Gábor Miklós utazásai 11.1

1966 volt az az éve Gábor Miklósnak, amikor utazásai tényleg "csúcsra jártak". Május utolsó hetében színházával Moszkvában járt és Hamletként fergeteges sikert aratott - amint ezt itt a blogban már felelevenítettem az utóbbi három bejegyzésben. Alig hogy onnét hazajött, egyedül utazott el - szerintem az volt élete egyik legfontosabb utazása - ezt majd legközelebb mesélem el. Szinte rögtön utána, az ősz legelején következett a röpke filmforgatás a horvát tengerparton, majd októberben újra színházi vendégszereplés Itália földjén: Firenzében, Milánóban és Torinóban.

Ma ez az itáliai vendégjáték lesz a blog tárgya, bár igazából csak a firenzei eseményekről írt részletesen a Film Színház Muzsika. Illetve most, hogy kicsit utána kotorgatok, kiderül, hogy Firenze voltaképpen nem is Firenze volt, hanem Prato, a szomszéd kisváros. Az ottani Teatro Metastasio-ban, egy 1830 körül épült színházban játszották el bemutatkozásként az Egy szerelem három éjszakáját, majd a Koldusoperát - érdekes módon az eredendően prózai színház Itáliába két zenés darabot vitt: hogy ez meghívásra alakult-e így vagy a színház saját elhatározása volt, nem tudom. Amúgy az  Egy szerelem... a Madách Színház egészen friss, alig egy-két hete bemutatott produkciója volt, a Koldusopera pedig ekkor éppen egy éve volt műsoron.

A Film Színház Muzsika 1966. 43. számában Illés Jenő telefonon leadott tudósítását közölték az alábbi fényképpel illusztrálva, amely az első előadás, az Egy szerelem három éjszakája végén készült:

A bal oldalon álló három személyt nem ismerem, ők nyilván az ottani vendéglátók képviselői lehetnek.

Olvassunk bele a cikkbe, amelyből az is kiderül, hogy egy fesztivál keretében tartották ezt a két előadást:

A firenzei szereplés eseményei viharos lendülettel követték egymást és az itt töltött szép napok folyton emelkedő hangulata beszédesen jelezte a siker kiteljesedését. [...] a megérkezés napján, a sajtókonferencián Hugo Zilletti professzor, a fesztivál rendezőbizottságának elnöke ödvözölte a társulatot. Kedves, közvetlen hangú köszöntőjében megismertetett a színház törekvéseivel, a fesztivál céljaival. Őszinte érdeklődés csendült ki a sajtókonferencián jelenlevő kritikusok, újságírók kérdéseiből is. [...]

Prátóban, a Metastasio színház színpadán előadásra került Hubay - Vas - Ránki "Egy szerelem három éjszakája" című zenés tragédiája. A nézőteret az egész országból összesereglett szakemberek, újságírók, kritikusok töltötték meg, de jelen volt a firenzei és prátói színházbarátok népes tábora is. A vendégek között láttuk, többek között Slavomir Mrozsket is, akinek Tangó című játékát egy héttel ezelőtt mutatta be Firenzében a düsseldorfi színház.

