Don Juan 1.

1957. március 13-án mutatta be a Madách Kamaraszínház Molière Don Juan-ját Illyés Gyula fordításában, Ádám Ottó rendezésében. A díszleteket Végh Rezső, a jelmezeket Mialkovszky Erzsébet tervezte.

A szereposztás:

Don Juan: Gábor Miklós

Sganarelle: Pécsi Sándor

Donna Elvira: Psota Irén / Ilosvay Katalin

Guzman: Deák Lőrinc

Don Carlos: Bárdy György

Don Alonso: Gönczöl János

Don Louis: Szegedi Szabó István

Koldus: Szénási Ernő

Sári: Kelemen Éva

Mari: Medgyesi Mária

Peti: Kozák László

A parancsnok szobra: Gál János

Ibolya, szolga: Körmendi János

Kurta: Andresz Vilmos

Péntek úr: Miklósy György

Don Juan és Donna Elvira

A Film Színház Muzsikában nem volt kritika az előadásról, a rendkívül népszerűvé váló hetilap legelső száma ugyanis 1957. május 17-én jelent meg; előde, a Színház és Mozi pedig 1956 októberében megszűnt. Így néhány napilapban megjelent korabeli véleményt tudok róla mutatni és bele fogunk olvasni Gábor Miklós naplójegyzeteibe is.

A két napilap a Népszava és az Esti Hírlap. Mint majd tapasztalni fogjuk, éppen Gábor Miklós alakításának értelmezésében teljesen ellentétes véleményre jutottak...

Kezdjük a Népszavával, ami akkor, 1957 tavaszán még Népakarat címen jelent meg. Bogáti Péter: Egy színház - két bemutató címmel írt beszámolót. Első felében Goldoni: Hazug című vígjátékának előadásáról szólt, amelynek címszerepében Darvas Iván brillírozott, majd áttért a Don Juanra. Műsorra tűzését tiszteletreméltó, ám kétséges eredményű vállalkozásnak minősítette. És innét olvassuk eredeti szövegét:

A hitetlen nőcsábász kalandjainak komikuma és végzetének misztikus tragikuma annyi ellentmondást hordoz magában, hogy amióta Molière a papírra vetette, azóta bogozzák csomóit a szakértők, inkább kevesebb, mint több sikerrel. S bizony nem talált a nyitjára Ádám Ottó sem, akinek pedig már sok sikeres rendezés van a háta mögött.
Már a mellékes dolgokban is téved. Szemetbántó zöld körfüggöny előtt (talán intrikusi szimbólumnak szánta?), díszletjelzések között játszatja a darabot. Nem a jelzés alkalmazása általában a hiba, hanem az indokolatlan keret és egyes értetlen jelzések, mint például az első képé. Vagy: immár világirodalmi nevezetesség a kőszobor, mely még a régebbi magyar fordítás címébe is bekerült, s erre itt bronzszoborként jelenik meg, ahol pedig a szöveg eredetileg "milyen szép márvány"-t mond, ott lesz belőle "milyen szép arany". Csekélységek ezek? Igen is, meg nem is. Ettől magában még nem lenne rossz az előadás, de árulkodói lehetnek jelentősebb tévedéseknek is.
Mert igaz az, hogy Don Juan némely kiváló tulajdonsága mellett sem rokonszenves figura, de nem is intrikus. Hitetlenségében van jó adag cinizmus, de ugyanannyi, sőt több ésszerűség is. Amikor meg hódít, akkor elsősorban udvarol, s másodsorban hazudik. Márpedig Gábor Miklós alakításában Don Juan mindig tudatja velünk, hogy én kérem most alávalóan hazudok. S ez nem a színész hibája, hanem a rendezői felfogásé, mely Don Juannal eljátszatja a rendezés kritikai felfogását is. Az előadás Don Juanjából hiányzik minden életöröm. Gábor szépen, hatásosan elmondja, miért nem hűséges Don Juan, de ez egy rideg, keserű, s amikor nevet, ördögi kacagású ember véleménye, nem pedig egy életre és élvezetre vágyó fiatalemberé.
Az ellenszenves alakká formálás végül akkor üt leginkább vissza, amikor ez a "negatív" Don Juan Molière véleményét mondja el hitről, csodáról, orvosokról stb. Molière-nek igaza van, de ez a Don Juan rossz prókátora, akinek nem hiszünk.
Sganarelle, a szolga megformálásában már több sikert ér el a rendező. Pedig ő sem egyszerű figura. Bírálja ura gazságait, de egyúttal maga a megtestesült vakbuzgóság is. Ítélete igaz, mégis gyáva és ostoba ahhoz, hogy következetesen állja. Pécsi Sándor játéka mindezt kifejezi. Kár, hogy Sganarelle-je akkor is handabandázik, amikor már nem kellene. [...] A legegyértelműbb jelenet a parasztkép, itt az előadás sem hibázik. Kozák László és a két lány, Kelemen Éva és Meggyesi Mária egyaránt jól játsszák szerepüket. Dicséret illeti még Psota Irént (főként szép beszédéért), Bárdy Györgyöt, Gönczöl Jánost, Szegedi Szabó Istvánt és Miklósi Györgyöt.

