Ma folytassuk a Népszabadsággal, melynek 1961. január 10-i számába Murányi-Kovács Endre írt hosszú kritikát a Lorenzaccio előadásáról. Az akkori - és még jóval későbbi - színikritikák szokása volt, hogy a rendelkezésükre álló terjedelem meglehetősen nagy hányadában magát a darabot vesézték ki és csak aztán következett maga a konkrét előadás, először általában a rendezés kérdései, majd még rövidebben a szereplők értékelése. Megjegyezve, hogy némi népművelési értéke valóban van a műről szóló általános eszmefuttatásoknak és kiindulási pontként is szolgálhat ahhoz, hogy jobban megértsük a konkrét előadásról szóló kritikusi mondanivalót, de az arányok mindenképpen túlzóak voltak, minimum fordítva kellett volna...
Murányi-Kovács kritikájából ezért csak a fontos második felét idézem, ami azzal kezdődik, hogy megállapítja: a darab elsősorban a Lorenzaccio-nak csúfolt ifjú Medici Lorenzo tragédiája. Azt már én teszem hozzá, mert egy helyen kissé félreérthetően fogalmaz: ez a Lorenzaccio nem a "nagy" Lorenzo. Musset hőse a család oldalágából származik: az ő apja és a nagy Lorenzo apja, Cosimo, unokatestvérek voltak. Némi infót magyarul ITT találhatunk róla, mint valós történelmi személyről.
 |
| GM és Árva János (Magyar Színházi Adattár) |
Olvassuk a Népszabadság kritikájának érdemi részét:
A művelt és a szabadság eszméjéért lelkesedő ifjúé, aki életcélul azt tűzte maga elé, hogy az ókori, tisztelt hősök példája szerint megöljön egy zsarnokot. Hogy ezt megtehesse, a zsarnok bizalmába kellett férkőznie, kedvében járnia, kiszolgálnia, cinkosává, kerítőjévé válnia. S a gondolkodó, töprengő ifjú hős megdöbbenve ismeri fel, hogy az eleinte színlelt hitványság már lefejthetetlenül hozzátapadt, már megváltoztatta jellemét, ő, aki céltudatosan öltötte magára a bűn álruháját, a következmények kérlelhetetlen ereje folytán valóban bűnössé, kicsapongóvá, besúgóvá lett. A vállalt célt nem téveszti szem elől, el is éri, megöli a zsarnokot de immár illúzióit vesztve nem érzi, mintha a tett felemelné, s kiábrándulva odadobja áldozatul a bérgyilkosoknak saját, megvetett életét.
[...]
A rendezés, amely egyébként a helyes értelmezés mellett sok részletszépséggel is megörvendezteti a nézőt, mégsem hibátlan. Legfőképpen azért, mert mindvégig ragaszkodik egy ötletéhez, és az egyes változásokat (az összevonások, kurtítások után is még 34 kép maradt) hatásos, bár egyszerű díszletek keretében mindig "állóképekből indítja; így gyönyörködteti a szemet - helyenként akárha egy reneszánsz festményt elevenítene meg - hanem az előadást ez a megoldás erősen lelassítja, megakasztja, s a nézőt a végén már fárasztja az állandóan merev újrakezdés. (És ezen egyáltalában nem segít az egyes képeket megelőző közzene, Endre Emil szerzeménye. [...]
Lorenzaccio összetett, ellentmondásoktól sem ment, állandóan alakuló, csapongóan változó egyéniségét kiválóan, sokszínűen eleveníti meg Gábor Miklós. Széles skálában vetíti elénk és szólaltatja meg a megyőződés és a kiábrándulás, az őszinteség és a tettetés, az elmélyült gondolkodás és a cinizmus, a fölényesség és a neuraszténiás kitörés, a léha felületesség és a magával való vívódás, a naiv várakozás és a merész elhatározás, a lélekvesztett megtántorodás és a megtalált tetterő gesztusát, hangját, egymást váltó ritmusát. Játéka szuggesztivitásával érezteti velünk azt - ami igazság is -, hogy a Lorenzaccio mindenenekfelett az ifjúság drámája. A huszonnégy éves Musset írta háromszáz évvel előtte élt huszonnégy éves humanistáról, Lorenzo de Mediciről.
Lorenzaccio mellett, olyakor szeszélyes csapongásuk ellenére is majdnem egyszerűnek, szinte egysíkúnak hatnak a dráma többi alakjai. Igaz, így is lehetőséget nyújtanak egy-gy éles profil kialakítására. A színészek nagyrészt élnek is ezzel a lehetőséggel. A felsorakozó nagy gárdából elsőként kell kiemelnünk Horváth Ferenc bíborosát és mindjárt utána Cibo marchesa hálás szerepében előadásonként egymást váltó, s egyként érdekes, sokszínű alakítást nyújtó Ilosvay Katalint és Szemere Verát. Szuggesztív figura Árva Jánosé is (Alessandro Medici), különösen színházi este kezdetén, de az ő szerepénél mutatkozik meg talán leginkább az író jellemábrázolásának egyik hibája, hogy csak néhány alakja fejlődését rajzolja meg; a kéjvágyó zsarnok utolsó jelenetében sem más, mint az elsőben. Pécsi Sándor számára Filippo Strozzinak a republikánus aggastyánnak, Lorenzaccio atyai barátjának a szerepe viszont a romantikus dráma melodramatikus elemeivel nyújt lehetőséget a változatosabb, bár nem mindig meggyőző hatás keltésére. Az ifjúság pátoszát igen rokonszenvesen érzékelteti a lázagó fiatal alakjában Garics János. S a felsorolást nehezen lehet abbahagyni.
Mészöly Dezső fordítása hűen és jól mondható színpadi tolmácsolással követi Musset költői prózájának szárnyalását, drámai erejét.
Befejezésül itt egy gyorslista a Lorenzaccio korábbi posztjairól:
