Hamlet-kritika: Demeter Imre

Kezdjünk akkor szemezgetni a lassan 51 éve bemutatott Hamlet-előadás kritikáiból. Elsőként azokból, amelyek közvetlenül a premier után jelentek meg.

Ehhez érdemes tudnunk, hogy Gábor Miklós hogyan élte meg élete egyik legfontosabb előadásának premierjét, amit ő maga röviden így foglalt össze:

Az én Hamlet-alakításom kardélen halad, és ma este nem mentem végig ezen az élen.

A teljes történet elolvasható a Tollal-kötetben (2. kiadás, 192-202. oldal). A témával jócskán foglalkozik Sándor Iván is Hamlet visszanéz című kötetében is, erre majd visszatérek.

Első kritikánkat Demeter Imre, lapjának főszerkesztő-helyettese írta a Film Színház Muzsika 1962. évi 3. számába.

A korabeli Film Színház Muzsikákat lapozgatva feltűnik, a "lapcsinálók" mennyire tudták, hogy a Madách Színház Hamletje fontos előadás lesz. A premier előtti lapszám címlapjára Féner Tamás gyönyörű felvételét tették Hamletről és Opheliáról: 

Gábor Miklós és Vass Éva

A következő számban máris olvasható volt Demeter Imrének a szokásosnál jóval hosszabb kritikája. A következő, 4. szám kétoldalas nagy képriportot tartalmazott, az 5. szám Illés Jenő terjedelmes interjúját Gábor Miklóssal, a 6. szám pedig az előadás különböző érdekességeit osztotta meg a nézőkkel. Természetesen ezekből is fogok majd idézni. Azért ebből a felsorolásból is látszik, hogy milyen lap volt az a régi Film Színház Muzsika...

Kezdjünk akkor beleolvasni Demeter Imre kritikájába - nem másolom ide szó az egészet, csak a legfontosabb bekezdéseket.

Amikor a nyílt, függönytelen színpadon a Madách Színház nézőteréről megcsapott a helsingöri vár díszletének hűvös-komor levegője, még csak kulissza volt a színt hátul félkörben átölelő várfal, a színpadi deszkákat még nem töltötte meg élettel a halhatatlan szöveg. Aztán kihunyt a nézőtéri fény s abban a pillanatban mi már valamennyien ott ültünk Helsingör előtt.

...

Ezt az érdekes előadást Vámos László rendezte világos koncepcióval, tiszta harmóniával. Drámaelemzése jó: korszerű Hamletet akart a színpadra vinni, mely elsősorban azzal modern, hogy hűséges Shakespeare-hez. ... A díszletmegoldás (Siki Emil műve) mind eszmei, mind gyakorlati szempontból jó, impozáns s hiteles légkört teremt akár az éjnek "rémjáró szakához", akár a trónteremhez vagy Polonius palotájához. Kurtág György kísérőzenéje ihletett, s csupa drámai erő. Így a díszlet, a zene s a nagyon szép jelmezek (Mialkovszky Erzsébet tervei) harmóniáját is felhasználja Vámos a cselekmény bonyolítására.Hamletet, a reneszánsz embert állítja a tragédia fókuszába, ezt a centrumot jelzi szinte minden egyes beállítás; például, amikor Hamlet a két udvaronc közé áll, vagy az Egérfogó-jelenetben; a dráma mindig ott viharzik, ahol Hamlet van. Ezt a természetes, s a mű adta helyzetet térben is nagyszerűen ábrázolja Vámos. Tömör logikával építi fel a cselekményt s mindig Hamlet szemével lát és láttat. ... A ritmus akkor kifogástalan, amikor Hamlet a színen van, különben igen változó, olykor melodramatikus zenei aláfestés, máskor lassúbb és hivalkodóbb operai megoldások gátolják, mint például a barokkosan elnyújtott végső jelenetnél. Az előadás, sajnos, még őrzi a terjedelmesség korszerűtlen hagyományát; alkalmasint lehetett volna húzás nélkül is tömörebb.

Fontos szerepeknél volt súlyos hiányérzetünk. Az előadás furcsamód mégis szép színházi élmény. Miért? Mert a rendezői koncepciót olyan Hamlet valósítja meg, aki szinte hiánytalanul a dán királyfi volt: Gábor Miklós. Számos itthoni és külföldi Hamlet-alakítás emlékével merem leírni ezt, jól ismervén azt az évszázados formulát, hogy Hamletet tökéletesen eddig még senki nem játszotta el. ... Gábor eszményi Hamlet; az igazság az, hogy a mű rajongói mind őriznek magukban egy Hamlet-képet. Az ítéletben akadhat tehát szubjektivitás is. De Gábor Miklós Shakespeare-hez mérten volt nagyszerű Hamlet.

Fáradtan kezdte; jóllehet előző nap főpróbája volt, és egy másik főszerepet is eljátszott, még azt is hallottam (előadás után), hogy rekedt volt. Én nem vettem észre; én Shakespeare kiábrándult, gyászverte hősét láttam már az első pillanatban. A törékeny királyfit, akinek különös hírt visznek a strázsálók. S ettől kezdve mesterien bontakozott ki Gábor lényében a háborgó lelkű Hamlet, az esküt mondó, szerepre készülő, s a nagy tragédiát eljátszó reneszánsz-ember. Hányféle arca volt! Szenvedő, színlelő, szerelmes, gyűlölködő, rajongó, töprengő, bölcselkedő, forrófejű és hidegagyú - fel se lehet sorolni, hiszen a színész szinte mindig más arccal jelent meg. De nem maszkokat viselt, hanem gondolkodó, cselekvésre készülő lelkének tükrét; hol fiatalabb, hol idősebb volt, néha gyermek, máskor férfi. Ő volt az, igen: "Udvarfi, hős, tudós, szeme, kardja, nyelve; E szép hazánk reménye és virága, Az ízlés tükre, minta egy szoborhoz". Van-e kritikusi jelző, esztétikai formula, mely Ofélia szavainál jobban jellemezhet egy igazi Hamlet-alakítást? Aligha.

Ez modern stílus; megvallom, bizonyos jelekből ítélve féltem, hogy afféle leszűkítetten "intellektuális" Hamletet látok majd. ... De Gábor intellektualitása a shakespeare-i hős jelleméből fakad, s ezzel egyenrangú alakításában az érzelem és az indulatok forró hőfoka. Amilyen kristálytiszta értelemmel, puritán póztalansággal mondja el például a "Lenni vagy nem lenni"-monológot, úgy ölelkezik szavaiban és gesztusaiban a racionális tudás a szenvedélyes indulattal, amikor a színészeket mesterségükre oktatja. S Ofélia temetésén a legmagasabbrendű fájdalom kényszeríti kitörő vallomásra: "Szerettem Oféliát...". Megindítóan szép volt. Líra, indulat, filozófia és tragikum váltja egymást ebben a kivételes erejű, kristálytiszta Hamlet-alakításban.

Sokszor láttam Gábor Miklóst jónak. És láttam kiégettnek is. Megvallom, aggódtam, hogy nem érdekli néha még a szerepe sem. Ilyenkor eszembe jutott egy régi alakítása: a "Lear király" bolondja a Nemzeti Színházban. Az ígéret és a csúcs. Most ezt a hőfokot sokszorozta meg remekbesikerült Hamletjével. Melynek koronája egyébként a meghalási jelenet; egyszerű, frázismentes, meztelen halál. "A többi néma csend" - s Hamlet két ujjával maga zárja le a szemhéját.