Az első pillanatban nehéz volt lemérni, hogy a közönség mennyire él együtt a drámával. Miként az előre látható volt, - magyar zenés játékról lévén szó -sokan Kálmán és Lehár reminiszcenciákkal foglaltak helyet zsöllyéikben. De ahogyan a kibontakozott cselekményt mindjobban előrelendítette a színészi játék, ahogyan a dráma belső sugárzása egyre jobban átforrósította a nézőteret - úgy változott a nézőtér hangulata. A megértést nagymértékben segítette a virtuóz fordítás hűsége is. Az előadás megkapta a nézőket és sikerről tanúskodnak a lapok beszámolói is. A pesarói Il resto del Carino másnapi száma részletesen méltatta a színészi teljesítményeket, az élményszerű játékot, majd hangsúlyozta, hogy a közönség nagy és hosszan tartó tapssal jutalmazta a magyarok produkcióját. Hogy mennyire őszinte, spontán reagálás volt ez, azt az is bizonyítja, hogy a tapsvihar másnap megismétlődött, sőt ha lehet, fokozódott. A La Nazione című lap kritikusa, Emilio Poesio "Magyarok a rivaldafényben" hangzatos cím alatt foglalkozott az előadással, kiemelvén, hogy a zenés játék nagyvonalú dramaturgiája túllép a hagyományos dramaturgiai tradíciók határain s ez is egyik sikerének titka. Poesio másnap újra visszatért az előadásra és meleg hangon írt Gábor Miklós mélyen emberi játékáról, Vass Éva finom és árnyalatos színészi eszközeiről, Psota Irén sokszínű, szuggesztív egyéniségéről és Márkus László virtuóz játékkedvéről. - Az Il Giorno című lap kritikusát Radnóti Miklós sorsára emlékeztette a drámában ábrázolt költő tragikus halála, az Avanti pedig "Egy költő, aki szereti a művészetet és a szabadságot" címmel írt beszámolójában megállapította, hogy a magyar együttes jelenléte a fesztivál kiemelkedő eseménye volt.

A Metastasio színházban lezajlott vendégszereplés derűs záróakkordja volt a Koldusopera előadása. A közönség lelkes együttjátszása a a színészeket is magával ragadta és talán még soha ennyi lendülettel, ennyi színnel, ennyi kedéllyel nem játszották ezt a darabot. Pécsi Sándor, Gábor Miklós, Kiss Manyi, Psota Irén, Vass Éva s valamennyien hallatlan kedvvel elevenítették meg Brecht művét.

A cikk további része a protokoll-eseményeket írja le, benne egy díszvacsorával első este a Palazzo Mediciben s ezzel zárja jelentését:

Most majd Bologna, a hét végén pedig Torino következik. Az együttes izgalommal, ám az eddigi tapasztalatok után sokkal nagyobb biztonsággal várja, hogy felgördüljön a függöny.

A vendégszereplés további részéről eddig nem találtam anyagot. Gyaníthatóan Bolognában és Torinóban is ezt a két darabot adhatták elő, hiszen nem olyan könnyű dolog több előadás teljes díszletét szállítgatni. Amúgy ez ügyben történt is gubanc, mert hazaérve a legközelebbi Egy szerelem három éjszakája előadására nem futottak még be a díszletek, így a szereplőknek korábbi darabok elemeiből összetákolt színpadképben kellett játszaniuk...

Gábor Miklós utazásai 10.3

Mint ígértem, ma azzal folytatom a Madách Színház 1966-os moszkvai vendégjátékának témáját, hogy a Népszabadság és a Film Színház Muzsika beszámolói után belelapozunk együtt Gábor Miklós: A színész árnyéka című könyvébe (Bp. Szépirodalmi Kiadó, 1972), ahol ő maga ír arról, hogyan élte meg ezeket a napokat, különös tekintettel a Hamlet második előadására.

A Madách Színház egy hetet töltött akkor Moszkvában, öt előadásukból a legnagyobb sikert a Hamlet aratta. Eljátszották a Koldusoperát is Gábor Miklós Bicska Maxijával, viszont Bornemissza Péter Magyar Elektrájának Égisztus szerepébe úgy kellett egy kollégájának beugrania, mert berekedt. A magyar újságok azt írták, hogy ez a második Hamlet alatt történt, ám Gábor Miklóst olvasva kiderül, hogy már annak is rekedten ment neki...

Az idézet legelső mondataihoz annyit azért hozzáfűznék, hogy a moszkvai siker, benne az ő hatalmas személyes sikere kifejezetten nagy publicitást kapott idehaza, csak persze nem rögtön az első előadás után. Akkor még nem volt internet... 