Don Juan és a parasztlányok (Kelemen Éva, GM, Medgyesi Mária)

   

Mai képeim forrása az Érdekes Újság 1957. április 13-án megjelent száma, köszönet érte Gráf Gábornak!

A következő alkalommal Gábor Miklós naplójába olvasunk bele.

A fák állva halnak meg - ráadás!

A komoly kritikák után egy képes ráadás.
 
A Film Színház Muzsika 1960. 32. számában, a színházi évad végén egy könnyed képes összeállítást tett közzé Így jönnek ki... címmel. "Így jönnek ki", mármint a színészek a színpadról, jelenés után. A duplaoldalas anyagban két kép is a spanyol darabbal foglalkozott - az egyik kicsit komolyabb, a másik könnyedebb módon.

Az első képen Mezei Mária és Vass Éva, a színpadról az öltözőkhöz vezető lépcsőn:

A képaláírást idegépelem:

A Nagymama - Mezei Mária

Néhány perccel azután, hogy a színpadon - szerepe szerint - meghal...

Cassona: "A fák állva halnak meg" című darabjának Nagymamája Mezei Mária legnehezebb, de legszebb szerepe. Ezt ő maga mondja így Vass Évának, de csak fél órával az előadás után. Körülbelül ennyi időbe telik, míg felszabadul a szerep "varázsa" alól.

A második képen Gábor Miklós - ugyanott áll:

Az Igazgató: Gábor Miklós

"Kolléga úr! Csináltathatnál ide egy liftet e helyett a nyavalyás lépcső helyett!..." - mondja Cassona színművének igazgatója a Madách Kamaraszínház igazgatójának, Both Bélának: ugyanis a színpadról csigalépcső vezet az öltözőkhöz.

A fák állva halnak meg 3.

Egyelőre ez az utolsó kritikám a spanyol Casona (akit a darab kapcsán többnyire bizony helytelenül, Cassona alakban írtak...) A fák állva halnak meg című darabjának Madách Színház-beli előadásáról.

ITT visszaolvasható az elsőnek leközölt kritika az Ország Világ című képes hetilapból

ITT pedig a Film Színház Muzsikából Sándor Iván véleménye.

Ma olvassuk a Népszava 1960. június 1-jén megjelent számát, Rajk András írását. Mivel ebből jó minőségű másolatom van, egyszerűen csak ide illesztem :) Ki lehet nagyítani!

Előtte egy fénykép:

A fák állva halnak meg 2.

Legutóbb az Ország Világ nevű képes hetilap kritikáját mutattam meg Casona: A fák állva halnak meg című darabjának 1960-as előadásáról. Akkor felsoroltam a szereplőgárdát és egy szép képet is feltettem.

Most Sándor Iván, akkor fiatal kritikus Film Színház Muzsika 1961. 23. számában közölt írása következik. A darabról hasonlóan vélekedik, mint más lapoknál dolgozó kollégái: remek témaválasztás, nagy ígéret, de a kidolgozás nem teljesíti be a reményeket - viszont szép előadás született belőle.

Lássuk részletesen, alig valamit hagytam csak ki a kritikából - előtte az írást tartalmazó szám hátsó borítója, rajta az Igazgató és a Szomorúszemű lány:

GM és Vass Éva

Ez a vígjáték olyan, mint egy furcsa álom: légiesen finom, néhol szívet dobogtató és - zavaros. Önzetlen életmentők és kegyetlen bosszúállók; mesés szövetkezések és váratlan egymásratalálások; sivár valóság és hivatásos illúziókeltők... S e kavargás közepette a színpadon is az álom logikája uralkodik: minden igaz, s igaz mindennek a fordítottja is.

[...]

Cassona egy kitűnő drámára való alkalmat szalasztott el. Az első felvonás friss, érdekes és felcsigáz. [...] Illúziógyár. Jobban mondva csak amolyan illúzió cég. Egy lekkes, de rezignált fiatalember irányításával boldog pillanatokat kívánnak szerezni a rászorultaknak. Az apparátus nagy, a kartotékrendszer és a jelmeztár tökéletes - az expozíció kitűnő. És a lehetőség félelmetesen izgalmas: megmutatni a magasbatörő illúziók zuhanását - vagy felszárnyalását... Amit éppen kíván az író.

Cassona talán fel is méri a lehetőséget. Megvillantja egy eljövendő konfliktus apró szikráit az "illúziópárti" Igazgató és a "valóságpárti" Szomorúszemű lány között.

