2011. július 29., péntek

Gábor Miklós és Törőcsik Mari együtt a színpadon

Ha ezt a két nevet hallottam együtt, hogy "Törőcsik Mari és Gábor Miklós", akkor eddig Herskó János filmje, az N. N. a halál angyala jutott eszembe, no és esetleg a Kard és kocka, de színházi előadás nem. Ők ketten különböző színházaknál voltak szerződésben egy olyan színházi világban, ahol legalább is a fővárosban a társulatok eléggé megbonthatatlanok voltak. Ha mondjuk az 1960-as években jelentős művész máshova szerződött – mint például Váradi Hédi a Madáchból a Nemzetibe , az meglehetősen nagy port vert fel. Akkoriban inkább csak büntetésből volt példa ilyesmire, mint amikor Sinkovits Imrét száműzték a Nemzetiből a József Attila Színházba. Ritkák voltak a vendégszereplések is. Újra gyerekkori emlékem, hogy mekkora szenzáció volt, amikor Törőcsik Mari a Nemzeti Színház tagjaként egy bájos vígjáték, a Potyautas főszerepében a József Attila Színházban lépett fel.

Így azt hittem, hogy Törőcsik Mari és Gábor Miklós színházban nem is került össze azokban az időkben. Meglepődtem, amikor előkerült, hogy de igen, 1959-ben együtt játszottak Tenessee Williams: Hosszú búcsú című egyfelvonásosában. A Bartók teremben került színre a darab, annyiban inkább Madách-os produkció volt, hogy Ádám Ottó rendezte. A régi kritikát olvasgatva nagyszerű előadás lehetett, de valószínűleg azért nem maradt meg jobban a köztudatban, mert azoknak a színházi estéknek az igazi szenzációja a vele egy műsorban színre került Ők tudják, mi a szerelem című Hubay Miklós-egyfelvonásos volt. A Hector Berliozról szóló darabban legendássá vált alakítást nyújtott Tolnay Klári és Sinkovits Imre. Akkor még jócskán hozzá kellett öregedniük szerepeik életkorához, ám harminc év múlva Ádám Ottó a televízióban is megrendezte a két művésszel a darabot. Ez a változat szerencsére megmaradt, a közelmúltban, Hubay Miklós halálakor le is vetítette a televízió én meg fel is vettem magamnak :)

De térjünk vissza a másik egyfelvonásoshoz, a Hosszú búcsú-hoz.
A Film Színház Muzsika kritikusa, Illés Jenő, miután hosszan dicsérte a Hubay-darabot, a rendezést és a főszereplőket, így folytatja a lap 1959. évi 50. számában:
Tennessee Williams műve, a Hosszú búcsú nem kisebb rendezői-színészi feladat. A drámai tétel: egy család, egy világ, egy társadalom széthullása. Ádám Ottó itt is mestere a lélekrajznak, színpad és a figurák tökéletes együttjátszásával teremti meg a mű különös színpadi életét.
A kritkus szerint Williams darabja inkább széljegyzet egy drámához, vagy egy nagy dráma summázata, benne az író a múlt és jelen keverésével különös koncentrációt hoz létre.
Vergődő emberek Tennessee Williams hősei, akik élnek, járják a maguk útját, egyszercsak feltör belőlük a kétségbeesés, mint Myrából, aki ledobja magát a pamlagra és elsiratja egész életét. Csehovi hangulat ez, az író beleborzong az emberi értékek pusztulásába.
A színészi játékról sajnos keveset ír, de valószínűleg csak helyhiány miatt:
A színészek játéka ehhez mérhetően finom volt, gazdagon árnyalt. Gábor Miklós, Törőcsik Mari, Gobbi Hilda, Horváth Tivadar és Sztankai [sic] István a belső történések kifejezésében remekelt.

