2012. április 28., szombat

Olvasóbarát?

Ez a kis írás most nem kifejezetten Gábor Miklósról szól, viszont olyan tapasztalatokat mond el, amelyeket az ő pályája kutatása közben szereztem.

Szerencsére könyvtárunk, a nagykanizsai Halis István Városi Könyvtár nagyon jó könyv- és folyóirat-állománnyal rendelkezik. De nincsenek meg a régi, 1957 előtti színházi újságok. Viszont kezdtek nekem nagyon hiányozni, miután Gábor Miklós pályájának ez a része, különösen a legeleje, még a 30-as évek végétől, illetve 1945-től 1957-ig meglehetősen feldolgozatlan.
Ezért mintegy próba-szerűen felruccantam Budapestre a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárba, majd a következő héten nemzeti könyvtárunkba, az Országos Széchényi Könyvtárba, miután a Szabó Ervin-ben sem teljes az anyag.

Természetesen mindkét könyvtárban jártam már különböző összejöveteleken, értekezleteken. Ám most olvasóként érkeztem, és mondhatom, nagyon kíváncsi voltam, hogy ebben a minőségben milyen az élet ezekben a nagykönyvtárakban.

Sok pozitív tapasztalatot szereztem. Mindkét könyvtárban, hatalmas állományuk ellenére alig tíz percen belül megkaptam a kért folyóiratokat, és ez nagyon nagy dolog. Mindkét könyvtárban az az igazi könyvtári légkör vett körül, amit én annyira hiányolok a mi kanizsai könyvtárunknál. Talán egy kicsit túlzottnak találtam a biztonsági megoldásokat: bemenni mindkét könyvtárba csak a kézben tartott olvasójeggyel lehet, annak vonalkódját kell használni a beléptető kapunál. Mindkét könyvtárban ezen a fontos ponton biztonsági őrök állnak és tényleg ugrásra készen kísérik figyelemmel a forgalmat. A Széchényi Könyvtárban a saját jegyzeteimet, tollat, stb. csak egy átlátszó műanyag szatyorban vihettem be az olvasói terekbe. Van még más apróbb előírás, ezeket most nem részletezem. De végül is nem zavaróak és az ember különösen könyvtáros fejjel megérti, hogy szükség lehet rájuk.

Amiért egyáltalán szót ejtek ezekről a dolgokról, az most következik. Ugyanis mindkét könyvtárban csak pénzért szabad a magammal vitt digitális fényképezőgéppel vaku nélkül felvételeket készíteni. Ez az összeg a Szabó Ervin Könyvtárban napi 700 Ft, míg a Széchényi Könyvtárban 1300 Ft, amiért egy alkalommal maximum 40 felvételt készíthetek.

Be kell vallanom, ez a rendelkezés erősen felháborított.
Ugyanis:
Nem használom a könyvtár berendezéseit. Nem fogyasztok vele papírt, festéket, a fénymásoló működéséhez szükséges energiát és nem is amortizálom ezeket a berendezéseket. Nem veszem hozzá igénybe könyvtári dolgozó munkaidejét, munkaerejét. Saját készüléket használok, saját energiával. A fényképezéssel egyúttal kímélem is a dokumentumot, mert nem kell azt kifeszített gerinccel rászorítani a fénymásolóra. Ez nem is tett volna jót azoknak a régi újságoknak, amiket olvastam. Sőt, ha én könyvtáros vagyok, nem is engedélyeztem volna a sérült, törékennyé vált újságoldalakról fénymásolat készítését.
Ha már beiratkozott olvasóként külön nem kell fizetni a folyóiratok kikéréséért, akkor teljesen mindegy, hogy csak olvasom-e őket és közben jegyzetelek, vagy a szükséges oldalaknál elkattintok néhány képet. Én fényképezni ugyanis jegyzetelés helyett szoktam, sokkal gyorsabb és hitelesebb, mint ha órák hosszat írogatok. Főleg, ha az ember vidékről csak az ilyen kutatás kedvéért utazik fel szép fővárosunkba, akkor ez nagyon megdrágítja az ott-létet, hiszen a közlekedés sem olcsó. Olyan minőségű képeket úgysem tud az ember saját fényképezéssel csinálni, amiket például egy kiadványban fel tudna használni illusztrációként. Ráadásul ez az intézkedés a könyvtár szempontjából sem jó, mert sokszoros ideig veszem igénybe a folyóiratokat és tovább foglalok olvasótermi ülőhelyet.
Természetesen más lenne a helyzet, ha muzeális értékű dokumentumról lenne szó, mondjuk egy Liszt-kéziratról.  Bár azt hiszem, sima olvasójegyre azt meg sem kaphatnám, csak ha igazolt kutató lennék, és ez így van jól. Nyilván határtalan felelősség ilyen nemzeti kincseket őrizni és közben kutatásra is hozzáférhetővé tenni. De egy, a XX. század közepén megjelent hetilap esetében nem igazán látom be ennek az intézkedésnek a jogosultságát.                                                 
Mindezek miatt szerintem ha van nem-olvasóbarát rendelkezés, hát ez alaposan az. Könyvtárosként annak idején én is átéltem, és azóta is tudomásom van a kulturális költségvetés folyamatos és egyre drasztikusabb csökkentéséről, tudom, hogy a könyvtáraknak bevételeket kell produkálniuk. Ám ilyesmiért pénzt kérni, ez egyszerűen abszurd. Ilyen alapon kérhetnének térítési díjat azért is, ha jegyzetelni merészelek...

De hogy ne ilyen felháborodott szájízzel fejezzem be, itt van az, amit a Film Színház Irodalom című hetilap 1940. 10. számában találtam. Egyed Zoltán, a lap főszerkesztője írt hosszú cikket a színművészeti akadémisták Aranyasszony című vizsgaelőadásáról.
Szerencsére az ilyen adatok, mondatok megtalálása, majd később a mozaikkockák összeállása az előbb ecsetelt intézkedés ellenére is visszaadja az embernek a kutatás, felfedezés örömét:
Gábor Miklós Péter legény szerepében tűnt fel. Az ember szinte fel sem tételezné azt a nyugalmat, magabiztosságot és öntudatot, amelyet például ez a fiatal drámai hősjelölt tanúsított. Tehetséges.

Szerintem ez lehet az első kritika, ami Gábor Miklósról megjelent. Még nem volt egészen huszonegy éves...


2012. április 23., hétfő

"Hollóul" 2.

A közelmúltban tettem fel Gábor Miklós előadásában Edgar Poe: A Holló című nagy versét. Mivel már az ókori rómaiak tudták, hogy a változatosság gyönyörködtet, itt van a vers egy másik felvétele.

A Holló szinte már része a magyar irodalomtörténetnek: több költőnk is lefordította, s valamennyi a műfordítás páratlan remeke. Első alkalommal Babits Mihály magyarításában hallottuk itt a blogon, most Szász Károlyé következik. Csak azt az egyet sajnálom, hogy Tóth Árpád fordítását eddig még nem találtam meg Gábor Miklós előadásában, pedig nekem az a legkedvesebb. Ez részemről nem értékítélet, csupán gyerekkoromban ebben a változatban ismertem meg először és ezért is szeretném hallani Gábor Miklóstól. De talán még előjön valahonnan...

S hogy miért "Hollóul" a cím? Megírtam a múltkori posztban, de az is elég, ha csak meghallgatjuk ezt a felvételt:

2012. április 19., csütörtök

Vers Gábor Miklós-hoz, -ról

Nem túl régen megmutattam Gábor Miklós szülőházát, homlokzatán 2002-ben felavatott emléktáblájával, amelyen Mészöly Dezső verssorai olvashatók.
A Prince of Hungary című vers természetesen a Hamletre utal, amelynek eredeti címe: Hamlet, prince of Denmark. Egy angol színikritikus nevezte Magyarország hercegének  Gábor Miklóst és alakítását Laurence Olivier Hamletje mellé sorolta.

Erről jutott eszembe, hogy erről a korszakos alakításról született egy másik vers is, ám az még jóval korábban, 1963-ban, a Hamlet 100. előadása kapcsán. Mezei András (19302008)  írta Gábor Miklósnak ajánlva.
Címe: Szólj a világról.
Itt van az eredeti újságoldal Féner Tamás fotójával:

Film Színház Muzsika 1963. 7.


Mostani fejjel újraolvasva, bizony csodálkozom: 1963-ban biztosan kellett hozzá bátorság leírni, illetve kinyomtatni a verset különösen ezt a két sorát:

                    Szellem, szólj a világról, nyughat-e benne a lélek,
                kell-e feledni már, avagy élnek a gyilkosaid még?!

Az előző sorokban megidézi a krematóriumokat, majd később az égre mérgezetthegyű kardként sebeket karcoló rakéták-at. Ám szerintem ez a vers – mint ahogyan maga az előadás többről is szólt: nyilvánvalóan 56/58-ról is, ennyire közel a forradalomhoz és a példátlan megtorláshoz.



Egyelőre ezt a két verset ismerem, amelyet Gábor Miklós –hoz, illetve ról írtak, nem tudom, van-e több olyan szépirodalmi alkotás, amelyet ő ihletett...

2012. április 12., csütörtök

Itt a tárcám!

Hol a tárcám? – kiált fel Hamlet, miután találkozott apja szellemével és megtudta tőle, hogy igaz volt a sejtése, Claudius a gyilkos (ó, az én próféta lelkem!), majd megesküdött, hogy bosszút áll.
Hol a tárcám – leírom, hadd írom le,
Hogy ember úgy mosolyghat s gaz lehet;
Legalább a dán király bizonnyal az. [Ír]
No bátya, itt vagy. Most a jelszavam:
És az: "Isten veled. Eszedbe jussak,"
Esküm van arra már. 
(Hamlet 1. felvonás 5. szín. Ford.: Arany János)

Közben előveszi a derekára csatolt tokból korabeli laptopját, és – meglehetős érzelmi felindultságban – bevési a mondottakat. ÍME:



(A szóban forgó rész 5 perc 42 másodpercnél kezdődik, maga a monológ pedig 4 perc 40 körül)

Nos, a "hol a tárcám?" kérdésre meg tudom mutatni a választ: ITT VAN! méghozzá az én kezemben :)


A március 20-i győri Gábor Miklós-emlékesten a terembe belépve szinte a lélegzetem is elállt (szó bennszakad, hang fennakad, lehellet megszegik – hogy a Hamlet zseniális fordítójának egy versét idézzem), amikor megláttam a Hamlet-jelmezt. Közelebbről megszemlélve Szigethy Gábor hívta fel a figyelmemet a derekára kötött övre, s az övtartóban a tárcára. Ki is vehettem, kezemben tarthattam, s kiderült, valójában egy kicsike palatábla a hozzá kötözött ceruzával. Hogy az előbb korabeli laptopnak neveztem, csak szeretetből tettem :) Ha alaposabban megnézzük, a sok kopás mutatja, hogy Gábor Miklós tényleg használta ebben a jelenetben, tehát nem egy tartalék-példány, ami a sorára várt, ha tönkremegy az első. Így a kezemben tartani nagyon különleges pillanat volt számomra... 

Hamarosan magáról a Hamlet-jelmezről és tervezőjéről írok.

2012. április 7., szombat

Gábor Miklós szülőháza

Ma kilencvenhárom éve, 1919. április 7-én született Gábor Miklós. Születésnapja nekem azt is jelenti, hogy kis blogomnak is évfordulója van, hiszen tavaly ehhez a dátumhoz igazodva indítottam, így a blog első születésnapját ünnepelheti.

Az alkalom indokolja, hogy végre megmutassam Gábor Miklós szülőházát:

Zalaegerszeg, Ady Endre utca 9.


Aki nem ismerős a zalai megyeszékhelyen, itt van egy kis térkép, zöld nyíl jelöli a pontos helyet:




Egyébként nagyon könnyen megtalálható: a város közepén, az Arany Bárány oldalában a templomnak hátat fordítva induljunk el, majd forduljunk balra: a keresztutca szemben levő oldalán hamarosan meg is pillanthatjuk a házat.


Itt született Gábor Miklós 1919. április 7-én. Édesapja, Gábor Béla 26, édesanyja, Czukelter Ilona 21 éves volt. Amúgy elég bizonytalan idők járhattak akkor, alig két héttel a Tanácsköztársaság kikiáltása után. Láttam az egerszegi Megyei Levéltárban Gábor Miklós születésének anyakönyvi beírását innét tudom szülei életkorát , a következő rubrikába egy vöröskatona kislányának születését jegyezték be...
Csak érdekesség, hogy 1919-ben az én 4 éves anyukám az Ady, akkoriban Wlassicsnak nevezett utcával párhuzamos Síp utcában lakott, talán az elkövetkező öt évben gyerekként látták is egymást...

Gábor Béla tehát mozitulajdonos volt erről már írtam itt egy több részes sorozatot. 1926 körül a család Székesfehérvárra költözött, ám a családfő egerszegi moziját nem adta fel.

Gábor Miklós 1983-ban visszatért szülővárosába: Ruszt József rendezésében az újonnan alapított zalaegerszegi színház állandó épületének megnyitó előadásán Lucifer szerepét játszotta Az ember tragédiájában. 198284 között a színház művészeti tanácsadója is volt.
A szülőházán elhelyezett emléktábla domborműve ebben a  szerepében, legendássá vált modern, puhakalapos Luciferként örökítette meg:



A dombormű alatt Mészöly Dezső verssorai olvashatók:


MÉSZÖLY DEZSŐ: "PRINCE OF HUNGARY"


                              Gondolatok "halványra betegítők"
                                Áldását-átkát hordoztad fejedben.
                                Balsorsnak "nyűgét s nyilait" veretlen,
                                Oly némán tűrted a végső menetben:
                                Riadtan kérdjük egymástól mi élők,
                                Miféle kór, milyen kivédhetetlen,
                                Irgalmatlan csapás ütött le végül?
                                Köd ül reánk – "festett ég" sose kékül
                                Leng gyászos szuffitánk a szín felett...
                                Ó, magyar Hamlet, "Prince of Hungary",
                                Sötét a roppant színpad nélküled!

Béres János alkotását 2002-ben avatták fel. Végezetül íme egy kép az eseményről - ami voltaképpen két fénykép egymás mellé másolva. Az elsőn Gábor Miklós özvegye, Vass Éva és Mészöly Dezső látható. A másodikon a leleplezés aktusát Zalaegerszeg akkori polgármestere, Gyimesi Endre végzi :

Forrás: Zalai Hírlap archívum

2012. április 2., hétfő

"Hollóul"

Egy kissé elborítottak múltkori utazásom utómunkálatai, beleértve a mintegy 400 ott készített fénykép felcímkézését, így némi késésben vagyok Gábor Miklós-blogommal. Pedig van mondanivalóm...

Addig is, amíg nem kerülök egyenesbe, hallgassuk meg a versmondó Gábor Miklóst. Edgar Allan Poe: A Holló című verse (most Babits Mihály fordításában) páratlan élmény az ő előadásában. Azt hiszem, e felvétel kapcsán értettem meg igazán Gábor Miklós megjegyzését (kifakadását?) egyik könyvében. Arról írt már a Hamlet premierje után, valamikor a 60-as évek derekán, hogy újra beszédtanárhoz jár, mert színtelen dörmögése, az ő szép hangja annyira megbénítja, hogy az a kifejezés rovására megy.
Amikor először olvastam ezt, meglehetősen csodálkoztam, kissé nehezteltem is rá, hogy mi baja lehet azzal a tényleg csodálatos orgánummal, amit a természettől kapott (és persze nyilván meg is dolgozott érte); örüljön neki, hogy ilyenje van, a színészek közül is kevesen dicsekedhetnek hasonló adottsággal. Aztán a tapasztalatlan "rajongó" felett telnek az évek, és egyszer csak szembesül egy ilyen hangfelvétellel, mint ez, ami most mindjárt következik és ami egy pillanat alatt megvilágítja Gábor Miklós (azért persze sarkítottan fogalmazott) mondatának a lényegét.

Meghallgatása meg fogja magyarázni azt is, hogy e kis írásnak miért adtam azt a címet, amit adtam, s ami egyébként nem a saját leleményem, hanem egy kedves virtuális ismerősöm pompás egyszavas definíciója erre a versmondásra – ezért is van idézőjelben. Persze azért az sem árt meg e hangfelvételnek (se), hogy Gábor Miklós milyen beszédhangot kapott a természettől...