Gábor Miklós Gellénházán, 1969

Gábor Miklós zalai látogatásait felidézve legutóbb egy 1964-es zalaegerszegi estről számoltam be.

Öt év múlva Gellénházára látogatott el, az ottani művelődési ház meghívására. Gellénháza akkoriban a zalai olajipar központjaként mondhatni virágzó, gazdag település volt. Az iparág kiemelt fontossága magával hozta, hogy a kultúrára is bőven áldoztak. 1957-ben építették fel a művelődési házat, mely a szakszervezet kezelésében működött, s nemcsak a település, hanem az egész térség életében meghatározó szerepet játszott.

A művelődési ház egy korabeli képeslapon

Gábor Miklóst 1969 őszén az olajmunkás klub hívta meg egy beszélgetésre, amiből egy három órás, érdekfeszítő est lett. S. M. aláírással egy kifejezetten jó beszámolót közölt róla 1969. október 30-i számában a Zalai Hírlap. Érdemes a teljes cikket végigolvasni, mert úgy érzem, érzékletes és hű pillanatfelvételt ad a színészről és az emberről egyaránt.

Előtte még annyit, hogy nem sokkal a gellénházi est előtt került a mozikba az első magyar sci-fi, Az idő ablakai, melyben az egyik főszerepet Gábor Miklós játszotta. A filmről már szóltam itt a blogban, csak akkor még nem ismertem ezt a cikket. Most azt is megtudhatjuk, hogy vélekedett erről a filmről ő maga :)

 Jó lett volna ott lenni...

Gábor Miklós Zalaegerszegen, 1964

Ha nem is túl gyakran, de előfordult, hogy Gábor Miklós visszalátogatott Zala megyébe, elsősorban Zalaegerszegre. Természetesen azokról az alkalmakról tudok beszámolni, amikor ezt színművészi minőségében tette, s így maradt fenn az eseményről sajtóvisszhang.

Ebből a szempontból legfontosabb zalai tartózkodása a Ruszt József által rendezett Tragédia-előadás időszakához fűződött 1983 őszén, amelyben Lucifer szerepét játszotta (ez majd külön téma lesz itt a blogban). De akadtak kisebb elfoglaltságok, s így rövidebb látogatások is. 

Ezek egyike, ami úgy tűnik, a legelső volt, 1964 májusában zajlott, amikor a zalaegerszegi Zrínyi Gimnázium hívta meg egy "műsoros est"-re. Nem igazán értem, miért emlegeti úgy az újságcikk, mintha ő a gimnázium "öregdiákja" lett volna, hiszen hat-hét éves korában elköltöztek Székesfehérvárra, s ott járt középiskolába, erről már szóltam itt a blogban.  Mivel apja megtartotta moziját, aminek üzletvezetőjét időnként biztosan ellenőriznie kellett és rokonok is maradtak Egerszegen, Gábor Miklós diák korában többször visszajárhatott szüleivel, de nem volt ő soha zalaegerszegi gimnazista - én legalábbis így tudom. Mindenesetre 1964-ben elfogadta szülővárosa gimnáziumának meghívását és húsz év elteltével viszontlátta Zalaegerszeget.

Ez a fénykép, amit már egyszer megmutattam, s most megmutatom újra, könnyen lehet, hogy azon a húsz évvel korábbi látogatáson készült, 1943/44 környékén, szülőháza udvarán. Édesanyja a bal oldalon ül a nyugágyban, mögötte a kalapos úr az édesapja:

Olvassuk együtt a korabeli beszámolót, mely a Zalai Hírlap 1964. május 20-i számában jelent meg. Sajnos, csak úgy tudtam kimenteni az újságból, hogy kifényképeztem, és mivel elég faramucin volt tördelve, kissé bonyolult a hasábok sorrendje. Egy kis eligazítás: az 1. kép első hasábja az alatta található 2. képen folytatódik, majd olvassuk az 1. kép középső hasábját, utána a 3. kép első hasábját, megint ugorjunk az első képre, a harmadik hasábra, végül a 3. kép második hasábja jön... Bocsánat... De tényleg érdemes elolvasni :) Gábor Miklós beszél arról, milyennek látta annyi idő után szülővárosát, szóba kerülnek színházi és filmszerepei és egy gellénházi kirándulás:

Legközelebb egy 1969-es gellénházi látogatásáról számolok be.

Vágy a szilfák alatt - 1946

1946. október 18-án tartotta a Nemzeti színház Eugene O'Neill színművének premierjét. Gábor Miklós, aki Eben nehéz szerepét kapta az előadásban, ekkor már egy éve túl volt Rettenetes szülők-beli nagy kiugrásán és második, teljes évadjában gyakorlatilag belekerült a mókuskerékbe: jöttek, szinte hónapról hónapra a különböző új szerepek francia vígjátékban, magyar klasszikusban, orosz klasszikusban, Shakespeare-ben...

