Hamlet-kritika: Demeter Imre

Kezdjünk akkor szemezgetni a lassan 51 éve bemutatott Hamlet-előadás kritikáiból. Elsőként azokból, amelyek közvetlenül a premier után jelentek meg.

Ehhez érdemes tudnunk, hogy Gábor Miklós hogyan élte meg élete egyik legfontosabb előadásának premierjét, amit ő maga röviden így foglalt össze:

Az én Hamlet-alakításom kardélen halad, és ma este nem mentem végig ezen az élen.

A teljes történet elolvasható a Tollal-kötetben (2. kiadás, 192-202. oldal). A témával jócskán foglalkozik Sándor Iván is Hamlet visszanéz című kötetében is, erre majd visszatérek.

Első kritikánkat Demeter Imre, lapjának főszerkesztő-helyettese írta a Film Színház Muzsika 1962. évi 3. számába.

A korabeli Film Színház Muzsikákat lapozgatva feltűnik, a "lapcsinálók" mennyire tudták, hogy a Madách Színház Hamletje fontos előadás lesz. A premier előtti lapszám címlapjára Féner Tamás gyönyörű felvételét tették Hamletről és Opheliáról: 

Gábor Miklós és Vass Éva

A következő számban máris olvasható volt Demeter Imrének a szokásosnál jóval hosszabb kritikája. A következő, 4. szám kétoldalas nagy képriportot tartalmazott, az 5. szám Illés Jenő terjedelmes interjúját Gábor Miklóssal, a 6. szám pedig az előadás különböző érdekességeit osztotta meg a nézőkkel. Természetesen ezekből is fogok majd idézni. Azért ebből a felsorolásból is látszik, hogy milyen lap volt az a régi Film Színház Muzsika...

Kezdjünk akkor beleolvasni Demeter Imre kritikájába - nem másolom ide szó az egészet, csak a legfontosabb bekezdéseket.

Amikor a nyílt, függönytelen színpadon a Madách Színház nézőteréről megcsapott a helsingöri vár díszletének hűvös-komor levegője, még csak kulissza volt a színt hátul félkörben átölelő várfal, a színpadi deszkákat még nem töltötte meg élettel a halhatatlan szöveg. Aztán kihunyt a nézőtéri fény s abban a pillanatban mi már valamennyien ott ültünk Helsingör előtt.

...

Ezt az érdekes előadást Vámos László rendezte világos koncepcióval, tiszta harmóniával. Drámaelemzése jó: korszerű Hamletet akart a színpadra vinni, mely elsősorban azzal modern, hogy hűséges Shakespeare-hez. ... A díszletmegoldás (Siki Emil műve) mind eszmei, mind gyakorlati szempontból jó, impozáns s hiteles légkört teremt akár az éjnek "rémjáró szakához", akár a trónteremhez vagy Polonius palotájához. Kurtág György kísérőzenéje ihletett, s csupa drámai erő. Így a díszlet, a zene s a nagyon szép jelmezek (Mialkovszky Erzsébet tervei) harmóniáját is felhasználja Vámos a cselekmény bonyolítására.Hamletet, a reneszánsz embert állítja a tragédia fókuszába, ezt a centrumot jelzi szinte minden egyes beállítás; például, amikor Hamlet a két udvaronc közé áll, vagy az Egérfogó-jelenetben; a dráma mindig ott viharzik, ahol Hamlet van. Ezt a természetes, s a mű adta helyzetet térben is nagyszerűen ábrázolja Vámos. Tömör logikával építi fel a cselekményt s mindig Hamlet szemével lát és láttat. ... A ritmus akkor kifogástalan, amikor Hamlet a színen van, különben igen változó, olykor melodramatikus zenei aláfestés, máskor lassúbb és hivalkodóbb operai megoldások gátolják, mint például a barokkosan elnyújtott végső jelenetnél. Az előadás, sajnos, még őrzi a terjedelmesség korszerűtlen hagyományát; alkalmasint lehetett volna húzás nélkül is tömörebb.

Fontos szerepeknél volt súlyos hiányérzetünk. Az előadás furcsamód mégis szép színházi élmény. Miért? Mert a rendezői koncepciót olyan Hamlet valósítja meg, aki szinte hiánytalanul a dán királyfi volt: Gábor Miklós. Számos itthoni és külföldi Hamlet-alakítás emlékével merem leírni ezt, jól ismervén azt az évszázados formulát, hogy Hamletet tökéletesen eddig még senki nem játszotta el. ... Gábor eszményi Hamlet; az igazság az, hogy a mű rajongói mind őriznek magukban egy Hamlet-képet. Az ítéletben akadhat tehát szubjektivitás is. De Gábor Miklós Shakespeare-hez mérten volt nagyszerű Hamlet.

Fáradtan kezdte; jóllehet előző nap főpróbája volt, és egy másik főszerepet is eljátszott, még azt is hallottam (előadás után), hogy rekedt volt. Én nem vettem észre; én Shakespeare kiábrándult, gyászverte hősét láttam már az első pillanatban. A törékeny királyfit, akinek különös hírt visznek a strázsálók. S ettől kezdve mesterien bontakozott ki Gábor lényében a háborgó lelkű Hamlet, az esküt mondó, szerepre készülő, s a nagy tragédiát eljátszó reneszánsz-ember. Hányféle arca volt! Szenvedő, színlelő, szerelmes, gyűlölködő, rajongó, töprengő, bölcselkedő, forrófejű és hidegagyú - fel se lehet sorolni, hiszen a színész szinte mindig más arccal jelent meg. De nem maszkokat viselt, hanem gondolkodó, cselekvésre készülő lelkének tükrét; hol fiatalabb, hol idősebb volt, néha gyermek, máskor férfi. Ő volt az, igen: "Udvarfi, hős, tudós, szeme, kardja, nyelve; E szép hazánk reménye és virága, Az ízlés tükre, minta egy szoborhoz". Van-e kritikusi jelző, esztétikai formula, mely Ofélia szavainál jobban jellemezhet egy igazi Hamlet-alakítást? Aligha.

Ez modern stílus; megvallom, bizonyos jelekből ítélve féltem, hogy afféle leszűkítetten "intellektuális" Hamletet látok majd. ... De Gábor intellektualitása a shakespeare-i hős jelleméből fakad, s ezzel egyenrangú alakításában az érzelem és az indulatok forró hőfoka. Amilyen kristálytiszta értelemmel, puritán póztalansággal mondja el például a "Lenni vagy nem lenni"-monológot, úgy ölelkezik szavaiban és gesztusaiban a racionális tudás a szenvedélyes indulattal, amikor a színészeket mesterségükre oktatja. S Ofélia temetésén a legmagasabbrendű fájdalom kényszeríti kitörő vallomásra: "Szerettem Oféliát...". Megindítóan szép volt. Líra, indulat, filozófia és tragikum váltja egymást ebben a kivételes erejű, kristálytiszta Hamlet-alakításban.

Sokszor láttam Gábor Miklóst jónak. És láttam kiégettnek is. Megvallom, aggódtam, hogy nem érdekli néha még a szerepe sem. Ilyenkor eszembe jutott egy régi alakítása: a "Lear király" bolondja a Nemzeti Színházban. Az ígéret és a csúcs. Most ezt a hőfokot sokszorozta meg remekbesikerült Hamletjével. Melynek koronája egyébként a meghalási jelenet; egyszerű, frázismentes, meztelen halál. "A többi néma csend" - s Hamlet két ujjával maga zárja le a szemhéját.

Még Shakespeare-hez is hozzá tudott tenni valamit.

Demeter Imre a továbbiakban a többi szereplőről alkotott véleményét fogalmazta meg: egyértelműen csak Horatiót (Avar István), a Színészkirályt (Ujlaky László) és a sírásókat (Gyenge Árpád, Kőmíves Sándor) dicsérte. Írásának ezt a részét azért is nem idézem, mert a Hamlet 300 előadásnyi történetében később több szereplőváltozás is történt, főszerepek esetében is. Maga Vámos László is kereste a jobb megoldásokat nemcsak a szereplők, hanem a teljes előadás terén is és 1964-ben újrarendezte az előadást.

De most még csak 1962 januárjában tartunk, hamarosan folytatni fogom az akkori kritikák felidézését.