Ma egy 1966-ban bemutatott filmet nézzünk meg kicsit közelebbről - bár sajnos, szerzői jogi okok miatt leszedték kedvenc videomegosztó portálunkról, így csak sajtóvisszhangokra és képekre hagyatkozhatunk.
Huszty Tamás azonos című kisregénye a két háború közötti Magyarország egy kisvárosában játszódik. Hősei a gimnázium történelem szakos paptanára és néhány diákja, valamint az egyik diák húga. A lány, egy afféle magyar Lolita, akibe szerelmes az egyik fiú, veszélyes játékba kezd a sebezhető tanárral, mely tragédiába torkollik.
A film forgatókönyvét Huszty Tamás készítette el saját regényéből Bán Róbert rendező számára. Operatőr Forgács Ottó, a kísérőzene szerzője Petrovics Emil. A filmet 1965-ben forgatták, bemutatója 1966. február 10-én volt a Bástya moziban.
Gábor Miklós abban az időben kifejezetten sok filmet forgatott. Csak 1964-ben a következő címekre bukkanunk: Egy ember aki nincs, Már nem olyan időket élünk, Miért rosszak a magyar filmek, Négy lány egy udvarban, Másfél millió, Ha egyszer húsz év múlva. Mindeközben színpadon már negyedik éve műsoron a Hamlet és lezajlott a Negyedik Henrik király ősbemutatója, hogy csak a leghangsúlyosabb alakításokat említsem. A nyári filmforgatás pedig majdnem egybeesett Az ember tragédiája első szegedi nagyszabású előadásával. Elképesztő iram...
Nézzük a film szereplőit:
Gábor Miklós tehát Barcza tanár urat játszotta. A végzős gimnazisták között találjuk a 18 éves Benkő Pétert, aki majd ősszel kezdi meg színművészeti főiskolai tanulmányait, valamint Mayer Gábor néven a szintén 18 éves Maros Gábort. További fontos diákszereplő volt Dományházi Gábor, aki, úgy tűnik nem lett színész. Úgyszintén nem került a pályára a szép és veszélyes fruskát, Mártát játszó Dallos Mária sem.
A forgatásról, illetve az elkészült filmről a Film Színház Muzsika 1965. 34. számában adott képes tudósítást:
GM, Dományházi Gábor, Dallos Mária, Benkő Péter, Mayer (Maros) Gábor
Gábor Miklós édesapjával már több folytatásban foglalkoztam. Legutóbb arról írtam, hogy a korábbi zalaegerszegi, majd székesfehérvári mozi-tulajdonos és -igazgató, 1944 körül már fővárosi lakos, valamikor 1946/47 után kivándorolt az Egyesült Államokba. Foglalkozásából adódóan jó kapcsolatai voltak a szakmában. Fia addigra már elvégezte a színiakadémiát, forgatott néhány filmet és a háborús évek után nagy színházi kiugrása is megtörtént 1945 őszén a Művész Színházban Cocteau: Rettenetes szülők című darabjában, aminek apja még tanúja lehetett - erről is nagyon sokat írtam itt a blogban.
Apa és fia
Tehát Gábor Béla, miután 1945/46-ban hiába kérelmezte a nyilasok által elvett zalaegerszegi mozija visszakapását, a kivándorlás mellett döntött. Újabb nagy terve az volt, hogy fiából odakint, felhasználva szakmai kapcsolatait, nemzetközi filmsztárt csinál. Ehhez egyébként az első lépéseket már itthon próbálta megtenni, a Rettenetes szülők nagy sikere után.
Ez itt egy 1945. szeptember 26-án Zalaegerszeg polgármesteréhez intézett, inkább baráti jellegű levelének egy részlete (a levél a Megyei Levéltárban található), mely már ilyen irányú próbálkozási tervéről szól:
Az első szavak, amiket a kivágásba nem tudtam belefoglalni:
"Egy különös véletlen még további mementóul szolgál nekem. Most érkezett Pestre Korda - és innét olvassuk eredetiben:
Most azért veszem újra elő ezt a történetet, mert megtaláltam Gábor Béla nevét a kivándorlók listáján s az eddigi körülbelüli dátum helyett egészen pontosat tudok mondani.