Végül íme egy ritka trió a színpadon: Gábor Miklós Törőcsik Marival és Sztankay Istvánnal:

2011. július 22., péntek

Itt volt Gábor Miklós gimnazista

A közelmúltban Székesfehérváron jártam. Bár kicsit kiesett a látnivalók sorából, megkerestem az Ady utca 17. szám alatt azt a régi iskolaépületet, ahová Gábor Miklós gimnáziumba járt.
Íme, itt van:


Akkor Ybl Miklós m. kir. Főreálgimnázium volt a neve, ma egy mezőgazdasági szakiskola működik benne. Egy kicsit elüldögéltem az első világháború diák-áldozatainak nevét megörökítő emlékműnél, amit 1928-ban avattak fel az iskola előtt s amit Gábor Miklós is láthatott nap nap után. A táblán lévő neveket  később kiegészítették a második világháborúban áldozattá váló diákokkal. Mint Gábor Miklós egy televízióműsorban elmesélte, köztük van az egyik jó barátja, akivel egyszer emlékezetes balatoni sátorozást csaptak... Sajnos, a műsort pillanatnyilag nem tudom visszanézni, így nem tudom, kiről lehet szó, de ha sikerül kideríteni, megírom.


Mint tudjuk, Gábor Miklós 1919. április 7-én született Zalaegerszegen, apja mozitulajdonos volt. Bár az apa egerszegi moziját is megtartotta, a család 1925 körül Székesfehérvárra költözött. Ott édesapjának két mozija is lett, ezekről majd később írok.

Gábor Miklós gimnáziumi tanulmányait az 1929/30-as tanévben kezdte ebben az épületben és 1938-ban ugyanitt érettségizett. Beszélt néhány interjúban diákéveiről. Vámos Miklós: Lehetetlen? című televíziós műsorában elsősorban a humoros oldalát emelte ki, amikor beszámolt barátairól és történelem érettségijéről.
Gergely Anna 1995-ben beszélgetett vele székesfehérvári éveiről, az interjú a Pannon Tükör című folyóirat 2003. 3. számában jelent meg, itt szintén sok érdekes információt olvashatunk.
Ebben a beszélgetésben és Vámos Miklósnak is elmesélte, hogy bizony főleg az első években sokat "lógott" és csak azzal foglalkozott, azzal viszont nagyon intenzíven, ami igazán érdekelte. Hetedikes korában matematikából meg is buktatták félévkor, amit aztán év végére kijavított. De ezeket a dolgokat elnézték neki az iskolában, mert már ott látszott, hogy vagy író, vagy színész, vagy képzőművész lesz.

Elmondása szerint két tanára volt rá nagy hatással: György Oszkár és Varga Gábor.

György Oszkár (18821944) költő, műfordító. Önálló verseskötetei mellett francia költőket, Verlaine-t, Baudelaire-t fordított, ő ültette át magyarra elsőként A romlás virágai-t. Gábor Miklóst a felső négy osztályban francia nyelvre tanította. Úgy megszerettette velem a franciát, vagy olyan mélyen hatott rám, hogy az olvasás ma sem okoz gondot. Még Proust-tot is olvastam eredetiben, némi kis szótárazás segítségével nyilatkozta Gábor Miklós Gergely Annának. Tanára meghívta a lakására is, erről így mesélt Gábor Miklós:
Rengeteg könyvük volt. Láttam neki dedikált, első kiadású köteteket is. Természetesnek találtam ezt, hiszen ő maga is írt a Nyugatba. [...] Úgy emlékszem rá, mint egy nagyon komoly, zárkózott emberre, aki legalábbis engem teljesen felnőttként kezelt. A novelláimat olyan komolyan elemezte, olyan komolyan mondta el a véleményét, hogy én nagyon megtisztelve éreztem magam. [...] Nem csak műveltségük tűnt ki, hanem a stílus volt más, mint Fehérváron, vagy a családom baráti körében. Náluk kóstoltam bele először az intellektuális-művész légkörbe.
György Oszkár Auschwitzban pusztult el, egykori iskoláján emléktábla idézi alakját:


A másik tanár, Varga Gábor pedig az osztályfőnöke és történelemtanára volt. Alakja bennem úgy maradt meg emlékezett Gábor Miklós 1995-ben , mint aki elég szigorú osztályfőnök volt egy pár évig. Idős tanára megnézte színpadon 1947-ben egy Shaw-darabban, ami valószínűleg a Szerelmi házasság lehetett, esetleg a Tanner John házassága, amelyben Gábor Miklós akkor még Octavius Robinsont alakította. Bejött az öltözőmbe, öreg református tanár. Meglátogatott. [...] Valami nagyon becsületes, tisztességes ember emlékét őrzöm, akit gondolatban most is tisztelek. Akkor is tiszteltem.

Az iskolai évkönyvek megőrizték, hogy Gábor Miklós kitűnően vívott. Az 1931/32-es tanévben a reáliskolások kétszer is győzelmet arattak a ciszterci gimnazisták és a kereskedelmisták csapata felett. Ennek a csapatnak a tagja volt Gábor Miklós, aki a vívás mellett még teniszezni is nagyon szeretett a gimnáziumban. Ezeket az adatokat Gergely Anna, a Pannon Tükör-beli interjú készítője nyomozta ki.

Az iskolai élet bizonyos szempontból szigorú lehetett, de Gábor Miklós ebből a szempontból kiváltságos helyzetben volt, amiről így mesélt:
A szigor alig enyhült: engedélyt kellett kérni az iskolától, ha a diákok moziba akartak menni. Először is kötelező volt a sapkát hordani, a reáliskola simléderes sapkáját, anélkül nem lehetett kilépni az utcára. Azért, hogy messziről fel lehessen ismerni, ki a reálista, ki a gimnazista, stb. Nekem szerencsém volt, mert amikor kérdeztek, mindig azt mondtam, hogy megyek az apámhoz, vagy az anyámhoz. Így aztán nekem elnézték, hogy én akkor megyek a moziba, amikor akarok, de szigorúan ellenőrizték, valóban ott kötöttem-e ki?

Székesfehérváron megpróbáltam kinyomozni, hol voltak Gábor Béla mozijai. Ezen a téren még vannak ellentmondások, de majd megpróbálom őket tisztázni, hogy erről a témáról is beszámolhassak.

2011. július 16., szombat

Figaro házassága - újra

Május 26-án referáltam a Madách Színház 1958-as Figaro házassága előadásáról. Az akkori Film Színház Muzsikában Demeter Imre egy kissé elmarasztalta a produkciót; nem a szereplőket, hanem Vámos László rendező koncepcióját, ami azért kihatott a szerepértelmezésekre is. Szerinte Vámos a tónust olykor kesernyésre, máskor érzelgősre, líraira hangolta, mintha megfeledkezett volna arról, hogy a darab végig a commedia dell"arte stílusában mond komoly és magvas dolgokat is.

Az Élet és Irodalom kritikusa, Bogáti Péter mintha egy másik előadást látott volna. Szellemes kritikáját Beaumarchais úrhoz szóló fiktív levél formájában írta meg az ÉS 1958. 39. számában.

Bogáti dicséri a díszletet, amelyet Demeter Imre elmarasztalt. Bogáti szerint Jánosa Lajos monumentálisan ható, mégis könnyed, levegős keretbe foglalta a színpadot, mindössze az erősen lejtősre döntött alap alkalmazása kelt némi illetlen aggodalmat, hogy egyszer egy lendületesebben mozgó színész a nézők közé pottyanhat. Viszont Demeter szerint már a színpadkép is a rendezői tévedést bizonyítja...


A díszletterv

Bogáti így referál tovább Beaumarchais úrnak:
Ebben a szerencsés keretben zajlik a játék. Zajlik, mert a jelenetek gyors tempóban kergetik egymást, vidáman, harsányan, kevés lélegzetvételnyi időt hagyva a művészeknek és magával ragadva a nézőket is. Sovány elismerés volna azonban a rendezőnek, Vámos Lászlónak, ha csupán ennyit dicsérnénk a munkájában. Hiszen Ön, M. Beaumarchais, nemcsak  mulattatni akart, hanem komisz igazságokat is vastagon odadörgölt parókás, selyemnadrágos közönségének s fölényes öngúnnyal alkalmazta a cselvígjáték képtelen trükkjeit is. Vámos László mindkettőre ügyelt: tudja, mikor kell komolyra fordítani a szót a színpadon  és tudja, mikor nem szabad komolyan venni a komolyságot.

Ugyanerről Demeter Imre így vélekedett: Az előadás mulattatott, de nem volt elég szellemes, nevettetett, mégsem volt eléggé humoros.

A színészi játékra rátérve Bogáti kifejti, hogy korábban a Madách Színház előadásait az jellemezte, hogy néhány kiemelkedő nagy alakítás mellett messze elmaradtak a többiek. Gorkij Nyaralók-jának esetében ez a jelenség már erősen eltűnőben volt és a Figaro előadása is ezt mutatja.
A jó együttesen belül kétségtelenül Gábor Miklósé a pálma [...] Könnyed és francia, mint szerzője, spanyolosan indulatos és tüzes, s végül keserűen-kegyetlenül okos, mintha Voltaire előszobájában nyitogatta volna az ajtót.
Ha valaki nem ér rá visszaolvasni a Film Színház Muzsika-beli kritikát, itt van Demeter Imre véleményének summázata: Gábor Miklós humora nem szárnyal, figurája nem elég bővérűen komédiázó. Figaro nem ilyen mértéktartó, komoly úriember. 

Ez a különbség a két kritikus között fellelhető a többi szereplő megítélésében is. Demeter Imre szerint Vass Évát nem hagyták szabadon komédiázni, míg Bogáti úgy látta, hogy Gábor Figarója után mindjárt Vass Éva megjátszott kamaszodás nélkül is igazi kamasz Cherubinja következik. Bájos, szeleburdi apród és felelőtlen, mint a kor, amelynek része és a kor, amelynek részese, fiók-Almavivája.

Figaro menyasszonyát, Zsuzsit Gombos Katalin keltette életre. Az ő játékát is homlokegyenest ellenkezően ítélte meg a két kritikus:
Demeter Imre: Gombos Kati csábosan szép és igézetes. [...] ügyesen, gyakorlottan játszik, de sokszor azt éreztük, hogy csak játszik.
Bogáti Péter: Ami pedig Zsuzsit illeti ne vegye rossz néven Uram, s kétszáz esztendő távlatából talán Ön is elfogultság nélkül szemléli művét nos az ő szerepével bőkezűen, de karakterével kissé mostohán bánt, s így  bizonyára hálás lenne ha látná, hogy Gombos Katalin mennyit adott hozzá a magáéból, tehetségéből, temperamentumából.

Demeter Imre úgy látta, hogy az igazi stílust Tolnay Klári és Uray Tivadar képviselték a grófné és Almaviva gróf szerepében.
Bogáti pedig éppen velük kapcsolatban elég kétértelműen fogalmaz: A grófnét és Almaviva grófot két olyan művész kelti életre, akik már elnyerték hogy több hódolat mint bírálat illesse őket. Olyankor is, mint ezúttal, amikor néhány gesztusuk is elegendő a siker biztosítására.


Ezek után arra tényleg kíváncsi lennék, hogy mindkét kritikus a premier alapján írta-e beszámolóját, vagy Bogáti Péter egy következő előadást láthatott, ahol mondjuk a premier-láztól mentesen, lazábban játszottak a szereplők? bár ezt már nyilván soha nem fogom megtudni.  És egyáltalán: akkor az ember most higgyen a kritikának vagy ne?

2011. július 8., péntek

Pirosbetűs hétköznapok - újra

Nem egészen egy hónappal ezelőtt meséltem a Pirosbetűs hétköznapok című, 1962-ben bemutatott filmről, amely magyar-csehszlovák koprodukcióban készült Jana Breichova, Gábor Miklós és Ruttkai Éva főszereplésével. Mint írtam, a filmet a szereplők mellett is – nagy nevek fémjelezték: Máriássy Judit forgatókönyvéből rendezte Máriássy Félix, fényképezte Illés György.
Nekem csak egészen halovány gyermekkori emlékeim maradtak róla, úgy tudtam, hogy akkoriban népszerű és sikeres film volt, s ezért megdöbbentem, amikor megtaláltam kritikáját a korabeli Film Színház Muzsikában, amiből bőségesen idéztem is.
Igaza volt a kritika szerzőjének? További korabeli sajtóvisszhangokat bányásztam elő, hogy ezt jobban meg tudjuk ítélni.

A Népszava 1962. október 4-i számában ezt írta Ábel Péter (véleményét egy kissé tömörítem):
Sajnos, a cselekmény nem valódi embereket, sorsokat állít elénk; a forgatókönyv szinte mindvégig megmarad az "idegenforgalmi" játékfilmek területén.
A film ugyanakkor felvet egy problémát: mi történik akkor, ha a házasságban bekövetkeznek a szürke hétköznapok? de választ alig ad rá, mert vígjátéknak nem eléggé mulatságos, a felvázolt problémát viszont a mélyebb konfliktus vonaláig nem viszi végig. Az egész história afféle intő figyelmeztetés maradt kezdő házaspárok számára: szép idegenben, de a legjobb otthon, a megszokott családi tűzhelynél.
Máriássy Félix rendezése igyekezett kielégíteni a koprodukciós játékfilm igényeit, szép tájakat, vonzó légkört mutatva be mindkét ország életéből. A forgatókönyv gyengeségeit ellensúlyozni nem tudta, miként Illés György operatőr sem, akinek ezúttal főként hatásos külső felvételeit dicsérhetjük.
Elég nehéz feladat jutott a színészeknek is. A szerepek vázlatosak; mást nem tehettek, mint önmagukat adták. Ez Jana Breichovának és Gábor Miklósnak sikerült a legvonzóbban.


Jana Breichova és Ruttkai Éva

 A Filmvilág kritikáját Sas György jegyezte. Természetesen az ő írása a leginkább elemző szintű, minthogy a legprofibb lap számára készült. Véleménye lényegében egybecseng az eddig idézett kritikákkal, ugyanakkor sokkal ironikusabb és keményebb hangot üt meg kollégáinál:
Végre le kellene számolni egy előítélettel, mely szerint rangos filmrendező csakis remekművet alkothat. Meg egy másikkal is: hogy rangos filmrendező felmentést kaphat, akár egy film erejéig is, tehetségének kötelezettségei alól. A „Pirosbetűs hétköznapok”-ban az ugyanis a leginkább megbocsáthatatlan, hogy mindúntalan megbocsátásra csábít.
Nem is tudom hamarjában, mivel eszközli ki ezt a megengesztelő szívjóságot. Óh igen, először is bizonyára hótiszta ártatlanságával. Erkölcsileg megtámadhatatlanabb történetet aligha láttunk mostanában. Szereplői közt más nem is akad csak jóakaratú ember. Ami kis botlást, mulasztást elkövetnek, azt is azon nyomban megbánják, mielőtt valami komolyabb következménye lenne. Kései bánat legfeljebb csak a film szellemi szüleit terhelheti, amiért nem harminc évvel ezelőtt készítették el ezt a művüket az akkori serdülőkorú leányifjúság számára.
De ezenkívül is megható az ilyen idilli koprodukció. Kedves, kellemes látnivaló a bájos Jana Breichovával a mi Gábor Miklósunk partnereként találkozni. És ez a Prága-Budapest légvonalán átívelő kettős házassági krízis, a maga tapintatos és gyengéd feloldásával alapjában véve arról tanúskodik, hogy egy család vagyunk. A kölcsönös rokonszenv és megértés a leghétköznapibb életmegnyilvánulásainkban is kimutatható.
Ám megannyi mentő, enyhítő és feloldozó körülmény ellenére nem több ez a film, mint maga a szolid érdektelenség.

A szigorú ítész azért észrevette a film szép pillanatait is:

Klári [Ruttkai Éva], az örök-nyüzsgő koncertirodai osztályvezető, aki Jana [Jana Breichova] impresszáriója, tolmácsa, ciceronéja és barátnője egyszemélyben, a nagy ünnepi sokadalomban elárvultan ácsorgó férjét [Gábor Miklós] saját személyes helyetteseként, gyanútlanul kettesben hagyja a vendégművésznővel. A férj durcásan vállalja a megbizatást, hiszen a nyelvi nehézségek miatt még szót sem tudnak váltani. Ez a film legüdébb, legderűsebb része. A filmszerű közlésmód találékony színészi játékban – beszédes némaságban – érvényesül. A rendező itt csakugyan jól kézbefogta anyagát, s elegáns, könnyed íveléssel rajzolja meg a két ember viszonyát a Bükk kanyargós szerpentinjein surranó autóban – a kezdeti zavart feszengést, Jana mosolyának és közelségének első áthullámzását a férfi idegein, az első egymást-értő gesztusokat –, egy táncos eszpresszójeleneten keresztül a liftben beérő mohó csókig.
Máriássy szemmel látható szeretettel igyekszik körülvenni Janát; csakugyan együtt látszik örülni s kicsit szédülni is vele a váratlan siker óráiban, de aztán a feketebetűs hétköznapokba való halk átszomorodásban, a magány csepp bánatában is osztozik vele. Nyilvánvaló, hogy Máriássy Judit is a legtöbb inspirációt a női szubjektum megrajzolásához szokta adni Máriássy Félixnek, de a rendező maga is általában lírai vonzódásának, gyengéd érzelmeinek leghívebb modelljeit női főhőseiben találja meg.
Üresé teszi azonban végül is Janával tartott legintimebb nézői kapcsolatunkat is, hogy nem érezzük végigvittnek a szerepét. Csak nagyon alacsony fokon mérhető az az érzelmi megrázkódtatás és kisugárzás, amely Janának, Klárinak és férjének egyetlen csókban kulmináló konfliktusából felénk sugárzik. Csak ennyit ér a hősökkel eltöltött másfél óra? S itt megint kísért egyes korábbi Máriássy-filmek melodramatikus fináléja, akárcsak a „Fapados szerelem”-ben vagy a „Próbaút”-ban. Egy szimpla bűnbánó kimagyarázkodás Klári és férje közt az orvosi ügyeletes szobában egyszeriben mindent rendbe hozhat?

Sas György Jana Breichova játékát, kecses, finom alkatát kellemes meglepetésnek írja le, olyan színésznőnek értékeli, aki szinte hiánytalanul érvényesíteni látszik a legapróbb rendezői elgondolást. Ám Gábor Miklósról szóló mondatát nehezen tudom értelmezni:
Gábor Miklóst a rutin élteti, hibát nehezen találni játékában, ám erényt is alig.
Szerintem nem kellett volna lebecsülni az olyan színész rutinját, mint Gábor Miklós főleg akkor, ha kritikus is tudta, mennyire vázlatos szerepet kapott ráadásul néhány bekezdéssel korábban még "találékony színészi játék"-ról írt Jana és Kelemen doktor jeleneteiben...

Mindenesetre a múltkor idézettel együtt összesen három kritika nem mond ellent egymásnak, hasonlóan látja a filmet. Sőt, Ruttkai Éva szerepe esetében mintha csak összebeszéltek volna, íme a három vélemény:
Sas György: Ruttkai Éva lényével valamelyest ellenkező temperamentumra kapott megbízást Klári szerepében, alakításra nincs is alkalma, ideje, csakis rohangálásra.
Ábel Péter: Ruttkai Éva a forgatókönyv szerint is annyira elfoglalt volt, hogy alig láttuk.
Demeter Imre: Ruttkai Éva egy nagyon elfoglalt koncertirodai osztályvezetőt játszik, aki annyira el van foglalva, hogy még a vásznon is csak ritkán jelenik meg.
.
Azért én mégis szeretném újra látni...







2011. július 2., szombat

Gábor Miklós halálának évfordulóján

Ma tizenhárom éve halt meg Gábor Miklós. Néhány mosolygós címlapképével és Mészöly Dezső versével szeretnék Rá emlékezni.

1964
1970
1974
                      

                      MÉSZÖLY DEZSŐ: "PRINCE OF HUNGARY"


                               Gondolatok "halványra betegítők"
                                Áldását-átkát hordoztad fejedben.
                                Balsorsnak "nyűgét s nyilait" veretlen,
                                Oly némán tűrted a végső menetben:
                                Riadtan kérdjük egymástól mi élők,
                                Miféle kór, milyen kivédhetetlen,
                                Irgalmatlan csapás ütött le végül?
                                Köd ül reánk – "festett ég" sose kékül
                                Leng gyászos szuffitánk a szín felett...
                                Ó, magyar Hamlet, "Prince of Hungary",
                                Sötét a roppant színpad nélküled!