Aztán csendesen hátat fordít az egész felvonásnak és a ritka lehetőségnek...

Szünet után a tét már sokkal kisebb, az események a szokványosabbak, más műfaj is következik. A játék résztvevői a vállalkozó kedvű Igazgató és ifjú alkalmazottja, a Szomorúszemű, a Nagymama, aki valami csodálatosan meleg és költői erejű szeretettel várja húsz év után is régen elzüllött unokáját, s a Nagypapa, aki tudván, hogy élettársa belepusztulna a hiábavaló várakozásba, arra kéri az Igazgatót, játssza el az unoka szerepét...

Megtörténik.

S tart a kétféle viaskodás: az illúziók vagy valóság; szimbólumok vagy realizmus. Az illúziók nem tudnak felülkerekedni, mert az Igazgató és a Szomorúszemű egymásba szeretnek, s a vállalkozókedvű fiatalember rájön arra, hogy a hideg fejjel kergetett illúzióknál többet ér az egyszerű és valóságos szerelem. S nem tudnak azért sem győzni, mert végül megjelenik a haramiává züllött igazi unoka, s hiába volt olyan boldog a Nagymama az álunokával, már tudjuk, hogy bele fog pusztulni a szörnyű csalódásba: a valóságba.

De a valóság sem győz, mert nem igazi drámai küzdelemben kerekedik az illúziók fölé. Az Igazgató a Szomorúszemű két mondatára hajlandónak mutatkozik felhagyni egész eddigi életével - és cégével; a Nagymama viszont valahol a kulisszák mögött ismeri meg a valóságot.

Akad mégis egy nagy érzés minden akadályozó  erő nélkül e vígjátékból: az emberi szeretet és a hűség érzése. A Nagymama, aki húsz évig vár a tékozló unokára, mesésen szép és erős figura. És az összefogás is magávalragadó őérette, álmaiért, az emberben való hitéért. Minden más ködbe vész, de ez az érzés fenntartja a darabot. S fenntartja Cassona jó színpadi érzéke. E kettő együtt érdekes előadásra ad lehetőséget.

Kár, hogy nem többre. Hiszen szívetdobogtató látni, hogyan idéz meg az író nagy gondolatokat, nagy drámára való lehetőséget, s lehangoló tudomásul venni, hogy végül maga se bír velük.

A dráma után a megvalósult előadásról így vélekedett Sándor Iván - érdekes módon éppen Gábor Miklós alakítása, aki pedig később egyre fontosabb színész lesz számára kritikusi pályáján, kevésbé tetszett neki :

Seregi László a játékra való lehetőségeket végletekig kihasználva élvezetes, színvonalas előadást rendezett. Biztonsággal válogatott a stílusok között, s volt bátprsága a színmű egyenetlenségeitől nem zavartatva magát, két teljesen különböző hangot megütni. Az indítás bizarr, várakozástkeltő, mégis mentes minden harsányságtól. (A kitűnő díszlet Jánosa Lajos munkája.) A második és harmadik előadás hangvétele is rokonszenves, Seregi jó érzékkel kerüli el a szentimentalizmusra csábító lehetőségeket. A harmadik felvonásban rendezhetett volna az író ellenére kicsit újra szimbolikusra, de enélkül is jól vív a reménytelen célért, a játék megvalósíthatatlan összhangjáért. Munkája méltán sorakozik egész évadbeli színvonalas rendezései mellé.

Mezey Mária játssza a Nagymamát. Egy csillogóan szép művészpálya minden tehetségét, nagy és erős művészetét sűríti finom alakításába. Talán volt a színpadon tündöklőbb, látványosabb is, de ilyen érett még alig. Kerül minden túlzást, egész alakítása az anyai szeretet szimbóluma. Az első előadásokon még volt egy-két édeskésebb hangja, dehát mikor volt ő színpadon nagymama?

Vass Éva a második felvonástól jó igazán. Itt már pontosan érezteti a játék szinte cirkuszi izgalmát, s ahogy az ébredő, de minduntalan elfojtott szerelmet eljátssza: kitűnő. Gábor Miklós Igazgatója rokonszenves, könnyed alakítás, de ezt a figurát nagyvonalúbbnak, fantáziadúsabbnak képzeljük. Hiszen nem akármivel - illúziókkal üzletel. Nagyon jó Kőmíves Sándor mértéktartó csupaszív Nagypapája. A színvonalas szereplőgárdából Gönczöl János megdöbbentő erejű epizódját, Árva Jánosmegkapóan árnyalt alakítását és Gyenge Árpád Bűvészét emeljük ki. Csoma Sándor fordítása: szép színpadi szöveg. 

Még van egy kritikám az előadásról, legközelebb azt mutatom meg.