A másik hozzáfűzni valóm pedig az, hogy a részlet tökéletesen illusztrálja azt a véleményt, amit - bevallom, így hirtelen nem emlékszem, ki mondott Gábor Miklósról, miszerint: azért lett színész, hogy témát adjon magának mint írónak...

Következzen A színész árnyéka egy hosszabb részlete, a 314. oldaltól (a ét kép is onnét származik):

  - Mi volt? Volt sikeretek? - kérdi Zsuzsa a telefonban. - Várj, a keresztlányod mondani akar valamit... - És hallom Berenike vékony csipogását a fekete kagyló mélyéből.

   Itthon azt se tudják, volt-e sikerünk. Szokjunk vissza a kisvárosba.

   Ott álltunk kéz a kézben és ők ott lenn kiabáltak, éljeneztek.

   

Ez a moszkvai hét erőteljes lángolásban telt el. Ez az igazi életem.

   Teljesen berekedtem. A Hamlet előadása előtt egy órával még alig tudtam megszólalni, "szép hangom" elhagyott. Igazgatóm és rendezőm aggódva vettek körül: tudok játszani? Nem kellene lemondani az előadást? Nem lesz botrány?

   Öltözőm a Kreml színházában inkább szalon volt (a sarokban még egy zongora is állt), csendes, tágas (milyen más, mint otthoni öltözőm, pár napig egy másik színész életét éltem). Éppen a fejem felett hatalmas Sztanyiszlavszkij-kép: keménygalléros úriember, kezére hajtja állát, szemében forradalmár mosoly. (Babits Mihály vagy Tóth Árpád se másként.)

   A társulatot akkoriban (még emlékezünk) belső viszályok tépték. Tudtam, sokan jobban szeretnének, ha módot adnék nekik, hogy sajnáljanak, ha lemondanék az előadásról és a sikerről. (Nem tudtam, de a légkört éreztem. Nyilván senki se vallotta be önmagának sem az ellendrukkot, de mégis...) Egyszóval, nemcsak az idegen közönséget kellett legyőznünk, de a lázongás szellemét is, a köztünk lappangó rosszkedvet. Én meg tökrekedt voltam.

   Igen, vállalom az előadást, mondtam, és az aggódók - ha nem is megnyugodva - kimentek. A fodrász fejemre ragasztotta a szőke parókámat. Néha vidáman felpillantottam Sztanyiszlavszkijra, és amikor aztán a fodrász is magunkra hagyott, suttogva beszélgettem is a képpel, valóban ezt tettem, nem féltem, hogy önmagam előtt nevetséges leszek. Az öregben nem volt semmi tekintélyes, lehetett cinkoskodni vele. Itt voltam, megfosztva a hangomtól, szinte minden kifejező erőtől, egyetlen dologban bízhattam, hogy "vagyok". Néha elkapott a pánik, szinte a halálfélelem érzése; de teljes biztonsággal tudtam, hogy sikerünk lesz.

   Sikerünk lett. (Ami történt, nyomon tudom követni mindaddig, amíg elkezdődött az előadás, de azután... a fronton egyszer tűzharcba keveredtem tankokkal, az az élmény mosódik el így a zajban és a füstben.) A közönséget legyőztük, a siker nagyobb volt, mint előző nap. Hogy tapsukban mennyi volt a jóindulat, nem tudhatom (hiszen látniuk kellett, hogy betegen játszom). De a jóindulat és a szánalom nem lelkesedik, ők pedig lelkesedtek, azt játékom minden pillanatában éreztem. Ők repítettek. Ők - és a társulat.

