Vannak még kísértetek

Egy előadás, amelyet Gábor Miklós nagyon szeretett. Évtizedekkel később, amikor találkozott a régóta külföldön élő rendezővel, Pártos Gézával, ezt mondta róla:

Itt meg is szemlélhetjük Gábor Miklós színpadi zakóját 🙂 A partner Bárdy György.

Gábor Miklós és Pártos Géza beszélgetése megjelent a Beszélő című folyóiratban (1996. március) onnét fényképeztem ki fenti rövid summázatát az előadásról és a Madách Színház csúcs-korszakáról.

Ez a fénykép volt a cikkhez az illusztráció, négy évtizeddel az előadás után készült kettőjükről...

A VANNAK MÉG KÍSÉRTETEK (eredeti címén Questi fantasmi! című Eduardo De Filippo-darabot 1955 szilveszterének előestéjén mutatta be a Madách Kamaraszínház.

A népes szereplőgárda a színlap eredeti sorrendjében:

Pasquale Lojacono: Greguss Zoltán
Mária: Váradi Hédi
Alfredo Marigliano: Darvas Iván
Armida: Kiss Manyi
Silvia: Raffai Marica
Arturo: Berényi János
Rafael: Bárdi György
Carmela: Psota Irén
Gastone Califano: Gábor Miklós
Saverio Califano: Károlyi János
Magdaléna: Lóth Ila

Díszlet: Kerényi Lajos
Jelmez: Mialkovszky Erzsébet
Rendezte: Pártos Géza

Színház és Mozi 1956/1

Színikritikájában (Népszava 1956. január 10.) Bogáti Péter így körvonalazta a darabot:

A 40-es évek második felében Nyugaton felvirágzott a kísértetdarabok divatja. Ezekre válaszul írta meg Eduardo De Filippo a maga kísértet-színdarabját, melyben a "szellemvilág" hátborzongató misztikumát nagyon is hús-vér földi valósággá változtatja. [...]
Pasquale Lojacono (Greguss Zoltán) már öregedő férfi, s életében még sohasem sikerült neki semmi. Küszködött a nyomorral, állástalansággal, szép fiatal feleségét még egy zsebkendővel sem tudta soha megajándékozni születésnapján. Utolsó próbálkozása, hogy panziót nyit egy régi palota 18 szobás lakásában, mely üresen áll, mert rossz híre van: kísértetek járnak az elhagyott falak között. Pasquale, bár szíve mélyén babonás félelem bújkál, kétségbeesésében mégis beköltözik. És a kísértet megjelenik. Csakhogy jó szellem: pénzzel tömi a megint csak csődbe jutott panzióst. Pasquale pedig nem kutatja tovább, ki-mi a pénz forrása, belenyugszik a kísértetjárásba, belenyugszik, mert végre szűnnek gondjai, élheti a kispolgár apró kényelmekkel teli, annyira áhított és mindeddig nélkülözött életét. Előbb nem látja, utóbb nem akarja látni, hogy a pénzt felesége gazdag szeretője dugja házikabátja zsebébe. Bármi történik is a házban - megjelennek a szerető felesége, gyermekei, barátja - valamennyiüket kísértetnek nézi és a szerző úgy szövi a cselekményt, úgy forgatja a párbeszédeket, hogy ez a hit hiteles, elfogadható és ugyanakkor nagyon átlátszó is lehet.

A darab egyike Eduardo De Filippo úgynevezett nápolyi vígjátékainak: a pályáját színészként kezdő író helyi dialektusban vetette papírra. Benne az itáliai commedia dell'arte hagyományait az olasz neorealizmussal vegyíti.

Vitányi János így vélekedett a szerzőről és művéről (Színház és Mozi 1956/1):

De Filippo furcsa, szokatlan komédiájában erős érzéket mutat a drámai apradoxon iránt: boszorkányos ügyességgel keveri a tragikust a komikussal. A néző csak ül, figyel, az író játszik vele, mint macska az egérrel, nem tudja, nevessen-e vagy sírjon, és végül megadva magát a fonák helyzetek, a hatáskeltő beállítások, a remek jellemábrázolás és a kacagtató humor kavalkádjának, lelkesen tapsol.

Molnár Gál Péter emlékei szerint (Népszabadság 1989. április 20.) 1955-ben a Madách Színház ezzel a komédiával egyik legtartósabb sikerét aratta. Mint írta, ez volt budapesti színpadon az egyik legelső úgynevezett nyugati kortársi dráma, s vele többévnyi elszigeteltség után a színházi szabadság szele csapta meg a nézőket.

A korabeli színikritikák között volt, amely a bátor darabválasztást, a színház modern műsorpolitikáját ünnepelte, és volt, amely éppen ellenkezőleg, értetlenségét fejezte ki, hogy egy jó színház mit akarhatott ezzel a fércművel...

Nézzük a rendezést a korabeli kritikákból vett idézetekkel:

Bogáti Péter, Népszava 1956. január 10.
Pártos Géza rendezése a komédiába hajló szatírát roppant ötletgazdagon, sodró tempóval, a környezet teljes hitelességével keltette életre.

Kemény György, Szabad Nép 1956. január 12.
A színház előadása ötletes, friss, színes. Pártos Géza rendezői munkája jól használta ki a színdarab humoros lehetőségeit. Kár, hogy nem tudta egyformán és mindvégig visszaadni a színmű jellegzetesen olasz stílusát, hangulatát, levegőjét.

GÁBOR MIKLÓS Gastone Califanót játszotta, aki mint kísértet - a színlap szerint -  egy "szabad lélek". A kritikák nem túl bőbeszédűen foglalkoztak vele, hiszen ha megnézzük újra a szereplők listáját, egészen sok elsőrendű színész játszott a darabban, lehetetlenség lett volna részletesen elemezni alakításaikat. Annyi bizonyos, hogy ziccer-szerepet Bárdy György és Psota Irén kaptak az előadásban, s mindketten kiválóan éltek is a lehetőséggel.

Nézzük akkor Gábor Miklós rövid értékeléseit:

Kemény György, Szabad Nép 1956. január 12.
A szereplők közül Gábor Miklós Gastone alakítása a leghitelesebb. Játéka könnyed s illő a darab stílusához.  

Geszti Pál, Művelt Nép 1956. január 29.
A gazdag csábítók: Darvas Iván és Gábor Miklós a tőlük megszokott tehetséggel játsszák hálátlan szerepüket, a ház "jó szellemeit".

Maróti Andor, Magyar Nemzet 1956. január 8.
A színészek játékában különösen Gábor Miklóst és Bárdy Györgyöt illeti dicséret. 

Az előadást 1956. február 25-én közvetítette a Kossuth Rádió. Vajon megvan még az archívumban????