Híres emberek emléke az idők folyamán tárgyiasulva is testet ölt. 2011 tavaszán blogom beköszöntőjében Gábor Miklós lábnyomának fényképével hívtam az érdeklődőket, hogy induljunk el együtt a nagy művész nyomában. Azóta megmutattam zalaegerszegi szülőházán elhelyezett portrédomborműves emléktábláját. A közelmúltban virtuális látogatást tettünk sírjánál a Farkasréti temetőben, ami nemcsak ott nyugvó hamvai okán az emlékét legközvetlenebbül őrző hely, hanem művészi sírköve révén is. Nem írtam még budapesti lakóházáról, amit a későbbiekben egy külön posztban fogok megtenni, ma csak a homlokzatán elhelyezett emléktáblát mutatom meg:
 |
| Budapest, Katona József utca 27. |
Ez nem egyedi tábla, legalább is abban az értelemben, hogy a fővárosban a színművészek emlékhelyeit általában ebben a Stremeny Géza által tervezett nemesen egyszerű vonalú, kifejező formában örökítik meg.
A közelmúltban Gábor Miklósnak még két "tárgyiasult" emlékére bukkantam. Egyik sem friss, ám eddig nem tudtam róluk. Mint majd kiderül, szerintem ez a két dolog nem mindenben méltó hozzá...
Az első ilyen emlék kézlenyomata és aláírása, együtt feleségével és alkotótársával, Vass Évával. 1995. március 17-én örökítette meg magát imigyen a két művész az utókornak Budapesten, az Erzsébet körút és a Király utca sarkán található Pizza Hut gyorsétteremben. Ezen a helyen George F. Hemingway, magyar származású amerikai üzletember alapítványa hozta létre a Csillagok Falát, itt került sor az eseményre. 2003-ban az akkor már körülbelül félszáz magyar színművész emlékét megörökítő fal átkerült az Uránia Filmszínházba. Az ember azt gondolná, hogy ez jó döntés volt, ott lehet igazán remek helye ennek. Személyesen ugyan még nem láttam, de egy barátnőm fia lefényképezte az emlékfal számomra legfontosabb részét. Tőle tudom, hogy egy földszinti folyosón, amely ráadásul a mosdókhoz vezet, elfeledve, és nem csak képletesen, hanem a valóságban is ott porosodik a Csillagok Fala. Az Uránia internetes honlapján sem mutatják meg és reklámozzák, pedig szerintem egy ilyen kaliberű és profilú intézménynek külön-külön is dokumentálnia kellene az emlékfal minden egyes művészét és gondoskodnia illene arról, hogy a betérő látogatók közvetlenül tudomást szerezhessenek róla. Ehhez képest még a kedves alkalmi fényképész, akinek itt köszönöm meg segítségét, sem tudott a Csillagok Faláról, pedig ő jócskán megfordul az Urániában. A mozi honlapján csak a "Sajtószemle" rovatba rejtve lehetett rábukkanni az információra, de csak arra, hogy 2003-ban ide került. Ám hogy megvan-e még, azt nem lehet megtalálni az oldalon. Mondjuk, ezen már nem is csodálkozom, amióta megtudtam, hogy milyen méltatlan helyre dugták...
Frissítés: azóta magam is jártam az Urániában, és valóban szomorú ezeknek a kéznyomatoknak a sorsa...
A második, általam nemrég felfedezett tárgyiasult emlék egy portrédombormű az új Nemzeti Színház bejáratánál elhelyezett domborművek sorában. Valamennyit Marton László készítette 2002-ben. Én Marton László alkotásait mindig nagyra értékeltem, kifejezetten szerettem és szeretem, de hősiesen bevallom, hogy nemcsak Gábor Miklósról készített domborműve nem tetszik, hanem a többi 13 színészé sem...
 |
| Forrás: szoborlap.hu |
Gábor Miklós fiatalon, 1945 és 1954 között, majd színpadi pályájának eléggé a végén, 1984 és 1991 között volt a Nemzeti Színház tagja. A dombormű ugyanakkor Rómeóként ábrázolja, ezt a szerepet pedig már a Madách Színházban játszotta el. Elég megnézni az alábbi fényképet: a besütött haj, a jelmez nyakfodra és gombjai egyértelműen bizonyítják a dombormű kiindulási pontját:
Tehát már rögtön az elején van egy
tartalmi átgondolatlanság a domborműben. Plusz szerintem egy kis
"pikantéria" is, mert Gábor Miklós 1954-ben szinte úgy menekült át a számára fojtogatóvá vált Nemzeti-beli légkörből a Madáchba, ahol első szerepe éppen Rómeó volt...
Megszemlélve újra Marton László alkotását (a képre kattintva kinagyítható), ez egyrészt nem egy 35 éves férfi portréja, pedig Gábor Miklós annyi volt Rómeó eljátszásakor, ha már ezt vette a szobrász – tévesen – alapul. Másrészt szerintem a fejforma arányai sem jók; sőt, ha nem tudnám, hogy kit ábrázol, talán fel sem ismerném. Pedig egy ilyen céllal elhelyezett dombormű-ciklusnál biztosan cél volt a hasonlóság, ha nem is külsődleges, fényképszerű értelemben.
Gyanítom, roham-munka lehetett ennek a színészportré-sorozatnak a megalkotása, hogy készen legyen a Nemzeti Színház 2002-es megnyitójára. Kár érte...