Még Shakespeare-hez is hozzá tudott tenni valamit.

Demeter Imre a továbbiakban a többi szereplőről alkotott véleményét fogalmazta meg: egyértelműen csak Horatiót (Avar István), a Színészkirályt (Ujlaky László) és a sírásókat (Gyenge Árpád, Kőmíves Sándor) dicsérte. Írásának ezt a részét azért is nem idézem, mert a Hamlet 300 előadásnyi történetében később több szereplőváltozás is történt, főszerepek esetében is. Maga Vámos László is kereste a jobb megoldásokat nemcsak a szereplők, hanem a teljes előadás terén is és 1964-ben újrarendezte az előadást.

De most még csak 1962 januárjában tartunk, hamarosan folytatni fogom az akkori kritikák felidézését.

Vissza Hamlethez

Gábor Miklós-blogom első időszakának vezérfonala a HAMLET volt, hiszen ötven évvel ezelőtt, 1962. január 14-én mutatták be a Madách Színházban, Vámos László rendezésében. Sőt, a témát már 2011 nyarán elkezdtem. Lassan elérkezünk a nagy előadás 51. évfordulójához, és még a korabeli kritikák közül egyet sem vettem elő. Most ezt szeretném elkezdeni.

Addig is készítek ide egy tartalomjegyzéket, hogy minél egyszerűbben át lehessen tekinteni a korábbi blogbejegyzéseket:

Egy régi körkérdés nyomában

Hamlet "vetésforgóban"?

Előjáték Hamlethez - rádiójáték, 1960

Elkezdődnek a próbák, 1961

Az első színpadi próba

Olivier Hamletje, ahogy Gábor Miklós látta

A Hamlet próbáiról - Gábor Miklós

Újra Vámos Lászlóról a Hamlet kapcsán

Hamlet: 4. felvonás, 4. jelenet - Hamlet Fortinbras táborában

Ma 50 éve volt a Hamlet premierje

Hamlet - temetőjelenet

Hamlet - 3. felvonás, 4. jelenet - Hamlet anyja hálószobájában

Itt a tárcám!

Vers Gábor Miklós-hoz, -ról

A Hamlet-jelmez körül

Hamlettel az öltözőben

Előadás után

"Életem mámora" - Gábor Miklós a televízióban Hamletről beszél

Színésztárs és "földi": Ujlaky László

Ismét Hamletről - Gábor Miklós a rádióban beszél Hamletről

Rettenetes szülők - "újratöltve" 4. Ahogy én láttam

Régóta ígérem, hogy megpróbálom a saját véleményemet is megfogalmazni a Rettenetes szülők Felvidéki Judit által rendezett televíziós változatáról.

1983-ban, a film első, és 2012-ig egyetlen sugárzása idején sajnos nem olyan körülmények között éltem, hogy tudtam volna rendszeresen televíziót nézni (pedig akkor még érdemes volt), így először csak az idén láthattam. Magát a darabot körülbelül tizennégy-tizenöt évesen olvastam, természetesen azért, mert tudtam, hogy valaha szerepelt benne Gábor Miklós. Persze, ez akkor túl korai volt nekem. Azóta rendesen el is halványult bennem, éppen csak a történet vázára emlékeztem. Így magát a művet is az idén fedeztem fel igazán.

Megrendezésével Felvidéki Judit szerintem legalább két nagy haditettet hajtott végre. Az egyik: Vass Éva Yvonne hatalmas szerepével térhetett vissza körülbelül egy évtized után a képernyőre és megmutathatta, hogy mekkora tehetséget hagytak parlagon heverni. A másik pedig az, hogy az 1945-ös Michel után Gábor Miklós az apa, Georges szerepébe bújhatott. 

A korabeli kritikák között tallózva feltűnt, hogy közülük csupán egyetlen egy említette meg a film látványvilágát, a díszleteket, kellékeket, pedig csak erről egész tanulmányt lehetne írni. Én a mai napig, pedig az utóbbi hónapokban legalább tízszer megnéztem a filmet, állandóan rácsodálkozom erre. Különösen az első és harmadik felvonás helyszíne, a családi otthon, a "cirkuszkocsi" világa nyűgözött le. Zeffirelli filmjeiben látni ennyire kidolgozott környezetet, de eszembe jutott ebből a szempontból Scorsese-től Az ártatlanság kora is. Filmről lévén szó, a lakás több helyiségét is láthatjuk: nemcsak a történések legfőbb helyszínéül szolgáló nappali szobát, hanem Michel sokat emlegetett rendetlen kuckóját, vagy George, az apa dolgozószobáját, ami bennem olyan érzést keltett, mintha ő maga is egy akváriumba vonulna el "dolgozni". A díszlet tervezője a rendező testvére, Felvidéki András. Biztosan sok beszélgetés, rengeteg vázlat készítése, majd a bútorok, kellékek közös keresgélése előzte meg, amíg mindez létrejött a díszlet felépítésétől, szerkezetétől mondjuk  Michel gyerekkori hintalováig és a családi fényképekig. Ebben a munkában az  alap a darab pontos olvasása és értelmezése volt. Ez látszólag evidencia, mégis ritkaság, ha ilyen szinten találkozik vele az ember. Ennek kell társulnia fantáziával, stílusérzékkel, praktikummal és biztosan még sok minden mással. Érdekes és nagyszerű munka lehetett mindezek megálmodása és megvalósítása. Kíváncsi lennék például, hogy a történet szerint korábban rajziskolába járó Michel képeit Felvidéki András készítette-e, vagy láthatóak közöttük éppen Gábor Miklós rajzai. Az alkotók biztos rengeteg történetet tudnának mesélni.

Forrás: www.nava.hu

A Rettenetes szülők öt egyenrangú szerepe közül a filmben az abszolút főszerep Yvonne-é. Igaz, az ő alakítójának eredetileg is több lehetősége van rengeteg különböző lelki- és fizikai állapot ábrázolására a legmélyebb depressziótól a hisztérián keresztül a felhőtlen eufóriáig és testi kínig. A filmben Yvonne alakja még hangsúlyosabb: egyrészt Vass Éva ezerszínű alakítása révén; másrészt pedig erre a húzásokkal a dramaturg és a rendező némileg rá is segített. Húzásokra nyilvánvalóan szükség volt: olvasva a darabot, több helyen éreztem túlmagyarázottnak, de nem értettem egyet minden kihagyással. Úgy érzem, ezzel az alkotók megnehezítették néhány szereplő dolgát - de erről majd később.

Vass Éva tökéletesen értette és érezte az anya figuráját: az egyik pillanatban szántam, a másikban bizony idegesített, hogy - persze mint Yvonne - mi a nyavalyának csinál ilyen felesleges zűröket, és teszi tönkre csupa szeretetből környezete minden tagjának az életét... Felkavaró és elgondolkodtató alakítása valóban ezer színben villódzott: volt előkelő, volt közönséges, volt gúnyos, volt hisztérikus, volt úgy igazán, nagyon magányos, volt nagyképű, volt a szeretetet egyszer kolduló, máskor kikövetelő, és még sorolhatnám, ha tudnám... Meg is kapta a televíziós filmek 1983-as veszprémi fesztiválján a legjobb női alakítás díját (maga a film pedig a drámai kategória fődíját).

Georges szerepe kevésbé mutatós. Szerintem Gábor Miklós éppen attól zseniális, illetve, hogy pontos legyek, attól is zseniális, hogy hagyta érvényesülni Yvonne-t úgy, hogy tökéletes környezetet jelentett a számára. Látszólag nem csinált semmi különöset, csak "egyszerűen" élte a szerepét, s azt hiszem, ez a legtöbb, ami egy színészről elmondható.

Berek Kati szintén egészen nagyszerű volt. Én korábban, a hetvenes években többször éreztem modorosnak, Léonie szerepében viszont teljesen megújult. Igazából most éreztem át, mennyire nagy színésznő, ahogyan mesterien egyensúlyozott a racionalitás és az érzelmek között.

Az előbb említett húzások szerintem Madeleine szerepét érintették a legérzékenyebben, ezért a filmben vázlatosabb az alakja. Kimaradt az a pillanat, amikor otthonában a lány Georges-ot meglátva, nem rögtön jön rá, hogy régi szeretője nem más, mint Michel apja. Ez a darabban eléggé teátrális jelenet és a televíziós film intimebb légkörében lehet, hogy tényleg szerencsésebb volt kiradírozni. Jobban sajnálom azt a részt, ahol a lány Georges-hoz fűződő érzelmeiről beszél a Michel előtti időből, majd arról, hogy miután találkozott a fiúval, miért nem szakított rögtön. Így nehezebb megítélni Madeleine helyzetét, érzelmeit, indokait. Fehér Anna alkatilag teljesen a helyén volt, szépen, kulturáltan játszott, de szerintem kissé hidegen.

Bevallom, Michel alakítóját, Tihanyi Pétert tudom a legkevésbé megítélni. Talán azért, mert közben sokszor eszembe jutott, hogy vajon Gábor Miklós milyen lehetett ebben a szerepben. Elgondolkodtam, hogyan alakulhatott közöttük a kapcsolat a film forgatásakor: segített-e valamennyit Gábor Miklós fiatal kollégájának, vagy ilyenkor az a korrekt, ha nem avatkozik be még akkor sem, ha ő a tapasztaltabb, az idősebb nemcsak partnerénél, hanem még a rendezőnél is?

Összességében rendkívül kiérlelt és egységes alkotásnak tartom a filmet. Szerintem egészen rendkívüli, hogy ez egy alig harminc éves rendező munkája. Felvidéki Judit össze tudott hangolni olyan eltérő művészeket, mint a Vass-Gábor páros, Berek Kati és a fiatalok. Egyszerűen minden a helyén volt a filmben, a zenei aláfestésig bezárólag.

Illetve, egyetlen egy dolgon gondolkodtam el: Yvonne halálán, pontosabban azon, ahogy ennek tanúi, férje és nővére konstatálták, hogy meghalt. Vass Éva arccal előre zuhan a rekamiéra. Georges és Léonie oda sem mennek hozzá, nem látják az arcát, nem próbálják a pulzusát. Igaz, Vass Éva zuhanás utáni mozdulatában benne van a visszavonhatatlan, mégis hiányoltam, hogy a való életben azért legalább laikus szinten próbálnának meggyőződni a helyzetről az ott lévők. Igaz, ez egy film, egy műalkotás, nem a való élet. De sok tekintetben nagyon is reális műalkotás. Cocteau eredeti instrukciója szerint Georges és Léonie először észre sem veszik, hogy Yvonne meghalt, csak amikor nővére odamegy az ágyhoz, hogy egy párnát a maga precíz módján a helyére tegyen, akkor látja és jelez sógorának. Felvidéki Judit talán fontosabbnak találta a jelenet ritmusát, hangulatát, ami lehet, hogy tényleg megtört volna, ha ebben a tekintetben enged a realitásnak és Cocteau-nak. Viszont azt még megjegyzem, hogy ezt az utolsó jelenetet is meghúzták. Amit sajnálok, hogy kimaradt, az Michel reakciója, amint éppen egy perccel korábban meghalt anyjához fordul, magyarázzon már meg a nagynéninek valamit, amit neki nem akar elhinni. Madeleine hirtelen azt hiszi, szerelme megőrült, mire a fiú a következőt mondja: "Úristen! Megfeledkeztem róla. Mindig meg fogok feledkezni róla!"

Erről nekem rögtön eszembe jutott egy Kodály Zoltánról szóló visszaemlékezés. Egy katolikus pap volt a tanúja annak, hogy első felesége, Emma asszony halálakor Kodály megfogalmazta a gyászjelentést és elindult a papírral a felesége szobája felé, hogy megmutassa neki, jó lesz-e így - mert négy évtizeden át megszokta, hogy minden munkáját először feleségének mutatta meg - és csak pár másodperc múlva döbbent rá a valóságra. Úgyhogy ez, ahogy Cocteau megírta, egész biztosan egy nagyon emberi reakció. Ha én lettem volna a dramaturg, Michel mondatát - "Magyarázd meg nekik mama" - benne hagyom...
A legutolsó néhány másodperc rendezői telitalálat: "Minálunk rend van", mondja Léonie, és felkapcsolja a nagy csillárt, aminek fénye Yvonne-t mindig zavarta - de most, hogy meghalt, már lehet -, s ebben az éles fényben ér véget a film.

A Rettenetes szülők újabb közös televíziós munkákhoz vezetett Vass Éva, Gábor Miklós és Felvidéki Judit pályáján s egyúttal a színész-házaspár és Felvidéki Judit között - a korkülönbség dacára - szoros baráti kapcsolat alakult. Amikor például portréfilm készült Gábor Miklósról, azt kívánsága szerint Felvidéki Judit rendezte. 1983-ban következett a Tasso, Goethe drámájának filmváltozata, 1987-ben Mauriac-regény alapján született Az éjszaka vége, majd a Felvidéki Judit által kifejezetten Vass Évának írt Pá, drágám. Remélem, egyszer a Tassó-t és a Mauriac-filmet is műsorra tűzi valamelyik televízió, mert még azokat sem láttam...

"Gábor Miklós apaszerepben"

Már írtam, hogy november 16-án Zalaegerszegen Gábor Miklós emlékesten voltam. A Zalai Hírlapban részletes összefoglaló jelent meg az ott elhangzottakról. Sajnos, az újság online változatába nem került bele. Így beszkenneltem és ebben a formában teszem fel ide. Remélem, nem követek el vele szabálytalanságot, mert egyrészt népszerűsítem a lapot, másrészt pontosan megadom a forrást:

Zalai Hírlap 68. évfolyam 2012. 277. szám, november 27. kedd, 13. oldal: Magazin rovat, abból is "Múltidéző" alcímmel. A cikk szerzője: Péter Györgyi.

Két részletben mutatom, talán így jobban olvasható. A képekre kattintva azok még tovább nagyíthatók!

 

Most annyit teszek hozzá kiegészítésként, hogy rendkívüli módon megtisztelőek voltak számomra Gábor Júliának az esten elhangzott szavai kis blogomról.