   Soha ilyen csodálatra méltónak nem láttam a társulatot. Nem azért, mert "becsületesen helytálltak", nem, nem a becsület mozgatta őket, hanem maga a játék, a színház, a csoda - amelyre mondhatnám, hogy én teremtettem, ha én teremtettem volna. Igaz, én voltam ennek a csodának a központja, de mind csodát tettünk, ők is, akik befutott színész létükre statisztaszerepeket vállaltak mellettem. Nem pontosan és lelkiismeretesen játszottak, hanem zseniálisan. Ott, a színpadon, a legtermészetesebben, a legösztönösebben alkalmazkodtak ahhoz, amit én, rekedtségem miatt, szintén rögtönözni kényszerültem. Nem jól kidolgozott terveket hajtottak végre lelkiismeretesen, hanem rögtönöztek ők is, másképp játszottak, mint máskor, minden megváltozott, a hangerejük, a gesztusaik, a helyzetek másként alakultak - odaadó figyelmük mintegy körülpárnázott, emelt, , sugallta következő lépésemet, egyetlen erőfeszítéssé váltak, hogy nekem sikerem legyen. Azon az estén színházam társulata (az éppen viszályoktól, félreértésektől tépett társulat) olyan erősnek mutatkozott, mint talán még soha - és ereje most sem a fegyelem volt, hanem a tehetség és ihletettség.

Néhány nappal később Bicska Maxiként Sztanyiszlavszkij képe alatt

Kicsit visszaveszem a szót, mert erősen gondolkodtam, hogy csak eddig idézzem-e a fejezetet. Tulajdonképpen így is kerek és lenyűgöző a leírás, mégis úgy érzem, hogy ide kell másolnom a folytatást is,  még ha így nagyon hosszú is lesz ez a poszt; ugyanis Gábor Miklós még egy jót "csavar"a dolgon, még mélyebbre hatol az értelmezésben. Aki még nem fáradt el, tartson Gábor Miklóssal - megéri :)

Úgyhogy itt a fejezet és az egész könyv legvége, pontosan onnét kezdve, ahol az előbb abbahagytam:

   Aztán vége volt, ki kellett lépnünk a színpadról. Ismét azzá váltunk, akik előadás előtt voltunk. Megtagadtuk az örömet, egy perc alatt. Azt vártam, hogy a taps majd összeforraszt minket, egy csapásra? Elbizakodott voltam, mint egy gyerek. megsértődve gondoltam: "Miért nem akarjátok elismerni, ami történt? Amit én csináltam?" Ők meg azt gondolták: "Már megint mit liheg itt a sikerével?" Haragomban nem vettem észre, hogy lelkesedésem mennyire kihívó lehet a szemükben. Ugyanabba a tévedésbe estem, mint ők: magamnak tulajdonítottam a csodát. Nem tudtuk, hogy hogy mind annak a hatalmában voltunk, amiből élünk, amiből a színház él. Ez a csodálatos ölelés nem tanított meg igazán bennünket, hogy hol keressük szerelmünk boldogságát, inkább letagadtuk, elhallgattuk. Én újabb sebeket kaptam, ők pedig legjobb esetben még inkább tisztelték akaraterőmet vagy lelkiismeretességemet - és még inkább utáltak beképzeltségemért. Egyikünkben sem volt elég tisztánlátás, hogy megragadjuk a pillanatban azt, amiből a jövő megszülethetett volna. Legalább két év telt el, míg ismét egészségesek lettünk, ki tudja, hogyan, ki tudja, miért.