A Zelk Zoltán által fordított O'Neill-darabot Gellért Endre rendezte. Szereposztása a következő volt - a színlap sorrendjében:

Cabot Ephraim: Balázs Samu

Simeon, a fia: Maklári Zoltán

Peter, a fia: Maklári János

Eben, a fia: Gábor Miklós

Abbie: Sulyok Mária

Fiatal lány: Tóth Éva

Hegedűs: Tompa Sándor

Sheriff: Mádi Szabó Gábor

Idézzük fel Benedek András kritikáját, megjelent a Budapest című folyóirat 1946. 10. számában. Úgy érzem, érdemes teljes egészében elolvasni - de előtte két kép az előadásból - forrásuk a Színházi Adattár:

Vágy a szilfák alatt

Milyen furcsa, filléres cím ez! Kastélyt képzelünk alá, befüggönyözött ablakokkal, unatkozó, kielégítetlen szépasszonnyal - s az író egy mázsás kövekből rakott amerikai farmházba vezet, amelynek kemény priccsein ritkán ábrándoznak a sziklás talaj napszítta, esőverte férfiai. Pedig az ő vágyaikról szól a darab. A hetvenhatéves Ephraim Cabot-ról, aki kemény és magányos, mint az Ótestamentum Istene, s bármennyire vágyódik is a könnyű élet, gondjait megosztó élettárs után, egyre magányosabbá válik. Három fiáról, akikből magához hasonló kemény férfiakat akart nevelni (azért is nevezte őket bibliai kőnévvel Simeonnak, Péternek és Ebennek) s akik kisiklanak markai közül. A két nagyobb elszökik aranyásónak Kaliforniába, őket odahúzza a könnyebb élet utáni vágy. A legkisebb, Eben a készbe akar beleülni, örökölni a nehéz munkával megteremtett farmot, s a mostohaanyát, akit vénségére vezetett haza az öreg. A mostohaanyát, Abbie-t, aki eddigi életében mindig idegeneknél szolgált, s aki legyűrve természetes irtózását, csak azért megy feleségül az öreghez, hogy végre otthona legyen valahol. A vén Cabot hamarosan rájön, hogy Abbie nem tudja eloszlatni magányát. Azt hiszi, hogy nem oly kemény, mint ő, s ha fiút nem szül neki, ki is rekeszti az örökségből. Pedig Abbie keményebb nála is: magába bolondítja Ebent, tőle majd fia is születhetik. Veszélyes játék, szenvedélyes szerelemmé válik, s ez a szerelem bizonyosságtételt kíván: Abbie megöli gyermekét. Így a bűnben s a vezeklésben egyesülhetnek Ebennel, a vén Cabot pedig most már igazán magára marad.

Amit az Amerikai Elektra már címében is elárult, O'Neillnek ez a korábbi darabja is a görög tragédiák komor pátoszát próbálja fölidézni. Cabot, Abbie és Eben hármasában könnyű felismerni az ókori mithoszból jól ismert neveket: Theseust, Phaedrát és Hippolytost. Sem ezek, sem azok nem reális figurák, hanem csupaszra vetkőztetett emberi indulatok testetöltött formáu. Cabot az alkotó, aki művét, a farmot azért teremti, társat azért vesz maga mellé, hogy ne legyen többé magános - s nem látja, hogy az alkotónak magánosnak kell maradnia. Abbie szeretőnek és élettársnak született - s nem látja, hogy ha a sors megtagadja tőle azt a kegyet, hogy hivatását betölthesse, csellel nem lehet változtatni rajta. Eben pedig maga a mohóság - s végtére be kell látnia, hogy amit megteremteni nem tudott, azt ellopnia nem szabad. Ez a három szenvedély izzik az apró, hétköznapi mondatok s a reális mozdulatok mögött, s a rendező, Gellért Endre, épp e reális részletek aprólékos kidolgozásával tette lehetővé, emelte szimbolikussá a darabot. Megkereste a szöveg mögött azokat a helyzet- és mozgás-elemeket, amelyek valószínűleg a szerzőben is csak ösztönösen szunnyadtak: a kurta szavakat odavetegető két testvér vacsora után pipáját tömködve beszél így. Eben akkor hátrál Abbie karjaiba, amikor a nagyranőtt szilfák magasságát méregeti. Ezer ilyen apró részletet említhetne az ember, ha a produkció egységes képéből külön tudná választani a szerző, a rendező és a színész munkáját. A színészek közül kétségtelenül Sulyok Mária alakítása födte leginkább a szerző elgondolását. Kemény, közönséges és szenvedélyes. Gábor Miklós méltó társa volt Eben szerepében, városi ember létére megtévesztő hűséggel játszotta meg a falusi ember lassabb, szögletesebb mozgását. Balázs Samu, mint Cabot, már sokkal nehezebben birkózott meg a feladatával. A három főszereplő mellett meg kell említeni a két Makláryt, a két idősebb testvér szerepében, akiknek egymáshoz hasonló mozgása, beszédmódja a szerző intencióinak megfelelően húzta alá a szinte állati sorban sínylődő elnyomottak egyformaságát. Varga Mátyás teljes illúziót keltő emeletes kőházat épített a színpadra, amely mögött a vad vidék és a ragyogó kék ég panorámája ad méltó keretet a drámának.