Akkor már megmutatom azokat az emléksorokat is, amit tőle kaptam tinédzser-kori színészes könyvembe, édesapja 1967-ből származó dedikált képe mellé:

Legközelebb pedig tényleg visszatérek a Rettenetes szülők-höz: régóta fogalmazgatom már véleményemet a filmről, ideje rendes formába önteni :)

Gábor Miklós szülőházában

A márciusi győri Gábor Miklós-rendezvény után november 16-án Zalaegerszegen vehettem részt újra emlékesten. Ekkor is a színművész lánya, Gábor Júlia és férje, az irodalom- és színháztörténész Szigethy Gábor emlékeztek. A győri estet az idén 50 éve bemutatott legendás Hamlet-előadás apropóján rendezték. Zalaegerszegen, Gábor Miklós szülővárosában a "Gábor Miklós apaszerepben" téma volt a vezérfonal.

Kezdés előtt egy órával Gábor Júlia férjével megkoszorúzta édesapjának szülőházán látható emléktábláját:

Júlia itt tolmácsolta Vass Éva üdvözletét és köszönetét is az egerszegi közönségnek. Gábor Miklós felesége, alkotótársa járt már itt, 2002-ben itt volt az emléktábla felavatásakor, ám most egészségi állapota miatt nem tudott eljönni.

Számomra azért is emlékezetes ez a koszorúzás, mert bemehettünk a ház udvarára, sőt, az épületbe is.

Egy ideje viszonylagos rendszerességgel járogatok nagykanizsai muzsikusokat adatait kutatni az egerszegi megyei levéltárba. Közben, ha kimegyek a fejemet kiszellőztetni, ide is mindig el szoktam sétálni. Eddig csak kívülről láthattam a házat, pedig mindig szerettem volna legalább az udvarára bekukkantani. Hát, most sikerült, nemcsak az udvarra, hanem a Gábor család által akkor lakott helyiségekbe is – és mindezt Gábor Miklós lánya társaságában. A most ott lakó kedves hölgy kalauzolt bennünket. Megmutatta a szobát, ahol szerinte Gábor Miklós született; remélem, jól tudja...

Ez a lakrész a nagykaputól balra található, az emléktáblát is ott helyezték el. Belső terei valamennyire át vannak már alakítva, galériázva, de szerintem az ajtók és a dekoratív járólapok még korabeliek:

Ezután sétáltunk át a Deák Ferenc Megyei Könyvtárba, ahol öt órakor kezdődött el az est. Erről legközelebb mesélek.

Addig is érdemes megnézni azt a hosszabb beszélgetést, amit a zalaegerszegi televízió aznap délelőtt készített Gábor Júliával és Szigethy Gáborral (11 percnél 10"-nél kezdődik).

Gábor Miklós és az opera

Bocsánat, kissé késésben vagyok... Általában hetente egy alkalommal szoktam új blogbejegyzéssel jelentkezni. De most Bécsben jártam; igaz, csak három napot vett igénybe az egész kiruccanás, ám az élmény olyan nagy volt, hogy nehezen tértem vissza a rendes kerékvágásba. Végre életemben először színpadi szerepben láthattam/hallhattam Plácido Domingót, nem csak koncerten. Ez a téma ugyan nem illik a Gábor Miklós-blogba, de azért van egy halovány kapcsolódási pont: Laurence Olivier személye. Olivier volt az, aki talán a legnagyobb hatást gyakorolta Gábor Miklósra, s akit Gábor, ha csak egyszer is, de láthatott élőben Shakespeare Othellójaként, valamikor 1967 körül. Viszont Olivier egyszer megnézte Plácido Domingót Verdi Otellójának címszerepében, és rendkívüli elismeréssel nyilatkozott a tenorista színészi tehetségéről.

Hogy Gábor Miklós mennyire ismerte Plácido Domingót, nem tudom. Azt viszont igen, hogy a zene mindig is sokat jelentett az életében: a klasszikus zene, és a jazz is. Erről a másik blogomban már tettem közzé tavaly bejegyzést. Érdekes, könyveiben Gábor Miklós operákat nem nagyon emleget, inkább kamarazenét, szimfonikus zenét; a muzsikusok közül pedig operaénekest nem, hanem például Yehudi Menuhint, Lorin Maazelt és Otto Klemperert. Klempererrel vett is részt közös produkcióban még  az 1940-es évek végén a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon, amikor Mendelssohn csodálatos kísérőzenéjével játszották Shakespeare Szentivánéji álom című vígjátékát és a zenekart Klemperer vezényelte. Sőt, ha belegondolok, ahol Gábor Miklós szót ejtett naplóbejegyzéseiben az opera műfajáról, azt pejoratívan tette. Gondolom, meghatározó operai élménye nem volt, az előadásokban nyilván irritálta a számára kissé (vagy inkább nagyon?) poros színészi játék, s ez elfedhette előle a műfaj csodáit. Mert bármekkora nagy operaénekeseink is voltak mondjuk az 50-es és a 60-as években, azért ők elsősorban énekesek voltak, nem mindenki volt közülük olyan kiváló színész is, mint mondjuk Palló Imre, Székely Mihály, vagy Melis György (persze azért még lehetne neveket említeni), s az operaházi rendezők sem gondolták úgy, hogy követniük kellene a színházművészet legkorszerűbb áramlatait. Úgyhogy Gábor Miklós számára az opera felesleges manírokat, túlzásba vitt romantikát jelentett. Egy helyen például azt írta Molière Don Juanjára készülve: a rendező "kisüttetné a hajamat, szerinte tükörsima fejem túl modern, de én irtózom a lobogó köpeny operai romantikájától".

Bennem legalább is ez a kép alakult ki az opera témájáról vele kapcsolatban. De ha nincs igazam, akkor várom a hozzászólásokat, kiegészítéseket azoktól, akiknek több ismeretük van ez ügyben.

Azt azért remélem, ha Gábor Miklós látta volna Plácido Domingót Otellóként, neki is tetszett volna. Vagy talán látta is, legalább televízióban???

Most mi itt Gábor Miklós blogjában, kissé formabontó módon nézzünk egy részletet Domingo 1979-es Metropolitan-beli Otellójából:

Ígérem, legközelebb visszatérek a Rettenetes szülőkhöz...

Gábor Miklós tárgyiasult emlékei

Híres emberek emléke az idők folyamán tárgyiasulva is testet ölt. 2011 tavaszán blogom beköszöntőjében Gábor Miklós lábnyomának fényképével hívtam az érdeklődőket, hogy induljunk el együtt a nagy művész nyomában. Azóta megmutattam zalaegerszegi  szülőházán elhelyezett portrédomborműves emléktábláját. A közelmúltban virtuális látogatást tettünk sírjánál a Farkasréti temetőben, ami nemcsak ott nyugvó hamvai okán az emlékét legközvetlenebbül őrző hely, hanem művészi sírköve révén is. Nem írtam még budapesti lakóházáról, amit a későbbiekben egy külön posztban fogok megtenni, ma csak a homlokzatán elhelyezett emléktáblát mutatom meg:

Budapest, Katona József utca 27.

Ez nem egyedi tábla, legalább is abban az értelemben, hogy a fővárosban a színművészek emlékhelyeit általában ebben a Stremeny Géza által tervezett nemesen egyszerű vonalú, kifejező formában örökítik meg.

A közelmúltban Gábor Miklósnak még két "tárgyiasult" emlékére bukkantam. Egyik sem friss, ám eddig nem tudtam róluk. Mint majd kiderül, szerintem ez a két dolog nem mindenben méltó hozzá...

