Egy Remarque-darab 1962-ből

1962. november 7-én mutatta be a Madách Színház a Kamara Madách téri épületében Erich Maria Remarque: Az utolsó állomás című színművét, a főszerepekben Tolnay Klárival és Gábor Miklóssal. Mindketten hatalmas szerep után, helyesebben közben vannak, hiszen még bőven műsoron tartja a színház azt a két előadást, amiről már akkor is tudták a kortársak, hogy pályájukon korszakos jelentőséggel bír. Ez Tolnay Klári esetében Blanche A vágy villamosából, Gábor Miklósnál pedig Hamlet.

Remarque darabja így nyilvánvalóan halványabb lehetőség mindkettejüknek, de a kritikákból úgy tűnik, ebben is képességeik legjavát adták.

A történet a második világháború utolsó berlini napjaiban játszódik, amikor Ross, a koncentrációs táborból menekült politikai fogoly Anna Walter lakásába esik be. A próbák során Gábor Miklós felidézte az újságíró Dalos Lászlónak saját háborús "élményeit", ami akkor, 1962-ben nem is volt még annyira messze, s amelyek révén így személyes köze is volt a szerephez (Film Színház Muzsika 1962. 45.):

... a Kárpátoktól jöttem Pestig, egyetlen irat nélkül, katonaruhában! Mit sejtettem, milyen itthon a nyilas világ! Az Akadémia utcában, egy első emeleti lakás fürdőszobájában bújtam meg. Emlékszem, egyszer zuhogtak a környéken a bombák. A szomszédban ledőlt a Tamás Galéria. Csak úgy hintázott velem a ház.

A próbán a két főszereplő Both Béla rendezővel

A darabban tehát Ross egy berlini asszony lakásába menekül. Anna emberségből vizsgázik: megengedi-e, akár élete kockáztatásával, hogy a menekült a lakásban maradjon. Ám az asszony is takargat valamit: ebből a házból vitt el a Gestapo egy ellenállót, férjének feljelentésére, s erről ő is tudott. Odakünn SS-ek járnak, a bujkálás feszültsége mögött a zárt lakásban emberi sorsok tárulkoznak fel. Remarque gondoskodik arról, hogy bonyolódjék a történet; a menekülő hirtelen szerzett szabadsága többször is veszélyben van, míg végül ketten maradnak a lakásban, a fogoly és az asszony, hogy újra kezdjék az életet.

Jelenet az 1. részből

Dalos László foglalta össze így kritikájában a darab tartalmát, ám megjegyezte, hogy a dráma második része feszültség tekintetében elmarad az első rész izgalmától; azért a darab, ha nem is éri el a regényíró Remarque szuggesztivitását, mégis megragad humanizmusával és nemes szándékával.

Rajk András a Népszavában jóval szigorúbban minősíti a drámát, s egyenesen nonszensznek tartja az alapszituációt:

Aki csakugyan az 1945 májusában, a második világháború utolsó napjaiban Németországban s az egész világon jelen volt nagy erkölcsi gondolatokról kíván szólni, az ilyen lehetetlen helyzetből nem emelheti ki mondanivalóját. Egy koncentrációs táborból, sőt, a kivégzőfaltól az utolsó pillanatban menekült sokéves politikai foglyot az irrealitáson túl szinte tiszteletlenség bármiféle szerelmi szituációba hozni. S ez az alapvető ellentmondás újakat és újakat szül: a cselekmény megy tovább - s a történelmi és emberi igazság mind távolabb kerül színpadtól és nézőtértől.

Hogy valójában milyen a mű, nehezen ítélhetjük meg. Úgy tűnik, 1962 óta magyar színpadon nem játszották. Van belőle példány a Színháztörténeti Intézet könyvtárában, érdekes lenne egyszer elolvasni...

De térjünk rá az előadás minősítésére - a vastag betűs kiemelések tőlem származnak :)

Dalos László ezt írta már idézett kritikájában, a Film Színház Muzsika 1962. 46. számában:

A Madách Kamaraszínház előadása átlagosan jó teljesítmény. Both Béla rendezése mértéktartó és pontosan tisztázott, s a sikerültebb első részben izgalmas és érdekes. A két főszereplő, Tolnay Klári és Gábor Miklós ezúttal is a korszerű stílus példáját adja; s hogy mégsem hagynak bennünk mélyebb nyomokat, annak talán az az oka: Blanche és Hamlet után a szerepeik tűnnek fel természetszerűen halványaknak. Ők ketten ugyan a maguk magas szintjén ábrázolják ezeket az alakokat is. Árva János SS tisztje az előadás leghiánytalanabb alakítása; ez a figura, persze, színészileg hálásabb - Árva plasztikusan, nagy leleplező erővel rajzolja meg a körmönfont, gyáva gyilkost. Gombos Katalin ízes figurát formál színes játékkal, s villanásnyi szerepében érdekes Kőmíves Sándor alakítása.

Rajk András pedig így vélekedett a Népszava 1962. november 18-i számában:

A Madách Kamara Színház társulata nagy odaadással emeli ki a darabból a kiemelhetőt - s emberileg határozottan és sokkal gazdagítja a gyengén sikerült művet, támaszkodva a szerző kétségtelen jóindulatára, humanitására. Így néhány emberi figura is kerekedik a színpadon, mindenekelőtt Grete jelentősebb és Körnerné epizódfigurájában. Gombos Kati rendkívül sok színnel kelt életre egy műveletlen, élni vágyó, veszedelmesen szószátyár, beijedt, de mindent egybevéve mégsem egyértelműen elvetendő, s nem gonosz emberi figurát. Soltész Annie néhány sikerült mondatból teljes képet farag egy fonák életformából fonák filozófiába jutott, jobbra érdemes asszonyról. A főszereplők: Tolnay Klári és Gábor Miklós addig érvényesíthetik nagyszerű színészi énjüket, amíg a darab képtelenségei Anna Walter, s főleg Ross egész létét, lényegét nem lehetetlenítik. Tolnay például a darab első perceiben legnagyobb alakításainak kivételes színvonalán játszik. Tetszettek a többiek is: Árva János, Kőmíves Sándor és mások a kisebb szerepekben. Both Béla rendezése jó ritmust biztosít az előadásnak. Mint fordulatos kaland-darabnál általában, erre itt nagy a szükség - egyebet ebből a műből rendezni nem lehet.

Az előadást 1963. március 3-án közvetítette a televízió. Nincs meg a felvétel az archívum mélyén???