   Ahogy az évek múltak, kezdtem megérteni, ami történt - már amennyire ez megérthető. Ma már tudom, hogy azt az estét nem én csináltam, többszörös értelemben sem én. Ők csinálták, akik nélkül játékom erőlködésbe fulladt volna. De Sztanyiszlavszkij képe is csinálta. Neki elhittem, hogy nem kell a hang, nem kell az akarat, csak játszani kell, a "negyedik fal" mögött. Az előadás előtti percekben végigfutottam magamban mindazon, amit tanultam tőle, a "lazítás", a "fizikai cselekvés" bűvészkellékein. De nem kellett segítség, megszűnt Sztanyiszlavszkij és az ő fizikai cselekvése, megszűntem én is, sikervágyam görcse, mindaz, amit tudtam mesterségemről és a szerepről, csak a várakozás maradt, várakozás az örömre, odaadó, lebegő érzés, és ez nem múlt el, amíg az előadásnak vége nem lett. Parancsnak engedelmeskedtünk mindannyian, a játék elfeledtetett velünk mindent, többek voltunk, mint magunk. Velük voltam, köztük, de önmagamat is elhagytam. Igen, olyan volt ez, mint az álom, csak én vagyok benne, csak rólam szól, mégis, mintha meglátogatna, mintha nem én lennék, hanem objektív tünemény - magam is kívül rekedtem a "negyedik falon", lenn ültem a nézőtéren - emléke is olyan, mint egy álomé: néhány képtöredék és a boldogság oktalan, megfoghatatlan érzése. Amikor - már civilben - a Kreml falánál csoportokban álldogáló közönség elől zavartan visszahúzódtam, elbújtam, amikor a várakozó autóbusz felé sompolyogtam, egyedül, szinte menekülve, a sírás határán, a nagy ragyogás és a nagy sötétség foltjaival agyamban és izmaimban, egyszerre egy kivert kutya és egy nászát ülő királyfi, zavartan, a boldogság és reménytelenség mezsgyéjén, előttem az autóbusz sárga ablakaiban a többi színész álmos és fáradt profilja, szerettem volna, ha ünnepelnek, és szerettem volna, ha észrevétlenül eltűnhetek közülük - szálljak fel a buszra? Forduljak vissza, kezdjük elölről? Mit vihetnénk magunkkal, hogyan?... Egyszerűen nem tudtam tájékozódni önmagamban és a világban. Ki lehet büszke arra, hogy milyen álmokat "csinál"...?

Legközelebb Itália földjére követjük Gábor Miklóst.

Gábor Miklós utazásai 10.2

Ma nézzünk egy másik tudósítást a Madách Színház 1966 májusi moszkvai vendégjátékáról, ahol - és most tényleg nem "hazabeszélek" - hatalmas személyes sikert aratott Gábor Miklós.

A Film Színház Muzsika kiküldött tudósítója Potoczki Júlia volt, egész oldalas beszámolója a lap 1966. évi 22. számában jelent meg, június 3-án. Amúgy a két héttel korábbi lapszám címlapján Gábor Miklós és Vass Éva volt látható a Hamletben, "A Madách Színház Moszkvában" képaláírással. A 22. számban a tudósításon kívül volt egy dupla oldalas képriport is, onnét mutattam a múltkor Hamletet és Opheliát a szovjet miniszterhelyettessel. Ma itt egy másik kép, rajta a művészek a Rosszija szálloda előtt láthatók:

Ajtay Andor, Magyarits Györgyi titkár, Ruttkai Ottó igazgató, Pécsi Sándor, Gábor Miklós

Akkor olvassuk a cikket:

Prológ

Itt mindig van esemény;  poltikai, tudományos, művészeti szenzációk színesítik a hatalmas város zsongó légkörét. Ezen a héten Jean-Paul Sartre tizedik Szovjetunió-beli látogatása és a Madách Színház vendégjátéka foglalkoztatta a Pravda, a Szovjetszkaja Rosszija, a Moszkovszkaja Pravda és a többi lap hasábjait. Sartre udvariasan nyilatkozott az őt kísérő újságírók hadának, a Madách Színház játékáról, művészeiről pedig képekkel illusztrált cikkekben számoltak be az újságok. De hadd számolok be a moszkvai vendégszereplés krónikásaként: Hamlet, Ofélia, Bicska Maxi, Besszemenov. Tyetyerev, Elektra és a furfangos Kocsonya Mihály diadalútjáról.

