Gábor Miklós szabadtéren 9.1

TELL VILMOS

Lassan öt éve, hogy hosszú sorozatban követjük Gábor Miklós nyári, szabadtéri előadásait. Az 1948-as Szentivánéji álomtól Az ember tragédiáján és a Hamleten, sőt, egy amerikai musicalen keresztül most jutunk el az utolsó nyári szegedi bemutatóig. Ma ezt az előadást, Schiller Tell Vilmosát szemléljük meg közelebbről.

A címszereplő Trokán Péter. Népszava 1981. 08. 12.

Előtte az adatok:

Premier: 1981. augusztus 8., utána még két alkalommal került színpadra. Rendezte Ruszt József. Díszlet: Csikós Attila, jelmez Piros Sándor.

A főbb szereplők:

Tell Vilmos – Trokán Péter, Hermann Gessler – Balázsovits Lajos, Werner von Attinghausen – Gábor Miklós, Ulrik von Rudenz – Balkay Géza, Walter Fürst – Ferenczy Csongor, Werner Stauffacher – Horváth Sándor, Konrad Baumgarten – Hetényi Pál, Arnold von Melchtal – Farády István, Itel Reding – Kovács János, Kuoni, a pásztor – Safranek Károly, Werni, a vadász – Mihály Pál, Ruodi, a halász – Tolnai Miklós, Johannes Parricida – Fonyó István, Walter – Mertz Tibor, Hedvig, Tell felesége – Almási Éva, Berta von Bruneck – Tóth Éva, Gertrud – Vass Éva 

Áttanulmányozva a Tell-előadás mintegy tíz hozzáférhető sajtóvisszhangját, belőlük egy meglehetősen felemás, azon belül is inkább kudarcos végeredmény bontakozik ki.

Pedig Ruszt Józsefet addigi pályája szinte predesztinálta a Tell megrendezésére, ahogy Tarján Tamás összefoglalta a Népszava 1981. augusztus 12-i számában:

Esztendők óta sejteni lehetett, hogy Ruszt József előbb- utóbb nekigyürkőzik a Tell Vilmos megrendezésének — hiszen jó egy évtizede már, hogy elsősorban a hatalom és a szabadság kérdései izgatják őt, s ehhez a mű nemes matériát kínál. Ruszt 1974-ben éppen egy Schiller-drámával, a Don Carlos-szal jutott pályája addig talán legmagasabb csúcsára, szinte természetes tehát, hogy most — néhány Shakespeare-dráma színpadra állítása, egy felemás Shelley-rendezés és hol sikeres, hol balszerencsés egyéb „kirándulások” után — visszatért a nagy német író másik művéhez. S épp a Szegedi Szabadtéri Színpadon, amelynek tágassága alkalmas teret ígért a monumentális darabhoz.

Maga a rendező a próbák megkezdésekor így nyilatkozott a Délmagyarország 1981. augusztus 2-i számában:

Széles ívű, egyszerű cselekménye, fő vonalainak áttekinthetősége teszi alkalmassá erre a színpadra. Története tulajdonképpen naiv, szívhez szóló népdráma, melynek a köztudatban mitológiája van, s az irodalomban kevésbé járatosak számára sem ismeretlen. Egyebet ne említsek, figurái közkézen forognak a magyar kártyán.. És természetesen szempontunk volt, hogy a Tell legalább két évtizede nem ment Magyarországon.

Délmagyarország 1981. 08. 08.

Gábor Miklós, Ruszt kecskeméti Don Carlosának Fülöp királya is derűlátó volt a próbák megkezdésekor. A Délmagyarország munkatársa beszélgetett vele:

... éppen egy Schiller-darab, a Don Carlos volt az, amelyben először szerepeltem Ruszt-előadásban. Akkor találkoztunk először, s azonnal feltűnt, mennyire meg tudja teremteni az egységet zenei és látványeffektusok között, mennyire képes egyesíteni mindezt a színészek mai, teljesen modern játékstílusával. [...] Véleményem szerint Rusztnak éppen a schilleri romantikához van különleges érzéke: a színészi munkán keresztül roppant eredményesen valósítja meg igen eredeti felfogását. Úgy, hogy egyszerre teszi "naivvá" , egyben friss alaphangúvá a Schiller-drámákat. Shakespeare mellett Schiller az, aki Rusztnak – éppen ezért – a legjobban megfelel. Biztos vagyok benne, hogy a szabadtérin mindez fokozottabban érvényesül. 

... Köztudott, hogy szabadtéri színpadon a színészi munka mindig "nagyvonalúbbá" lesz, nem annyira bensőséges, mint a kőszínházban, tehát egészen másfajta technikát követel. Nagy könnyebbség viszont, hogy olyan társaság gyűlt össze a Tell előadásaira, akiket régi barátság fűz össze, sok közös emlék, jó ismeretségek.

Saját szerepét, Attinghausent így jellemezte:

Ő az, akinek funkciója kiegészíti és felerősíti Tell Vilmosét.

A szereplőgárdában Vass Éva nevét is olvashattuk, aki az egyik szabadságharcos önfeláldozó feleségét játszotta:

Kis szerep az enyém valójában, de nagyon szép. Gertrud Stauffacher felesége azt a társat testesíti meg, aki férje eszméi mellett teljes emberséggel áll, ebben látja hivatását. Megható, felemelő figura. 

Legközelebb a kritikai visszhangokkal folytatjuk.