikája követeli meg Sophie halálát, amely már túl van az érzelmek világán. Cocteau itt olyan összefüggő szövevényt teremt, amelyben az öt ember mindegyike akár önzően, akár önzetlenül cselekszik is, kapcsolatuk hálózatából valami kimarad. S minthogy számukra ezek a kapcsolatok az élettel azonosak, aki kihullik közülük, az meghal.

Csak egy megjegyzés az előzőhöz: a darab női főszereplőjét, az anyát Yvonne-nak hívják, csak fia nevezi gyakran Sophie-nak. Mellékszál, de nem tudom, ez a franciáknál valamilyen szokás lehet, hogy a gyereke így szólítsa az anyját? A szövegből az derül ki, hogy kicsi korban nem gond, sőt aranyos, de egy ilyen már éppen felnőtt fiú esetében, mint Michel, már kissé nevetséges. Esetleg a Sophie lehetett például jobb francia körökben dajka vagy nevelőnő általános megnevezése? Vagy egyszerűen csak egy olyan becézés, aminek konkrét oka nincs is?

Tihanyi Péter és Vass Éva (forrás: www.nava.hu)

Virág F. Éva a Magyar Hírlap 1982. december 8-i számában arról elmélkedett, hogy a mű magyarországi bemutatója (1945 őszén) elsősorban Gábor Miklós kiugrása miatt volt nagy siker, ám szerinte a történelmi körülmények akkor még megakadályozták, hogy a darab valós értékei igazán feltűnjenek. Így folytatja:

Nem úgy napjainkban. Most "ráérünk" a részletekre, s amióta a művészet nekibuzdultan tárja fel az emberi személyiség legféltettebb titkait, vetkőzteti pőrére azokat az érzelmeket is, amelyeknek volt mit takargatniuk – beletörődünk a szembesítésbe. Tudomásul vesszük teljes önmagunkat, még ha olyan démoni mélységekről is tudósítanak a művészek, mint amilyenről Cocteau teszi az anyai szerelemről szólva.
Az idő múltával letisztult Cocteau darabjáról mindaz, ami évtizedekkel ezelőtt botrányosnak, netán ízléstelennek számított. Az elénk kerülő, ily módon "feltárt" műről Cocteau hívei is meglepődve állapíthatják meg, hogy túl a szöveg sajátos varázsán, milyen nagyszerű maga a dráma. Olyan izgalmas kérdéseket feszeget, mint a szeretet és szerelem határai, a jogok, amelyeket a szülői szerep, s a kötelességek, aamiket a gyerek helyzete diktál. Mivel tartozunk egymásnak és meddig; hol az a pont, ahol szeretetből is vétkezni lehet?

Lőcsei Gabriella a Magyar Nemzet szintén 1982. december 8-i számában kritikáját azzal kezdte, hogy éppen a közelmúltban több olyan Cocteau-filmet tűzött műsorra a televízió, amelyek görög és középkori mítoszok újrafogalmazásai.

A folytatás:

Van azonban kemény valóságú műve is Cocteau-nak, a Rettenetes szülők című lélektani drámája. ... Ez a színmű jóval időtállóbb, mint a szürrealisztikus filmmesék és a modernizált legendák. Ez az írás, ha jól figyelünk rá, rólunk is szól. Mindenkiről, akik csak a szenvedélynek egyetlen fajtáját ismerik: az önző indulatot.

Legközelebb már konkrétabb leszek és a kritikai visszhangokból a film megvalósítására, a rendező és a színészek értékelésére térek át.

Addig is, aki nem látta a filmet és szeretné megnézni, irány a lakóhelyéhez legközelebbi NAVA-pont!