Az első ilyen emlék kézlenyomata és aláírása, együtt feleségével és alkotótársával, Vass Évával. 1995. március 17-én örökítette meg magát imigyen a két művész az utókornak Budapesten, az Erzsébet körút és a Király utca sarkán található Pizza Hut gyorsétteremben. Ezen a helyen George F. Hemingway, magyar származású amerikai üzletember alapítványa hozta létre a Csillagok Falát, itt került sor az eseményre. 2003-ban az akkor már körülbelül félszáz magyar színművész emlékét megörökítő fal átkerült az Uránia Filmszínházba. Az ember azt gondolná, hogy ez jó döntés volt, ott lehet igazán remek helye ennek. Személyesen ugyan még nem láttam, de egy barátnőm fia lefényképezte az emlékfal számomra legfontosabb részét. Tőle tudom, hogy egy földszinti folyosón, amely ráadásul a mosdókhoz vezet, elfeledve, és nem csak képletesen, hanem a valóságban is ott porosodik a Csillagok Fala. Az Uránia internetes honlapján sem mutatják meg és reklámozzák, pedig szerintem egy ilyen kaliberű és profilú intézménynek külön-külön is dokumentálnia kellene az emlékfal minden egyes művészét és gondoskodnia illene arról, hogy a betérő látogatók közvetlenül tudomást szerezhessenek róla. Ehhez képest még a kedves alkalmi fényképész, akinek itt köszönöm meg segítségét, sem tudott a Csillagok Faláról, pedig ő jócskán megfordul az Urániában. A mozi honlapján csak a "Sajtószemle" rovatba rejtve lehetett rábukkanni az információra, de csak arra, hogy 2003-ban ide került. Ám hogy megvan-e még, azt nem lehet megtalálni az oldalon. Mondjuk, ezen már nem is csodálkozom, amióta megtudtam, hogy milyen méltatlan helyre dugták...

Frissítés: azóta magam is jártam az Urániában, és valóban szomorú ezeknek a kéznyomatoknak a sorsa...

 

 

A második, általam nemrég felfedezett tárgyiasult emlék egy portrédombormű az új Nemzeti Színház bejáratánál elhelyezett domborművek sorában. Valamennyit Marton László készítette 2002-ben. Én Marton László alkotásait mindig nagyra értékeltem, kifejezetten szerettem és szeretem, de hősiesen bevallom, hogy nemcsak Gábor Miklósról készített domborműve nem tetszik, hanem a többi 13 színészé sem...

Forrás: szoborlap.hu

Gábor Miklós fiatalon, 1945 és 1954 között, majd színpadi pályájának eléggé a végén, 1984 és 1991 között volt a Nemzeti Színház tagja. A dombormű ugyanakkor Rómeóként ábrázolja, ezt a szerepet pedig már a Madách Színházban játszotta el. Elég megnézni az alábbi fényképet: a besütött haj, a jelmez nyakfodra és gombjai egyértelműen bizonyítják a dombormű kiindulási pontját:

Tehát már rögtön az elején van egy tartalmi átgondolatlanság a domborműben. Plusz szerintem egy kis "pikantéria" is, mert Gábor Miklós 1954-ben szinte úgy menekült át a számára fojtogatóvá vált Nemzeti-beli légkörből a Madáchba, ahol első szerepe éppen Rómeó volt... 

Megszemlélve újra Marton László alkotását (a képre kattintva kinagyítható), ez egyrészt nem egy 35 éves férfi portréja, pedig Gábor Miklós annyi volt Rómeó eljátszásakor, ha már ezt vette a szobrász – tévesen – alapul. Másrészt szerintem a fejforma arányai sem jók; sőt, ha nem tudnám, hogy kit ábrázol, talán fel sem ismerném. Pedig egy ilyen céllal elhelyezett dombormű-ciklusnál biztosan cél volt a hasonlóság, ha nem is külsődleges, fényképszerű értelemben. 

Gyanítom, roham-munka lehetett ennek a színészportré-sorozatnak a megalkotása, hogy készen legyen a Nemzeti Színház 2002-es megnyitójára. Kár érte...

Rettenetes szülők - "újratöltve" 3.

Az elmúlt alkalommal elkezdtem a Rettenetes szülők 1981-es televíziós változatának korabeli sajtóvisszhangjaiban tallózni. Akkor három kritika általánosabb megállapításait idéztem, amelyek túlnyomórészt magával a művel foglalkoztak. Ma térjünk rá a lényegre, arra, amit a konkrét film megvalósításáról, a rendező munkájáról és a szereplőkről írtak ezekben a cikkekben.

Elsőként Zappe László véleményét idézem a Népszabadság 1982. december 7-i számából:

Az öt szereplő – Vass Éva, Berek Katalin, Gábor Miklós, Fehér Anna és Tihanyi Péter – csaknem egyenrangúan tudta felidézni azt a sajátos intelligenciát, intellektuális érzékenységet, amelyik létrehozta a "cirkuszkocsi" világát, amelyik egyrészt nagyfokú lelki kifinomultságot, erkölcsi igényességet és ugyanakkor egy nagyon bonyolult szellemi társasjáték hajlékonyságát teremti meg. Mert a cirkuszkocsi lakói miközben élnek, szenvednek, folyamatosan elemeznek, értelmeznek is mindent, s lépéseiket az érzelmes és az elemzések együttes mérlegelése nyomán alakítják. Mindig kiszámítják lépéseik következményeit, sőt a következmények következményeivel is számolnak. S e számítgatások végén végképp ott marad a talány: az életben maradók, akik azzal okozzák Sophie halálát, hogy nincs szükségük rá, vajon tudnak-e élni nélküle?
Ez az egész megfejthetetlen szövevény, amelyet azonban Cocteau tiszta logikával világított át, méltóképpen tudott megjelenni televíziónk képernyőjén. Nyilván, mert meg volt írva.

Az utolsó mondat miatt emlékeztetek rá, hogy Zappe László Író kerestetik címmel megjelent írása a Rettenetes szülők mellett egy magyar irodalmi alapanyagú filmmel is foglalkozott, és cikkében annak szerzőjét elég rendesen levágta...

Gábor Miklós, Berek Katalin, Tihanyi Péter (forrás: www.nava.hu)

Következik Virág F. Éva véleménye a Magyar Hírlap 1982. december 8-i számából. Írása a Tévénapló című rovatban A paradicsomon innen címmel jelent meg.

... feszült, vibráló légkörű a játék, amelyet egyformán építenek az események, az izgalmas figurák, a remek dialógusok. ... Kiváló alkalom a szuggesztív előadásra; persze, ha vannak olyan színészek, akik képesek belebújni a sajátosan fülledt légkörű, kényelmes tempója mögött izzó szenvedélyekkel élő család, e különös ötszög szereplőinek bőrébe. Felvidéki Judit rendező nemcsak a darabra talált rá, hanem a szereplőkre is, akik emlékezetessé tették a most látott tévéváltozatot.
Valamennyien tökéletesen értik, érzik egymást – s a drámát. Legelőször is Vass Éva, akinek kusza, talajtalan és érzéki anya-figurája egyik legjobb alakítása.
A nővér szerepében feltámadt Berek Katalin, aki a régi biztonsággal formálja meg a jóval-rosszal önmagában vívódó, sokszorosan kisemmizett vénlányt. 
Kitűnő Gábor Miklós gyenge, súlytalanul vergődő apája; rokonszenves, hiteles Tihanyi Péter (aki bámulatosan hasonlít a fiatal Gábor Miklósra), és Fehér Anna szerelmespárja.
Ezúttal meg kell említeni a díszlet- és jelmeztervezőt (Felvidéki András és Sárváry Katalin); pontosan eltalált keretet teremtettek a játékhoz.

Végül Lőcsei Gabriella véleményéből idézek részleteket (Magyar Nemzet 1982. december 8.):

A lélektani drámák érdekes módon általában "jól festenek" a képernyőn. Még akkor is jól, ha az a lélektani állapot, melynek tüzetes bemutatására a mű vállalkozik, a közönség nagy részétől idegen. A televízió méretűvé "zsugorított" feszültség, az arcvonásokon figyelhető lelki változások ugyanis még azokban is fölfedezhetik a mű lényegét, akiknek nem kenyere az érzelmek elemzése. A lényeg a Cocteau-darabból is egy-kettőre kitetszett, s ebben nagy segítségére volt a televízión kívül két remek színésznek is. Vass Éva és Gábor Miklós kiválóan értik a szenvedély játékait. Cocteau világát is. Nagy ötlet volt Felvidéki Judit rendezőtől, hogy Gábor Miklóssal játszatta el az apa szerepét. Azzal a színésszel, aki a fáma szerint a Rettenetes szülők első magyarországi bemutatóján a fiút alakította. A nagy, megrendítő játékos azonban ezúttal mégsem ő, Gábor Miklós volt elsősorban, hanem partnernője, Vass Éva. Vass Éva tündöklő tehetsége időnként fel-felragyog, egy-egy színi bemutatón. Beszélnek róla, írnak róla, hogy él itt, közöttünk egy művész, aki a régi, úgynevezett klasszikus színjátszásnak is a mindentudója, a modern játékstílusoknak is. És a tudásokon kívül, alázatos szolgálóleánya hivatásának. A Rettenetes szülők televízióváltozatában azonban most megörökíttetett ez a fajta ritka képesség. Vass Éva harsány finomsággal játszotta el az önző szeretet rettenetes, gyilkos drámáját. Szenvedélyes vergődését figyelve nem lehetett nem magába fordulnia a tévénézőnek és megkérdezni lelkifurdalásosan: az a szeretet, ami benned lakik, vajon nem pusztít el senkit sem?
A két "rettenetes" felnőtt mellé haloványabb egyéniségű ifjú pár került a televíziós játékban. Tihanyi Péternek, ki a fiút játszotta, az volt a legfőbb érdeme, hogy az ifjú Gábor Miklósra emlékeztetett. Fehér Anna, aki a családi drámában a végzetet hozó lány szerepét játszotta, csak szépségével volt jelen. Berek Katalinnak újabban sajnálatosan ritkán jut filmszerep, tévéalakítás. Ezért kimért volt és idegen a szenvedélyek játszmájában. Pedig Cocteau, a rettenetes varázsló, a józan észt képviselő nagynéni figurájával is valami irdatlan fontosat hoz a világ tudtára. Azt tudniillik, hogy olykor a józan ész, a megfontolt racionalitás is pusztít, nemcsak a vad szenvedély. És a józanságot még fölmenteni sem lehet.

Én magam egy ponton nem értek egyet Lőcsei Gabriellával, mégpedig a Berek Katalinról szóló mondatával. S bár távolról sem vagyok tévé- vagy filmkritikus, legközelebb azért megpróbálom formába önteni a saját véleményemet. Mert néző azért én is vagyok :)

Gábor Miklós sírja

Ma, november 1-jén tegyünk virtuális látogatást Gábor Miklós sírjánál a Farkasréti temetőben. Mint zalaegerszegi szülőházán elhelyezett emléktábláját, síremlékét is Béres János szobrászművész készítette.

Forrás: http://www.agt.bme.hu/varga/foto/farkasreti

Ehhez felhasználta Gábor Miklós Hamlet-rajzait, pontosabban közülük éppen azt, amelyik a Tollal-kötet címlapján látható:

Aki ténylegesen is el tud látogatni a temetőbe, Gábor Miklós sírját a következő koordináták alapján találhatja meg: 26. parcella, 2-8-41/42.

Frissítés:

Vass Éva 2019. június 4-i temetése utáni percekben készítettem a sírról ezt a képet. Most már újra együtt vannak!

Rettenetes szülők - "újratöltve" 2.

Kezdjünk neki a Rettenetes szülők 1981-es, Felvidéki Judit által rendezett televíziós változata kritikáinak tanulmányozásához.

Mint már említettem, meglepődve tapasztaltam, hogy egy ilyen jelentős, a következő évben a szakma által is díjazott filmről mennyire kevés korabeli sajtóvisszhangot találtam – 1982 tél eleji első sugárzása után még a Film Színház Muzsika sem emlékezett meg róla.

Három országos napilap televíziós rovatában leltem hosszabb-rövidebb értékelő írást, böngésszünk ezekben. Megpróbálom e három írás részleteit tematikusan összehozni, talán így érdekesebb lesz, mint ha egyszerűen idemásolnám őket – így, aki látta a filmet, jobban ütköztetheti a saját emlékeit, véleményét a kritikusokkal.

Kezdjük azzal, amit a "hivatásos tévénézők" az irodalmi alapanyagról írtak.

Zappe László a Népszabadság 1982. december 8-i számában Író kerestetik címmel a Rettenetes szülők mellett egy másik, magyar szerző által írt tévéfilmről is beszámolt. Ezt csak azért említem, mert abban Zappe erősen hiányolta az irodalmi értéket. Ezért így tért rá Felvidéki Judit filmjére:

Író kerestetik tehát. Mert egyéb tehetség azért akad. Felvidéki Judit rendezésében nagyon szép televíziós változat született Jean Cocteau drámájából, a Rettenetes szülőkből. Cocteau szemléletét ugyan jócskán kifogásolhatjuk, szemére vethetjük, hogy a "cirkuszkocsi" belvilága egészen magában áll, teljesen hiányoznak azok a környezeti, társadalmi feltételek, amelyek egy ilyen zárt emberi kapcsolatrendszert létrehoznak. Mondhatnánk, hogy vegytiszta lélektani modell, már-már kísérleti szituáció, amit ő színpadára képzelt. Ráadásul az alaphelyzet – apa és fia ugyanannak a nőnek a szeretői – olyan, akár Feydeau vagy Labiche is kitalálhatta volna. El is mondják a darabban, hogy az egész olyan, mint egy bohózat. S Cocteau nemcsak mert, de tudott is ebből a vígjátéki szituációból egyfelől mély lélektani elemzést, másfelől egy kristályszerkezet-szerűen szimmetrikus formájú művet kibontani.
Nem együttérzésre, nem lelki megrázkódtatásra, nem könnyekre fakasztja ez a tragédia nézőjét, hanem egyrészt elemző tűnődésre, másrészt a forma feletti csodálatra készteti. A szigorúan zárt rendszerben élő, alakuló kapcsolatok szigorú logikája követeli meg Sophie halálát, amely már túl van az érzelmek világán. Cocteau itt olyan összefüggő szövevényt teremt, amelyben az öt ember mindegyike akár önzően, akár önzetlenül cselekszik is, kapcsolatuk hálózatából valami kimarad. S minthogy számukra ezek a kapcsolatok az élettel azonosak, aki kihullik közülük, az meghal.

Csak egy megjegyzés az előzőhöz: a darab női főszereplőjét, az anyát Yvonne-nak hívják, csak fia nevezi gyakran Sophie-nak. Mellékszál, de nem tudom, ez a franciáknál valamilyen szokás lehet, hogy a gyereke így szólítsa az anyját? A szövegből az derül ki, hogy kicsi korban nem gond, sőt aranyos, de egy ilyen már éppen felnőtt fiú esetében, mint Michel, már kissé nevetséges. Esetleg a Sophie lehetett például jobb francia körökben dajka vagy nevelőnő általános megnevezése? Vagy egyszerűen csak egy olyan becézés, aminek konkrét oka nincs is?

Tihanyi Péter és Vass Éva (forrás: www.nava.hu)

Virág F. Éva a Magyar Hírlap 1982. december 8-i számában arról elmélkedett, hogy a mű magyarországi bemutatója (1945 őszén) elsősorban Gábor Miklós kiugrása miatt volt nagy siker, ám szerinte a történelmi körülmények akkor még megakadályozták, hogy a darab valós értékei igazán feltűnjenek. Így folytatja:

Nem úgy napjainkban. Most "ráérünk" a részletekre, s amióta a művészet nekibuzdultan tárja fel az emberi személyiség legféltettebb titkait, vetkőzteti pőrére azokat az érzelmeket is, amelyeknek volt mit takargatniuk – beletörődünk a szembesítésbe. Tudomásul vesszük teljes önmagunkat, még ha olyan démoni mélységekről is tudósítanak a művészek, mint amilyenről Cocteau teszi az anyai szerelemről szólva.
Az idő múltával letisztult Cocteau darabjáról mindaz, ami évtizedekkel ezelőtt botrányosnak, netán ízléstelennek számított. Az elénk kerülő, ily módon "feltárt" műről Cocteau hívei is meglepődve állapíthatják meg, hogy túl a szöveg sajátos varázsán, milyen nagyszerű maga a dráma. Olyan izgalmas kérdéseket feszeget, mint a szeretet és szerelem határai, a jogok, amelyeket a szülői szerep, s a kötelességek, aamiket a gyerek helyzete diktál. Mivel tartozunk egymásnak és meddig; hol az a pont, ahol szeretetből is vétkezni lehet?

Lőcsei Gabriella a Magyar Nemzet szintén 1982. december 8-i számában kritikáját azzal kezdte, hogy éppen a közelmúltban több olyan Cocteau-filmet tűzött műsorra a televízió, amelyek görög és középkori mítoszok újrafogalmazásai.

A folytatás:

Van azonban kemény valóságú műve is Cocteau-nak, a Rettenetes szülők című lélektani drámája. ... Ez a színmű jóval időtállóbb, mint a szürrealisztikus filmmesék és a modernizált legendák. Ez az írás, ha jól figyelünk rá, rólunk is szól. Mindenkiről, akik csak a szenvedélynek egyetlen fajtáját ismerik: az önző indulatot.

Legközelebb már konkrétabb leszek és a kritikai visszhangokból a film megvalósítására, a rendező és a színészek értékelésére térek át.

Addig is, aki nem látta a filmet és szeretné megnézni, irány a lakóhelyéhez legközelebbi NAVA-pont!

Gábor Miklós 1981-ben beszél az 1945-ös előadásról

Ma térjünk vissza újra a Rettenetes szülők 1945-ös előadására. Az egyik korábbi, erről szóló posztban említettem, hogy emlékszem egy interjúra, amelyben Gábor Miklós francia filmélményeiről beszél, amelyek segítették Michel szerepének megformálásában.

Azóta sikerült ráakadnom az illető cikkre, amely a Film Színház Muzsika 1981. évi 52. számában jelent meg. Dalos László készítette az interjút, melynek címe: A derű órái – karácsonyi beszélgetés Gábor Miklóssal.

Íme, itt van az illető részlet (a képre kattintva kinagyítható): 

Ha mégis nehezen lenne olvasható, ki is gépeltem:

– Két tapasztalatom volt akkor, 1945-ben. Az egyik: ha olyan közegbe kerülök, amely valamilyen formában – nem tudom megmondani pontosan, miért – nem smakkol az én természetemnek, akkor görcsös leszek, erőlködöm. Ha esetleg ugyanazon a napon bekerülök egy más közegbe, mint ahogyan a görcsös Ottó után Várkonyi Zoltán légkörébe kerültem, a Művész Színházba: akkor spontán megoldódik minden. Úgy emlékszem arra a produkcióra, hogy az első pillanattól az utolsóig otthon éreztem magam benne. A nagynevű kollégák – Sulyok Mária, Uray Tivadar, Keresztessy Mária, Szörényi Éva – úgy fogadtak be, úgy segítettek, hogy valósággal lubickolhattam.

– Tehát a „horas serenas” közé tartozott a Rettenetes szülők?

– Bizony, az volt, derűs óra! Abban az évben talán a legnagyobb pesti siker. Huszonhat éves voltam, és színészként igazán akkor, 1945. szeptember 21-én születtem meg. A szerencse is kedvezett. Mert Cocteau és az egész akkori francia irodalom nekem kamaszkori élményem. És az akkori nagy francia filmek, Jean Gabin, Michèle Morgan… Tudtam, hogy azok az emberek hogyan élnek, milyen a mentalitásuk. Várkonyi Zoltán ugyanígy volt, ő annak előtte, ha tehette, kiment Párizsba. Ő fordította az Egy komédiás feljegyzései című Luis Jouvet-könyvet. Abban olvasható: „A színház egyetlen problémája a siker.” Ez bizony így igaz! Ha nincs akkor az a nagy siker, a Rettenetes szülők és én nem pottyanok bele, ki tudja, hogyan alakul a pályám…

 

Egy kis jegyzet: a Gábor Miklós szerint görcsösre sikerült Ottó-t a Nemzeti Színház Bánk bán előadásában formálta meg, melynek 1945. április 21-én volt a premierje – már abban együtt játszott a Melindát megszemélyesítő Szörényi Évával.

Legközelebb a Felvidéki Judit által 1981-ben rendezett televíziós változat kritikai visszhangjaiból fogok idézni.

Mi az a NAVA???

Tartsunk egy kis pihenőt a Rettenetes szülők téma közben. Amiről ma írok, a Cocteau-darab televíziós változata kapcsán merült fel, ám nem konkrétan a produkcióról szól. Messzebbre vezet, inkább módszertani tanácsokat ad de érdemes róla szólni itt a Gábor Miklós-blogban is.

Gábor Miklós és Vass Éva a "Rettenetes szülők"-ben, 1981/82

A Felvidéki Judit által 1981/82-ben rendezett televíziós filmet harminc év eltelte után az idén ismételte meg először a Duna world televízió. Felmerült a kérdés, hogy aki lemaradt róla, mert nem vette észre a műsordömpingben, hogyan tudná az élményt pótolni. Nos, erre tudok megoldást ajánlani, erre (is) jó a NAVA.

S hogy mi ez egyáltalán? Ez a Nemzeti Audiovizuális Archívum, amely sajnos, pedig 2006 óta működik, nem olyan közismert, mint amennyire kellene, hogy legyen.

Mielőtt rátérnék a lényegére, rögtön a hátrányával kezdem, ami szerintem erősen hozzájárul közismertségének hiányosságaihoz. Ez a hátrány pedig az, hogy a benne archivált műsorok otthon nem férhetők hozzá (csak 1 perces részletek kedvcsinálónak), hanem kizárólag az úgynevezett NAVA-pontokban. Szó se róla, az ember megszokta, ha van otthonában internet, akkor jóformán az egész világ beköltözött a szobájába. Ez ebben az esetben nincsen így, mert a szerzői jogok nem engedik. Viszont: meglehetősen sok NAVA-pont működik országszerte, biztosan mindenki megtalálja a hozzá földrajzilag legközelebb esőt. Azután azt az időt, amit a régi, elmulasztott, vagy újranézni és -hallgatni kívánt műsorokra szeretne fordítani, úgy kell megszerveznie, hogy egy ilyen NAVA-pontban töltse el. Ezek a hozzáférési pontok nagy többségben közművelődési, illetve oktatási intézményekben, egyéb közgyűjteményekben és más hasonló helyeken találhatók.

Ott viszont tényleg kinyílik a világ, mert 2006-tól kezdődően szinte máig rengeteg televízió- és rádióműsor hozzáférhető, megnézhető, meghallgatható.

Hogy egész pontosan mi a NAVA tartalma, ide másolom a honlapjukról:

Archívumában az m1, az m2, a Duna Tv, az RTL Klub, TV2 valamint a Magyar Rádió három csatornájának (Kossuth, Petőfi és Bartók rádiók) 2006. január 1. óta sugárzott magyar gyártású vagy magyar vonatkozású műsorai találhatók.

Azért saját számítógépünkön is van, amit ki tudunk próbálni.

Lehet például otthon böngészni, illetve konkrét műsorokra rákeresni az archívumban keresőszavak, kifejezések segítségével. Így már pontos igényeinkkel felfegyverkezve mehetünk el a legközelebbi NAVA-pontba, és ott már a keresgélésre nem kell időt fordítanunk, rögtön nekiállhatunk a lényegnek.

Egy jó tanács: ha olyan névre, címre keresünk rá, ami több szóból áll, érdemes idézőjelbe tenni, mert úgy az esetek többségében csak azok a találatok jönnek elő, amelyek bennünket érdekelnek. Így például ha Gábor Miklós nevét nem tesszük idézőjelbe, akkor iszonyú sok olyan műsor is előjön, aminek címében, közreműködői között vagy tartalmában valamilyen összetételben külön-külön is előfordul a Gábor és a Miklós név. Idézőjelbe téve viszont nagyrészt csak az ő előfordulásai kerülnek elénk. Azért írom, hogy nagyrészt, mert van például képzőművész, vagy orvos, akiknek nevében ez a két szó egymás mellett szerepel, ezért megkapjuk az ő találataikat is. Sőt, olyan műsorok címeit is láthatjuk, amelynek leírásában egymás mellett van például egy Gábor keresztnevű és egy Miklós vezetéknevű valaki. De nagyságrendekkel jobb a találati arány, ha az idézőjeles megoldást választjuk.

Ide másolom, hogy milyen műsorok jönnek elő a "Gábor Miklós" keresőkérdésre ebben a pillanatban, amikor ezt a bejegyzést írom:

A TALÁLATOK

Ha jobban megnézzük, az egyes műsorok (vegyesen a rádiósak és a televíziósak) a sugárzás szerinti fordított időrendi sorrendben találhatók.

Azt még el kell mondanom, hogy a legrégebbi műsorok között sajnos vannak linkek, amelyek nem élnek. Ugyanis már működött egy ideje a NAVA, amikor valamilyen új technikára tértek rá és a legrégebbi műsorokat még nem tudták átalakítani. De ez a találatoknak csak egy kis részét érinti. Ha az embernek valami miatt egy-egy ilyen műsor rettenetesen fontos lenne, a találati oldalon van egy e-mail cím, ahol segítséget lehet kérni, hogy annak a műsornak az átalakítását hozzák kicsit előrébb. Én egyszer éltem ezzel a módszerrel és sikerült!

Van aztán lehetőség összetett keresésre is, ahol még jobban tudjuk finomítani igényeinket. De érdemes "csak úgy" böngészgetni is.

És még egy fontos dolog: a NAVA-pontokban a kiválasztott műsorokat meg tudjuk nézni, illetve hallgatni, de letölteni nem – ez is a szerzői jogi törvény értelmében van így. Ám bármikor visszamehetünk, ha valamit újra szeretnénk látni, hallani :)

A hazavihetőség helyett viszont kap az érdeklődő egy elképesztően nagy lehetőséget, amit még ma is kevesen ismernek.

Lakóhelyemen, Nagykanizsán például a Halis István Városi Könyvtár is NAVA-pont. A NAVA-honlapról bárki pillanatok alatt tájékozódhat, hogy hol, milyen intézményben vannak a közelében ilyen helyek. Természetesen figyelembe kell venni az illető intézmény nyitva tartását. Ha ez egy könyvtár, akkor annyi anyagi vonzata lehet, hogy be kell iratkozni, de egy beiratkozás egy naptári évig érvényes és más könyvtári szolgáltatásokat is igénybe lehet vele venni. Maga a NAVA-hozzáférés ingyenes.

És ha már a Rettenetes szülők tv-változatától indult ki mai posztom, akkor ezzel a linkkel felfegyverkezve kell elmenni egy NAVA-pontba (igaz, ott is kikereshető pillanatok alatt):

RETTENETES SZÜLŐK

A NAVA archívuma persze elképesztően sokoldalú. Megkereshetjük benne, hogy például saját lakóhelyünk, városunk hol, mikor szerepelt rádióban, tévében és visszanézhetjük, hallgathatjuk a műsorokat. Én magam például Gábor Miklós mellett sok Plácido Domingo-felvételt is hallgattam már a NAVA-ról, olyan operaközvetítéseket, amikből nem is létezik hangfelvétel. Szóval érdemes otthon elkezdeni a keresgélést az archívumban, kinek-kinek érdeklődése szerint!

Ha kiválasztottuk a műsort, akkor a linkre kattintva találunk egy részletes leírást tárgyszavakkal és mellé egy képes tartalomjegyzéket. Ez különösen hosszabb magazin-jellegű műsoroknál lehet érdekes, amikor annak egy konkrét részletét keressük. Ha nagyjából belőttük, hogy hol lehet, akkor arra a képkockára kattintva onnét indul a lejátszás. Van még több ilyen "fogás", amit rendszeres NAVA-használattal magunk is felfedezhetünk.

Ha elindítjuk a kiválasztott műsort, az nem kezdődik el abban a pillanatban, hiszen egy elképesztően hatalmas memóriából hívjuk elő éppen azt az egy adást. Pár perc eltelik, mire a lejátszás elindul, de én 5-6 percnél hosszabb várakozásra nem emlékszem, pedig elég sokat használtam és használom ma is a NAVA-t; ennyi időt pedig valahogy csak el lehet tölteni egy könyvtárban :)

A rádió- és tv-archívum mellett a NAVA különgyűjteményekkel is rendelkezik. Ezek közül kettő nyilvános, azaz otthonról is elérhető. Az egyik a MAGYAR VILÁGHÍRADÓK 1931–1943, a másik pedig a Színház- és Filmművészeti Főskola VIZSGAFILMJEI 1955–1985.

Ez utóbbiban találtam egy Gábor Miklós főszereplésével készült kisfilmet, amiről még soha sehol nem olvastam, nem is hallottam róla. 1967-ben készült, rendezője Magyar Dezső. Címe: FELÜLETEK. Ma ezzel a kisfilmmel búcsúzom, mely a címre kattintva tekinthető meg.