Ez az S. S. Marine Jumper nevű hajó egyik átkelésének korabeli utaslistája. (Csak zárójelben, döbbenet, hogy miket meg nem lehet találni a net segítségével!) A kivándorlókat rendszeresen szállító hajó erre az útjára 1948. augusztus 26-án indult Southamptonból és szeptember 4-én szerencsésen megérkezett New Yorkba.
Ez itt Gábor Béla hajója... Forrás: ancestraldiscoveries.blogspot.hu
Mint látjuk, a 4. számú utas Gábor Béla. Hogy róla van szó, azt alátámasztja egyrészt életkora. Másrészt a poggyász rovatban olvashatjuk, hogy egy írógépet is vitt magával. Ha az ember olvasta Gábor Miklós könyveiben az apjáról szóló bekezdéseket, akkor egyértelmű, hogy az apa számára is fontos kellék, munka- és hobbi-eszköz volt az írógép, így ez a tény jócskán megerősíti a feltételezést. Szerencse, hogy ezek a listák az ilyesmit külön feltüntették, mint például egy másik utas biciklijét...
Egyszóval, szerintem a 4. számú utas egyértelműen Gábor Miklós édesapja. A dokumentumból leolvashatjuk még útlevélszámát és pontos úticélját. Ez pedig New York Brooklyn negyedében a Nyugati 32. utca, gondolom a 2938. házszámot jelent.
Ki is kerestem a térképen a megadott helyet, mely úgy nagyjából a 32. utca és a Mermaid Avenue kereszteződésénél található. Talán egy barátja élt ott, aki érkezésekor befogadta. Utána szállodá(k)ban lakott. Mint Gábor Miklós írta, aki semmiképpen nem akarta apját az Újvilágba követni, kinti nagyszabású tervei kudarcot vallottak: barátai, akikről azt gondolta, hogy azok, nem segítették, sőt inkább kihasználták, s a következő évben, 1949 nyarán váratlanul elhunyt egy szállodaszobában.
A múltkori előzetes után következzen a kritika a Városmajori Szabadtéri Színpad 1968 nyarán bemutatott EZ FANTASZTIKUS! című előadásáról. K. L. szignóval megjelent a Film Színház Muzsika 1968. évi 29. számában. Részleteket fogok idézni belőle, ha nem is az eredeti sorrendben, mert a kritikus kissé csapongott...
Gábor Miklós El Gallo szerepét játszotta, aki egyszerre a darab narrátora és egy harcias vadnyugati bandita :)
Magáról a darabról, mely egy Rostand-mű alapján, Harvey Schmidt (zeneszerző) és Tom Jones (szövegíró) nevű szerzők által írt musical, a következőket mondja:
... meglepően furcsa keveréke az ötletnek és a semmitmondásnak, a tehetségnek és a dilettantizmusnak. Az első rész tulajdonképpen egy ügyesen megszerkesztett kerek, lezárt egyfelvonásos. Alapszituációja egy fordított Rómeó és Júlia-történet. A két atya csak megjátssza a haragosdit, mert jól ismeri a fiatalok semmit készen elfogadni nem akaró gondolkodását. Még csak az kellene, hogy megtudja ez a fiú és ez a lány: kezdettől egymásnak szánták őket, a házasságuknak semmi akadálya. Ezért van hát a tiltás, a veszekedés, a kerteket elválasztó magas fal, sőt még a leányrablás is. A fiú harcolhat a lányért, győzhet is - a rablóval kötött alku szerint csak győznie lehet -, így hát az atyák látványosan "kibékülnek" és megvan a happy end. A nézőt megfogja a szinte népmesei egyszerűségnek, a commedia dell'arte-szerű játéknak és a modern ironikus hangvételnek ügyes elegyítése. Igaz, hogy közben elhangzik jónéhány közhely is és nem lehetünk túlságosan elégedettek a darab versszövegének és zenei anyagának színvonalával sem, jóllehet a kis zenekar szép teljesítményt nyújt.
A szünetben találgatni próbálom, hogy mit tehetnek még hozzá a lezárt történethez. A második rész első pillanatai meglepnek a már közölt mondanivaló ellenkező előjelű bizonyításával: ha a tilalom erősítette a két fiatal szerelmét, most, hogy végre szabadon szerethetik egymást, már unják is. De ez az effektus mindössze néhány perces és utána elszakadnak a gondolat és az ízlés fékjei. Ugyanazok a szerzők, akik fél órával előbb még az érzelgősség kárára ironizáltak, most színfalhasogató lelki életre kényszerítik hőseiket; ha az imént még viccelődtek a romantikus kalandvággyal, most halálos komolyan veszik, hogy végül is elmondhassák szóban és dalban a "nagy" tanulságot: a legjobb otthon. Így születik meg az első kedves happy end után a könnyes-giccses, meglehetősen érdektelen második.
Közbevetőleg: némi kis internetes kutakodás után kiderült, hogy a Rostand-darab eredeti címe: Les Romanesques, a musicalé pedig The Fantasticks volt. A zenés változat a New Yorkban székelő Barnard College nyári színháza számára készült és 1959 augusztusában volt a bemutatója. Világkarriert futott be, egy 15 évvel ezelőtti adatot tudtam előhalászni, addig mintegy 16.000 előadást ért meg csak az Egyesült Államokban.
Film is készült belőle:
Az is kiderült, hogy ennek a musicalnak nagy slágere a Try to remember...
Térjünk vissza a városmajori előadáshoz és a Film Színház Muzsika kritikájához. A rendezésről így vélekedik szerzőnk:
Ádám Ottó rendezése, ami a színészek teljesítményét, jó összjátékát illeti, sikeres. Egyébként még ott dicsérhető, ahol maga a darab is: az első rész könnyed, kedves fordulatai jó ötletekre, játékos mozgalmasságra inspirálták.
Végül a színészi játékról - kiemelés tőlem:
Gábor Miklós, mint költői lelkületű narrátor és rettenthetetlen vadnyugati figura - valóságos lelke a színpadi eseményeknek. Könnyedségében fegyelmezett, drámai hangjaiban a helynek és műfajnak megfelelően mértéktartó. Még éneklésben is övé a prím. Élvezettel, kecsesen mozog a musical nálunk még mindig eléggé idegen közegében.
Bessenyei Ferenc minden alkalmat kiaknáz ahhoz, hogy könnyed és mulatságos legyen és ez - éppen színészi alkatának eltérő jellege folytán - nem csekély erény.
Márkus Lászlónak a nagyon hasonló szerepben - ugyancsak alkati okokból - sokkal kevesebb is elég a nevettetéshez, marad ereje tehát ahhoz, hogy megsejttessen valamit az egyébként igen vázlatos figura lelkéből is. Kettőjük énekszáma a látvány és a hang szempontjából egyaránt jól megoldott része az előadásnak.
A darab szerelmespárját Farkas Gabi és Huszti Péter játssza. Jó megjelenésű, tehetséges fiatalok. Farkas Gabi az éneklésben jobb, Huszti Péter az egyéniség-teremtésben. Kár, hogy szerepeiket meg sem írták igazán, és jószerivel az énekszámaikat sem. Két szokványfigura, két kiöregedett ripacs játékába visz érdekes eredeti színeket Pagonyi János és Viola Mihály. Uri Istvánnak csak annyi jutott, hogy pantomimmozdulatokkal fesse alá a hangulatot, ezt jó ízléssel teljesíti.