Moszkvában hétfőn este, amikor a seremetyevói repülőtéren leszálltunk, igazi kánikula fogadott. A hőmérő higanyszála napközben 27-30 fok körül járt, a Kreml parkjaiban illatoztak a nyíló orgonabokrok. Este volt már, mire a két és fél órás, kellemes repülőút után beértünk a városba, de itt csak tíz óra körül alkonyodik. Perceken belül csoportokba verődve a Vörös téren álltunk. A Hovanscsina, a Borisz Godunov megelevenedett díszletei között azok is, akik már jártak itt, de még inkább, akik először jöttek, csodálkozva, megilletődve néztük az Arhangelszki székesegyház frissen aranyozott hagymakupoláit, a Gránit-palota sok-sok apró tornyocskáját.S hogy fogytak az órák, a napok! Kedden a műszak végzett hősies munkát, helyrehozta a vonaton már korábban ideérkezett és útközben megrongálódott díszleteket, kellékeket. De még mennyi izgalom várt ránk. Hogy csak egy apróságot említsek: a moszkvai színészek a szakáll, bajusz felragasztásához másfajta masztixot használnak, amit a vazelin old. A magyaroknak benzin kell a lemosáshoz. Itt pedig benzint, tiszta benzint nem lehet vásárolni. Sőt, a tűzoltó be se engedi hozni a színházba. Végül egy Csajka autó motalkójának jóvoltából sikerült eltávolítani a sok-sok álbajuszt és álszakált.

És este, a délutáni főpróba után előadás. Gábor Miklós, Mágnás Miska című filmje óta az egyik legnépszerűbb külföldi színész a Szovjetunióban. Most is a moszkvai televízióban, amikor ideérkezett Kossuth-díjasainkkal: Gábor Miklóssal, Tolnay Klárival, Ajtay Andorral, Bessenyei Ferenccel, Kiss Manyival, Psota Irénnel, Pécsi Sándorral közvetítettek interjút, a Mágnás Miska egy-egy részletét vetítették filmről és Psota Irén filmjeinek összeállítását. Vajon Elektraként, Hamletként hogyan fogadják őket a színpadon?

A játék

A szorongás és a feszültség lassan oldódott. S mikor a Hamlet első felvonása után felcsattant a taps, mindenki fellélegzett: siker. A Hekuba-monológot, Ofélia őrülési jelenetét, Ajtay Andor játékát többször szakította félbe nyíltszíni taps. Az előadás után tapsvihar, virágeső. Bravó Gábor, bravó Gábor! - zgta húsz percen át a közönség.

A nézőtéren a szovjet kulturális élet képviselői, Vladikin miniszterhelyettes, művészek, barátok, ismerősök. "Tudod Miklós - mondta az előadás után az öltözőben Arkagyij Rajkin - én már nehezen hatódom meg a színházban, de most könnyeztem. Köszönöm." A történésuek úgy írják, hogy Napóleon negyven napig ült a Kremlben és várta, hogy Moszkva városa behódoljon, köszöntse őt. A mi dán királyfink színész bravúrral már az első előadás után bevette Moszkvát.

[A következőkben a tudósító Gorkij: Kispolgárok című drámájának előadásáról ír. A darab majdnem hetven éve van műsoron Moszkvában, náluk van "otthon". Az előadásnak így is sikere volt, ha nem is hamleti méretű.]

De nem maradt el a siker a Magyar Elektra és a Kocsonya Mihály házasságánál sem. Psota irén érzelemgazdag játéka magával ragadta a közönséget, a közben berekedt Gábor Miklós helyett pedig Garics János ugrott be hősiesen Égisztusz szerepébe.  [...]

De arról is szeretnék beszámolni, hogy hogyan zajlik le technikailag egy ilyen vendégjáték. Az 1200 személyes régi Kreml Színház, amely valamikor ülésterem volt, korszerű technikai berendezéssel van ellátva. Általában külföldi színházak vendégszerepelnek itt, vagy köztársasági együttesek. Az előző héten például a kijevi Opera művészei az Aidát játszották. Vagy még előbb itt lépett fel a Brecht Színház és az Old Vic. Minden ülőhelyhez fejhallgató tartozik, amelyen keresztül orosz nyelven tolmácsolják az előadások szövegét. Így volt ez a Madách Színház esetében is. A Hamletet Lazinszkij klasszikus fordításában, a Kispolgárokat eredeti szöveggel, a Magyar Elektrát, a Kocsonya Mihály házasságát és a Koldusoperát pedig budapesti fordításban, a játékkal szinkronban oroszul mondta Benedek Ari, akinek nagy érdeme van a vendégjáték sikerében. 