Játék a múzeumban - még egy kritika

Ma olvassunk bele Almási Miklós kritikájába, megjelent a Filmvilág 1966. 5. számában. Ezúttal úgy gépelem be az általam leglényegesebbnek tartott bekezdéseket. Létezik ugyan a Filmvilágnak digitális archívuma, ám egyelőre csak az 1979. évi 9. számtól napjainkig találjuk meg a lap anyagát, igaz, hogy azt keresővel kombinálva.

Almási Miklós azzal a gondolattal indítja kritikáját, miszerint nem sokkal több a véletlennél, hogy az elsőfilmes rendezőket szinte kötelező feladatként foglalkoztatja az ifjúságukkal való költői számvetés. Jancsót (A harangok Rómába mentek), Szabó Istvánt és Gál Istvánt hozza példaként és elmélkedik a téma nehézségein [ne felejtsük el, hogy 1966-ban vagyunk!]. Majd mintegy előlegként közli, hogy Bán Róbert filmjének egésze ugyan nem jelentette e többszálú problémakör megoldását, mégis rokonszenves alkotás született.

Darvas Iván kisebb szerepet játszott, Barcza tanár úr egy kollégáját

A kritikus szerint a filmben

... a mellékszálak és élénken élő mellékes jelentőségű képek betörnek a fő mondanivaló és cselekményszál szövetébe és végülis elmossák annak rajzát. A film ugyanis nem tudja igazán jelentőssé tenni Barcza tanár úr lázadását. A rendező érzi, hogy a görög váza körül kirobbant vita túl kevés ahhoz, hogy ebből a paptanárból igazi "próféta", lázadó hős lehessen, és nyilván ahhoz sem elegendő, hogy a kompromisszum tragikus hatását érzékeltetni lehessen, ezért hagyja feltörni szinte automatikusan a mellékes elemeket, hogy átvegyék a hangulati hatások formálását. A tanár és a gyerekek konfliktusához így egy újabb szál illesztődik: a múzeum rendezésében résztvevő kislány beleszeret a tanárba és az egyik fiú - előbb véletlenül, majd szándékosan - meglesi őket, és jelenlétével leleplezi a tanár félreérthetetlen botlását. Most már megvan a megrendítő esemény: Barcza öngyilkos lesz, és a gyerekek ott állnak egy értékes ember halálának tanúiként. Ami most kezdődik, megint mintha egy másik film befejezése volna: a fiú bosszúból-szerelemből a lányra támad, telve bűntudattal, daccal, kiábrándultsággal.

Szinte három típusú, problémaszerkezetű és stílusú elem kapcsolódik egymáshoz anélkül, hogy egységbe tudna állni. Külön-külön mindegyik figyelemreméltó; képbeli megfogalmazásában is érdekes lehetne, de így, egymásra rímeltetve, az egyensúlyt újra meg újra felborítva csak rontják egymás hatását. A tanár kétségbeesett lázadását diszkreditálja az a teljesen indokolatlan lépés, hogy elfogadja ennek a kis csitrinek felkínálkozását: miért lenne szüksége erre az éretlen szerelemre? De még ha a kétségbeesés líráját el is fogadjuk, mennyiben tud ebbe a tragédiába kapcsolódni a fiú és a lány egymást kínzó szerelmi jelenete?

...

Ez az életanyag töredékesebb elbeszélőstílust, lazább cselekményvezetést és főként a romantikus elemek következetesebb kerülését kívánták volna, azt a hangvételt, melyet a film az első harmadában meg is kísérelt követni: a fanyar-keserű játékosság stílusát. Mindent összevéve: Bán Róbert ebben a rokonszenves erényeket felmutató filmjében tehetséggel csak első lépésként bár, a legfontosabbakat tette meg: irodalmi szóval "kiírta magából" a témát, és ezzel fel is szabadította művészi energiáit egy harmónikusabb alkotás számára.

A színészi alakítások közül Gábor Miklósét kell megemlítenünk (Barcza tanár úr), melyben igyekezett áthidalni alakjának ellentmondásait, a pap-tanár puritán prófétaságának és elbotló gyengeségének kontrasztját, s ebben az erőfeszítésben volt megkapó a játéka.  Dallos Mária kacér bakfisa elmosódott maradt: szándékainak és tetteinek jellembeli rugóit nem tudta érzékeltetni. A diákokat alakító fiúk természetesebben és egyénítettebben oldották meg feladatukat. Az operatőri munka (Forgács Ottó alkotása) igyekszik fenntartani a játékosság kesernyés, fiatalos légkörét, s ez a törekvése - eltekintve a befejezés romantikusra sikerült színeit - sikerül is neki. Petrovics Emil zenéje jól idézi a háború előtti kisváros légkörét.

Játék a múzeumban - kritika

Legutóbb a Játék a múzeumban című 1965-ben forgatott filmet és szereplőit mutattam be röviden, most következzen egy kritikai visszhang. Írta Geszti Pál, megjelent a Film Színház Muzsika 1966. évi 6. számában:

Dallos Máriával