Epilógus

A hét nap elrohant! Rengeteg volt a munka, délelőtt, délután próba, főpróba, este előadás és a számtalan látnivaló. Aki éppen nem próbált, vagy este nem játszott, a múzeumokat (Kreml, Puskin múzeum, a novogyevicsi kolostor) bújta, vagy színházba ment. Láttuk John Reed világhírű riportkönyvének - a "Tíz nap, amely megrengette a világoz" - dramatizált változatát, a Kispolgárokat a Művész Színházban, balettet a Bolsoj Tyeatrban. Beszélgettünk Arkagyij Rajkinnal, Celikovszkajával, az Anna a férje nyakán bájos filmhősnőjével, Kozlovszkijjal, a híres tenoristával, Grigorij Kozincev főrendezővel, E. Marceviccsal, a moszkvai színpadi Hamlettel. Régi és új barátságok szövődtek, felejthetetlen élményekkel gazdagodtunk. De nemcsak ez az erénye a Madách Színház moszkvai bemutatkozásának. Először járt magyar prózai színház a Szovjetunióban s meggyőződtünk arról, hogy van mivel dicsekednünk. A magyar színészek nagyszerű játéka érdemes és méltó arra, hogy megismerje a világ. A Madách Színház hétnapos moszkvai útja, az öt színpadi előadás értékes, szép fejezete a magyar színháztörténet emlékkönyvének.

                                                                                               

Érdekes módon a Koldusopera előadásáról jóformán semmit nem írtak - gondolom azért, mert az volt az utolsó szereplés és már nem fért bele a részletes tudósításokba, még egy cikket vagy közleményt pedig nem áldoztak már a vendégjátéknak.

Legközelebb, mint már jeleztem, Gábor Miklós egyik könyvébe olvasunk bele, ahol ezekről a moszkvai napokról ír - ő a Koldusoperáról is! - és akkor valamennyire teljes lesz a képünk :)

Gábor Miklós utazásai 10.1

Két utazás van még hátra, amelyekről szeretnék beszámolni. Ezek színházi vendégjátékokhoz kapcsolódnak. Időben az első 1966 tavasza, amikor a Madách Színház négy előadással vendégszerepelt Moszkvában, a Kreml Színházban.

Namost, a pártállami időkben egy ilyen volumenű moszkvai vendégszereplés - ami egyúttal legelső ottani vendégjátéka volt magyar prózai színtársulatnak -  ideológiai-politikai szempontból eleve kiemelt témának számított magyar szempontból, így meglehetősen nagy publicitást kapott idehaza. De leszámítva a politikát: amennyire meg tudom ítélni, a "szovjet" színházi életben a szocialista időkben is őrizték a nagy múltú, Csehov és Sztanyiszlavszkij nevével fémjelzett orosz színházi kultúra hagyományait és voltak erős modern törekvések, mint például a nem sokkal korábban megalakult Taganka Színház (bár szépíteni sem akarom az akkori helyzetet, mert nyilván ott is erősen működött a tűrés és a tiltás is). Ebben a miliőben aratott sikert, méghozzá hatalmasat a Madách Színház.

Nézzük a vendégjáték menetrendjét:

Május 23. hétfő: A társulat különrepülőgépe megérkezik a Seremetyevói repülőtérre

Május 24. kedd: Este zártkörű főpróba a Kreml Színházban.

Május 25. szerda: Hamlet - díszelőadás

Május 26. csütörtök: Kispolgárok

Május 27. péntek: ismét a Hamlet

Május 28. szombat: Kocsonya Mihály házassága + Magyar Elektra

Május 29. vasárnap: Koldusopera

Gábor Miklós közben berekedt, a Hamlet második előadását már nem a legjobb állapotban játszotta végig, de aznap is nagy lett a siker. Másnap viszont a Magyar Elektra Egistus szerepébe Garics János ugrott be helyette, ám a vendégjátékot záró Koldusoperában újra nagy személyes sikert aratott.

A hét csúcspontja egyértelműen a kétszer előadott Hamlet volt. Molnár Gál Péter, aki a Népszabadságot tudósította, így írt az első Hamlet után az újság május 27-i számában:

Bevallhatjuk utólag: szorongással tekintettünk a Madách Színház moszkvai vendégjátéka elé. Szerda este azonban valamennyi aggályunk és szorongásunk eltűnt. Ilyen sikerre nem számítottunk! [...]

Az előadás befejezése után a lelkesedés magávalragadóan tört ki. Huszonkét perces, szűnni nem akaró tapssal köszöntötte a közönség a magyar művészek produkcióját! De még ennél is pontosabban volt mérhető a siker, ha valaki előadás közben figyelte a nézőtér reagálását: Ajtay Andor Poloniusa nyíltszíni tapsot kapott; Hamlet Hecuba-monológja után szinte önkéntelenül szakadt fel a taps a nézőtéren: Gábor Miklós bravúros beszédtechnikáját, versmondásának szilaj lendületét és mély belső fájdalmát jutalmazták.

Gábor Miklós sikere különben is rendkívüli. Szerda este azonban egészen magával sodorta a közönséget a "szerepek szerepében". Pedig nem volt könnyű dolga. A moszkvai közönség, ez a színházhoz értő, mélységesen érzékeny publikum nagyszerű Hamletekre emlékezhet vissza. Látta Olivier Hamletjét és igen büszkék két nagy szovjet Hamlet megformálására: Szmoktunovszkijéra, amit mi is ismerünk Grigorij Kozincev megfilmesítéséből, és egy újabb, azóta káprázatos sikert aratott szovjet Hamletéra, a fiatal E. Marcevics ideges és modern dán királyfijára, amit nemrég a Majakovszkij Színházban mutattak be.

[...]

Büszkék vagyunk mi itt és most Moszkvában: színháziak és nem színháziak egyaránt. Beigazolódott, hogy a magyar színházi kultúra, tehetséges színészeink és jelentős produkcióink "exportképesek", és megállják a helyüket a világban. Nem kell félnünk a nyelvi akadályoktól, mert a tehetség és a költészet áthidalja.

Ophelia és Hamlet a szovjet kulturális miniszterhelyettessel

(Csak zárójelben evezek egy picit magán-vizekre: Vass Éva pillantása mindent elárul...)

Amúgy a Kreml Színház éppen ilyen vendégjátétékokra remekül felkészült technikailag már akkor is, ugyanis minden ülőhelyen fülhallgatóval lehetett követni az élőben fordító szinkrontolmácsot. Bár a Hamlet éppen az a darab, ahol erre nincs mindenkinek szüksége - MGP is írta ebben a cikkben, hogy érdekes volt látni, ahogy a játékba belemelegedve a nézők egymás után teszik le a fejhallgatót...

És még két mondat a Népszabadság 1966. június 1-jei számából MGP-től:

A Koldusopera előadása ismét Gábor Miklós személyes sikerét hozta. Bizonyos, hogy az ő nevét Moszkvában olyan különös tisztelettel emlegetik ezentúl, ahogy nálunk a Royal Shakespeare Company vendégjátéka óta Paul Scofildét.

Legközelebb a Film Színház Muzsika tudósításába olvasunk bele, majd Gábor Miklós egyik könyvébe is, hogy ő maga hogyan élte meg ezeket a napokat.

Már régen ajánlottam a Hamlet-videosorozatot, azt hiszem, ezt a monológot még nem láttuk itt a blogban: